Amerikából jöttem, híres mesterségem címére? Hm, mi is az
én mesterségem? Napok, nem, inkább hetek, de az is lehet, hogy hónapok óta
foglalkoztat ez a kérdés. Mivel nem jutok dűlőre saját gondolataimmal, úgy
döntöttem hangosan elmélkedek tovább.
Onnan kezdeném mesterségeim listáját, hogy megszülettem,
óvodába jártam, majd iskolába, 8 éven át egy színjátszó tagozatos
osztályba. Ebben a korai Kovács szakaszban, gyakran hangoztattam, hogy én az
általános után, drámatagozatos osztályba jelentkezem, majd magától érthetődően
felvesznek a színművészeti főiskolára, onnan egy ugrás Hollywood és huszas
éveim vége felé Colin Farrelltől könnyek közt veszem át az Oscar szobrot.
Annyira hittem ebben a történetben, hogy többször eljátszottam otthon, a
váratlanul ért Oscar díjam köszönő szövegét. Aztán egyszer csak, még
középiskola előtt megvilágosodtam: nem vagyok jó színész. Erre a
felfedezésemre, amúgy roppant büszke vagyok, mert azt hiszem még a csúcson, egy
győztes színjátszó fesztivál után hagytam el a színészmesterséget, mert éreztem
és láttam, hogy vannak nálam sokkal tehetségesebbek. Már pedig, édesapám azt
tanítja nekem a mai napig: soha ne legyél semmiben vacak átlag.
Aztán, jött a középiskola, ahol a nyilvános szereplésről
továbbra sem akartam lemondani, de itt már ifjonti gőgöm azt duruzsolta fülembe:
Kata, legyél Te, az ország első női miniszterelnöknője. Ekkor megszállottan
rajongtam a politikáért és nagyon sok parlamenti közvetítést is néztem, ebben
természetesen kicsit sem játszott szerepet az, hogy akkor tájt még sok jóképű
politikus volt porondon. Annyira biztos voltam a választási sikeremben, hogy
fel is osztottam családon belül minden tisztséget. Édesanyámat természetesen
oktatási miniszter pozícióban tudtam elképzelni. Apát közgáz végzettsége révén
pénzügy miniszternek, a bátyámat kormányszóvivőnek. Aztán véget
ért a középiskola és vele együtt a naivitásom is.
Az egyetemen csak azt tudtam szemeszterről szemeszterre
egyre biztosabban, hogy mi, nem leszek! Bár szociológusnak tanultam, tudtam, hogy
egy percet nem fogok szakmámban tölteni. Érdekelt a társadalomtudomány, nagyon
szerettem az órákat, különösen a pszichológiát – amiből volt bőven - és a
divatszociológiát, etiketett, de egyikben sem akartam kutatni. Ma
már persze érdekelne egy –két olyan téma, ami szociológusokat foglalkoztat: pl
magasabb-e a válási ráta olyan házaspároknál, akik bérházban és nem
kertesházban laknak – és/ vagy fordítva.
Az egyetemen aztán azt tettem, amit mindenki, buliztam,
néha tanultam és kerestem önmagam és a mesterségem. Félidőnél beálltam
bébiszitternek egy angol családhoz. Itt megtanultam dolgozni, napi 10 órán át
másokat kiszolgálni, felelősséget vállalni. A sok munka miatt viszont, nem volt
időm, mesterségemen agyalni. Mikor egy év után hazajöttem, tudtam: sem bébiszitter,
sem szociológus nem leszek, de akkor mégis mi?
Várható volt, hogy diplomát szerzek, de nem füllik hozzá
a fogam, kéne egy B opció, mondjuk egy jól fizető szakma. Így hát az egyetem
mellett elvégeztem egy szakács iskolát is.Végzettségeimet tekintve immár voltam: szociológus és
szakács, de még mindig nem tudtam, mit is akarok én csinálni.
Ekkor, ennek már több mint 10 éve, elszegődtem HR- esnek.
