Azon gondolkodtam ma, mikor a 9. munkaórámhoz értem este hat körül és délután 3-kor jutottam el addig, hogy egyek egy kanál levest a délben már az asztalomon gőzölgő ebédemből, hogy tulajdonképpen minek is teszek én annyit a munkába. Miért dolgozom?
Még másnapokon erre keresem a választ, most ott volt készen a fejemben a mondat.
A triviális dolgok mellett (számlák, létfenntartás) én azért küzdök, azért állok rendelkezésre a cégemnek hétfőtől- péntekig és néha hétvégén is, reggeltől estig, hogy megvalósíthassak olyan heteket, mint amilyen az előző.
Az elmúlt időszak pont olyan volt, mint amilyeneket az ember filmekben vagy sorozatokban lát.
Durván nagyvilági, mi több luxus nőnek éreztem magam.
Az egész érzés ott kezdett el gyökeret ereszteni bennem, hogy három hete a karrier lépcsőm újabb fokára léptem. Ez az egész előrelépés, haladás egy másabb gondolatot is elindított bennem. Nem vagyok karrierista nő, ha majd oda jutok, hogy család, gyerek nem kérdés, hogy melyiket választom, de addig miért ne akarhatnék többet? Miért ne vágyhatnék arra, hogy bizonyítsak, hogy olyan helyre érkezzem, amiért küzdök? Nekem tetszik az érzés, hogy minden de minden szempontból független vagyok, szabad!
A szabadság mámorító érzése lengte be a nagyvilági hetem minden percét és pillanatát.
Szerdán borvacsorára mentem, 3 munkahelyi barátnőmmel. Ittuk a borokat, ettük a gasztronómiai remekműveket és hajnal 1-ig, csacsogtunk, nevettünk, bort szakértettünk. Spontán ötlet volt, és mint tudjuk mindig azok a legjobbak. Bebizonyosodott újfent, hogy én még mindig nem nőttem fel, mert a bor továbbra sem a kedvenc italom, de ha már választanom kéne, inkább a fehér, mint a vörös. Tulajdonképpen, ha már a mesetere kell, hogy legyek valaminek véleményeznem kell valamit, akkor azt hiszem én csokoládé kóstolónak szeretnék elmenni. Extrém elegánsan egy kis mini kocka csokoládét ízlelgetnék a számban, és lassan minden szavamat alaposan átgondolva végül megszólalnék:
Ezt 2017-es alpesi fiatal boci tejben napokig érlelt afrikai kakaót, az egész darabos amerikai mogyoró teszi még bolondosabbá. Egyetlen egy kockájában ott a friss hegyi levegő illata. Kitűnő választás, a marha steak mellé, desszertnek.
Rám a csoki szuflé nagyobb hatást gyakorolt, mint vérvörös Cabernet Sauvignon, amiből azért folyt rendesen, így a hangulat is egyre fesztelenebb lett, jöttek a pikáns történetek.Társaságunk egyik tagja nem tudta, hogy én amúgy hébe - hóba blogolgatok, így amikor Enci barátnőm óva intette: Katával vigyázni kell, mert író, sose tudhatod mikor írja meg a történetet. Hirtelen irtó boldog lettem, hisz rám még soha, senki íróként nem hivatkozott. Én pedig talán a bor gőze miatt, vagy az édesség mámorában, abban a percben el is hittem, hogy ÍRÓ lettem.
Másnap azért küzdöttem a betűk sorba rendezésével a céges e-mailezésemben, de erre találták fel a kávét és a debreceni Kálvin teret, ahol a város legfinomabb feketéjét személyre szabottan készítik el mindenkinek.
Munkából hazatérve, kézi poggyász méretű bőröndömet elővettem, mert pénteken Kata barátnőmmel Nottinghambe repültem, hogy egy igazi jóféle angol party hétvégén részt vegyek.
Reggel elmentem fodrászhoz - mert ez természetesen része a nagyvilági nő miliőnek - majd vonatra szálltunk sörrel Kata kezében és 2.5 órát úgy dumáltunk végig, hogy mire feleszméltem, már Ferihegyen jártunk. A duty freeben, újabb alkohol került kezünkbe. Casanova után szabadon 11-kor eljött a pezsgőzés ideje. Kimentünk a dohányzóba, leültünk a székecskénkre, süttettük az arcunkat, miközben forgattuk a szemünket, és levontam a vég következtetést: A reptér gyűjtőhelye a jóképű legényeknek.
Jó pár repülő út van már mögöttem, de én ilyen vicces kapitányi köszöntőt, mint amit a JE2 LS608-s járat egyenruhás tisztje nyomott, még sose hallottam. A helyzet az, hogy én vicces, egyenruhás pasiba látatlanba is beletudok szeretni. A repülő utat így végig álmodoztam, szó szerint, mert körülbelül a kifutó 3. méterében elszenderültem.
Nottinghamben Pancs fogadott minket és kezdetét vette az igazi csajos hétvége.
