Berúgtam.
Ez persze nem először fordul elő velem életem során. De az már igen, hogy spicces állapotom, reggel 11-kor következett be, a Liszt Ferenc reptéren a szüleim és barátaik társaságában. De! már most felteszem a kezem, nem az én hibám volt.
Történt ugyanis, hogy megünnepelvén édesapám 60. születésnapját. Összecsomagoltuk a három bőröndöt és neki vágtunk Dél Amerikának.
A reptéren voltunk mikor anyukám megszólal:
Te Béla, nekem fáj a gyomrom.
Anya nem nagyon szokott semmilyen fájdalomra panaszkodni, így ez a kijelentés azt is jelentette számunkra, hogy azonnal a sürgőségi osztályon lenne a helye.
Jaj Gittácskám, de hát minden gyógyszerünk a bőröndbe.
Dühöngeni akartam, hogy ugyan mire használható egy gyógyszer a bőröndbe, mikor rájöttem, hogy én meg még gyógyszert sem hoztam, így nincs okom a vádaskodásra.
Na de ahogy nagyanyám mondta- kezdett bele apa – háromszor két deci feles hatszor és az ember újra erőre kap.
És ezzel a lendülettel ment be a duty free shopba és nem sokára, egy üveg unicummal tért vissza.
Ahogy a gyógyital tüze végig perzselte anya nyelőcsövét, úgy tisztult ki elméje is.
De gyerekek csak ökör iszik magában.
Hát így esett az esett, hogy még vártuk az airbus indulását mindannyian bőszen emelgettük az üveget és mielőtt megittunk volna mindent, Zoli felkiáltott.
Tulajdonképpen én whiskeyt kívánok, én meg sört- kontrázott rá Ili, ha engem kérdeztek én a vodkára szavazom,- mérlegeltem a kínálatot. Gittám neked azért hozok még egy üveg unicumot.
És mire az újra feltankolt készletet is elfogyasztottuk megkezdődött a beszállás.
Mi Kovácsok nem végzünk félmunkát. Ha már valamibe belevágunk, akkor félúton abba nem hagyjuk, így a kontyos hajú légkísérő kérdésére a válaszunk:
Bort legyen szíves,
Kérhetnék egy kis vodkanarancsot.
Keverjem hölgyem.
Nem, tisztán iszom a vodkát, után jöhet egy kicsit erősebb narancslé.
És önnek uram.
Whisket kérnék
Ilyen mámoros hangulatban telt az út Londonig.
Ahol 6 kemény óra várt ránk az átszállásig.
Megnézhettük volna London-t is, fejthettünk volna keresztrejtvényt, esetleg elmélkedhettünk volna az integrálszámítás szépségein, vagy a prímszámok véges-végtelen kérdésen, de mi mást választottunk.
Ittunk.
Egyrészt, mert rájöttünk, hogy 14 órás repülőút vár még ránk a 6 óra várakozás után.
Másrészt, mert az ivás sokkal ésszerűbb és szórakoztatóbb időtöltésnek bizonyult, mint csorgatni a nyálunkat irreálisan drágán kiállított gucccsi és práda táskákért, ívszonloren kendőkért.
Így aztán a 29. életévemben rájöttem.
A szüleimmel berúgni Európa repterein tulajdonképpen elég jó mulatság.
És utólag bölcs dolognak is bizonyult, mert istenien átaludtuk a fél világot és mire mindannyian kijózanodtunk.
Sao Paulo párás levegője köszöntött minket.
OLÁ Brazília…