Alulról építkeztem, papírokat fűztem, túlórákat könyveltem, munkajogot bújtam,
majd feljebb léptem, generalista lettem. Interjúztattam sokat, majd
felmondásokat írtam, bónuszt számoltam több országra, és egészségnapot meg
Karácsonyi bulit szerveztem több száz kollégának. Megtanultam olyan szavakat,
mint SLA, és KPI de még mindig ott motoszkált benne, ez vagyok én? HR-es?
Azt már tudtam a multi világa beszippantott, de időről
időre felmerült bennem a vágy, hogy marketing szakember, vagy
rendezvényszervező legyek. Tiszavirág életű ötletemet, aztán egy sokkal
komolyabb követte.
Rájöttem a szereplés mégis csak hiányzik nekem, de se
színész, se politikus már nem valószínű, hogy leszek, énekhangom nincsen,
mozgásom förtelem, sportok műveléséhez nem értek, de rettentően élvezem, ha
több ember előtt beszélhetek. Ezért úgy döntöttem tréner leszek, annak is egy
speciális irányzata keltette fel figyelmemet: Szervezetfejlesztő – Tréner. Így
kezdtem neki, immáron harmadjára is tanulni. Munkámhoz nagyon jól jött az új
tanulási kedv és a HR-be egyre tudatosabban keveredtem bele. Céget váltottam,
HR Business Partner lettem, önálló döntésekkel, nagy vezetőkkel körülvéve és
egyre biztosabban tudtam, igazi szerelem nekem a HR Szakma.
Új irányzatok, újra gondolt vezetéselméletek és a kulcs
most a könyvek szerint mindenhez, belépett a Coaching is az életembe. Szeptember
óta újra az iskola padban, hisz azon szerencsések egyike vagyok, akit a
munkáltatója támogat abban, hogy még több lehessen. Így most egy minőségi
business coach képzésbe vágtam a fejszémet.
Az összes eddig felsorolt tevékenységemet idestova
általános iskola óta, végig kíséri egy örök és állandó, soha múlni nem akaró
szenvedélyem: az írás.
Általános iskolában családtagjaimnak írtam hosszú
leveleket, történetek vannak papírra vésve középiskolás koromból, Angliában már
maga a szösszenetek fogalma is megszületett, aztán jött a blog ami néha hébe-
hóba, máskor rendszeresen de mindig is része az életemnek. Mindezt végig
gondolva rájöttem, utána kell járnom szakértők szerint van-e az íráshoz tehetségem.
2017 szeptemberében nagy levegőt vettem és beiratkoztam egy újabb egyetemre,
hogy ha valóban helyem van köztük, akkor hivatásos szépíró lehessek.
Ezzel a mondattal el is érkeztünk az én nagy kérdésemhez,
amely hetek, hónapok óta foglalkoztat engem. Hogyan válik valaki, valaminek a
mesterévé?
Több, mint 10 éve vagyok a HR-n, tanultam sokat, láttam
sokat, de soha nem merném azt mondani magamra: HR Szakember.
Elvégeztem egy egyetemet, még egy kutatásban is részt
vettem, de félve mondom ki mindig, hogy hivatásos szociológusként vagyok
regisztrálva.
Érdekelnek az emberek, szeretem ha segíthetek, a kérdő a
kedvenc mondatfajtám, szeretek olyat kérdezni, ami másban valamit elindít, de
jó Coach válik belőlem pusztán csak ezért és mert most ezt tanulom?
A nagy kérdés pedig, amire a választ keresem, szépíró
leszek én attól, hogy ha minden jól megy sikeresen lediplomázom belőle?
Iskolák, évek tapasztalata, a szenvedély, az
elkötelezettség, az alázat, netán érzék vajon szakemberré, mesterré,
szociológussá, trénerré, HR managerré, coachá és szépíróvá tesz engem? Van, vagy
lesz vajon a felsoroltak közt olyan, amiben nem átlag leszek?
Vajon eljön majd a nap, amikor nem tartom nagyképűségnek
leírni a fentieket, ha megkérdezik tőlem: Mestersége címere?
Épp tanulok, hogy Szépíró lehessek majd egyszer...