Shoppingoltunk, kávéztunk, söröztünk, majd újra shoppingoltunk, némi kultúrát is beiktattunk, színházba mentünk. Itt álljunk is meg egy szóra. Színház, angolul, akarom írni angolul nottinghami akcentussal, kortárs darab, dráma, azzal a leleményes csavarral, hogy több történet is futott egy szálon, és igazán amúgy nem is volt története, ezek után szerintem nem csoda, hogy az első 40 percben az volt a célom, hogy fel ismerjem az alap igéket, ez azért is volt nehéz, mert azt se érzékeltem hol kezdődik egy szó és ér véget. Az emberi elme azonban csodálatos, vagy csak nekem van remek fantáziám mert 5-6 szót felismertem és végül a díszlet és arcmimika segítségével összeraktam a fejemben a saját történetemet, aminek túl sok köze nem volt a darabhoz, de én így is nagyon élveztem a kulturális sokkot, amit kaptam.
A másik sokk, akkor ért amikor neki mentünk az éjszakának. Atyaég, 100 évesnek, és borzasztó prűdnek éreztem magam, azok mellett a fiatal angol lányok mellett, akik a ruháknak éppen nem nevezhető esti kimonójukban beszambáztak a bárba. Én minden reggel hosszú hosszú perceket töltök el azzal, hogy mit vegyek fel, ami ápol és eltakar, de azért még is nőies, passzol hozzám, nem közönséges, ízléses, kacér, de nem hivalkodó és a többi és a több. No, ha Angliába tenném át a székhelyemet ez a gondom egy csapásra megoldódna. Itt ugyanis nincs olyan, hogy ízlés, stílus, harmónia. Ami azért bosszantó, mert a boltok tele vannak jobbnál jobb ruhákkal.Csak a kínáltnak és fogadó közönség stílusérzékének nincs közös metszete.
Úgyhogy, ezt a sokkhatást is orvosolnunk kellett, éljenek a sörök és koktélok.
Ezt a rutint: reggeli kávé, süti, shopping, séta, angol pub, sör, séta, shopping, vacsora, angol pub 4 napig űztük és közben hatalmasakat röhögtünk, mentek a szelfik, és a semmit mondó csacsogás, melyet mélyen szántó beszélgetések követtek. Ami csak kell egy lányos hétvégéhez, az benne volt ebben a márciusi első Notthingami hétvégében.
Újra repülő, majd vonat, itthon pedig az élménybeszámoló, hogy milyen jó dolgom is van nekem, hogy megtehetem, hogy csinálok magamnak egy olyan hetet, amiben igazi nagyvilági nő lehetek.
Még másnapokon erre keresem a választ, most ott volt készen a fejemben a mondat.
A triviális dolgok mellett (számlák, létfenntartás) én azért küzdök, azért állok rendelkezésre a cégemnek hétfőtől- péntekig és néha hétvégén is, reggeltől estig, hogy megvalósíthassak olyan heteket, mint amilyen az előző.
Az elmúlt időszak pont olyan volt, mint amilyeneket az ember filmekben vagy sorozatokban lát.
Durván nagyvilági, mi több luxus nőnek éreztem magam.
Az egész érzés ott kezdett el gyökeret ereszteni bennem, hogy három hete a karrier lépcsőm újabb fokára léptem. Ez az egész előrelépés, haladás egy másabb gondolatot is elindított bennem. Nem vagyok karrierista nő, ha majd oda jutok, hogy család, gyerek nem kérdés, hogy melyiket választom, de addig miért ne akarhatnék többet? Miért ne vágyhatnék arra, hogy bizonyítsak, hogy olyan helyre érkezzem, amiért küzdök? Nekem tetszik az érzés, hogy minden de minden szempontból független vagyok, szabad!
A szabadság mámorító érzése lengte be a nagyvilági hetem minden percét és pillanatát.
Szerdán borvacsorára mentem, 3 munkahelyi barátnőmmel. Ittuk a borokat, ettük a gasztronómiai remekműveket és hajnal 1-ig, csacsogtunk, nevettünk, bort szakértettünk. Spontán ötlet volt, és mint tudjuk mindig azok a legjobbak. Bebizonyosodott újfent, hogy én még mindig nem nőttem fel, mert a bor továbbra sem a kedvenc italom, de ha már választanom kéne, inkább a fehér, mint a vörös. Tulajdonképpen, ha már a mesetere kell, hogy legyek valaminek véleményeznem kell valamit, akkor azt hiszem én csokoládé kóstolónak szeretnék elmenni. Extrém elegánsan egy kis mini kocka csokoládét ízlelgetnék a számban, és lassan minden szavamat alaposan átgondolva végül megszólalnék:
Ezt 2017-es alpesi fiatal boci tejben napokig érlelt afrikai kakaót, az egész darabos amerikai mogyoró teszi még bolondosabbá. Egyetlen egy kockájában ott a friss hegyi levegő illata. Kitűnő választás, a marha steak mellé, desszertnek.
Rám a csoki szuflé nagyobb hatást gyakorolt, mint vérvörös Cabernet Sauvignon, amiből azért folyt rendesen, így a hangulat is egyre fesztelenebb lett, jöttek a pikáns történetek.Társaságunk egyik tagja nem tudta, hogy én amúgy hébe - hóba blogolgatok, így amikor Enci barátnőm óva intette: Katával vigyázni kell, mert író, sose tudhatod mikor írja meg a történetet. Hirtelen irtó boldog lettem, hisz rám még soha, senki íróként nem hivatkozott. Én pedig talán a bor gőze miatt, vagy az édesség mámorában, abban a percben el is hittem, hogy ÍRÓ lettem.
Másnap azért küzdöttem a betűk sorba rendezésével a céges e-mailezésemben, de erre találták fel a kávét és a debreceni Kálvin teret, ahol a város legfinomabb feketéjét személyre szabottan készítik el mindenkinek.
Munkából hazatérve, kézi poggyász méretű bőröndömet elővettem, mert pénteken Kata barátnőmmel Nottinghambe repültem, hogy egy igazi jóféle angol party hétvégén részt vegyek.
Reggel elmentem fodrászhoz - mert ez természetesen része a nagyvilági nő miliőnek - majd vonatra szálltunk sörrel Kata kezében és 2.5 órát úgy dumáltunk végig, hogy mire feleszméltem, már Ferihegyen jártunk. A duty freeben, újabb alkohol került kezünkbe. Casanova után szabadon 11-kor eljött a pezsgőzés ideje. Kimentünk a dohányzóba, leültünk a székecskénkre, süttettük az arcunkat, miközben forgattuk a szemünket, és levontam a vég következtetést: A reptér gyűjtőhelye a jóképű legényeknek.
Jó pár repülő út van már mögöttem, de én ilyen vicces kapitányi köszöntőt, mint amit a JE2 LS608-s járat egyenruhás tisztje nyomott, még sose hallottam. A helyzet az, hogy én vicces, egyenruhás pasiba látatlanba is beletudok szeretni. A repülő utat így végig álmodoztam, szó szerint, mert körülbelül a kifutó 3. méterében elszenderültem.
Nottinghamben Pancs fogadott minket és kezdetét vette az igazi csajos hétvége.
Shoppingoltunk, kávéztunk, söröztünk, majd újra shoppingoltunk, némi kultúrát is beiktattunk, színházba mentünk. Itt álljunk is meg egy szóra. Színház, angolul, akarom írni angolul nottinghami akcentussal, kortárs darab, dráma, azzal a leleményes csavarral, hogy több történet is futott egy szálon, és igazán amúgy nem is volt története, ezek után szerintem nem csoda, hogy az első 40 percben az volt a célom, hogy fel ismerjem az alap igéket, ez azért is volt nehéz, mert azt se érzékeltem hol kezdődik egy szó és ér véget. Az emberi elme azonban csodálatos, vagy csak nekem van remek fantáziám mert 5-6 szót felismertem és végül a díszlet és arcmimika segítségével összeraktam a fejemben a saját történetemet, aminek túl sok köze nem volt a darabhoz, de én így is nagyon élveztem a kulturális sokkot, amit kaptam.
A másik sokk, akkor ért amikor neki mentünk az éjszakának. Atyaég, 100 évesnek, és borzasztó prűdnek éreztem magam, azok mellett a fiatal angol lányok mellett, akik a ruháknak éppen nem nevezhető esti kimonójukban beszambáztak a bárba. Én minden reggel hosszú hosszú perceket töltök el azzal, hogy mit vegyek fel, ami ápol és eltakar, de azért még is nőies, passzol hozzám, nem közönséges, ízléses, kacér, de nem hivalkodó és a többi és a több. No, ha Angliába tenném át a székhelyemet ez a gondom egy csapásra megoldódna. Itt ugyanis nincs olyan, hogy ízlés, stílus, harmónia. Ami azért bosszantó, mert a boltok tele vannak jobbnál jobb ruhákkal.Csak a kínáltnak és fogadó közönség stílusérzékének nincs közös metszete.
Úgyhogy, ezt a sokkhatást is orvosolnunk kellett, éljenek a sörök és koktélok.
Ezt a rutint: reggeli kávé, süti, shopping, séta, angol pub, sör, séta, shopping, vacsora, angol pub 4 napig űztük és közben hatalmasakat röhögtünk, mentek a szelfik, és a semmit mondó csacsogás, melyet mélyen szántó beszélgetések követtek. Ami csak kell egy lányos hétvégéhez, az benne volt ebben a márciusi első Notthingami hétvégében.
Újra repülő, majd vonat, itthon pedig az élménybeszámoló, hogy milyen jó dolgom is van nekem, hogy megtehetem, hogy csinálok magamnak egy olyan hetet, amiben igazi nagyvilági nő lehetek.
