Ez a szösszenetem gyors lesz és rövid, nem írok
felvezetést, mellőzöm a történet hosszas részleteit, mégis azt hiszem csattanós
végeredmény várható.
Napok, hetek óta azon jár az agyam, mit tegyek, hogy ábrándom és vágyam valóra váljon.
Számtalan ötlet cikázott szerelemtől elborult elmémben.
Kértem emailes segítséget ismerősöktől, azonnali rá és lebeszélést smsben minden barátnőmtől. Hosszas helyzetelmézést végeztem a szüleimmel.
Ki-ki a maga vérmérsékletének megfelelően reagált.
Anya már a Greg vezetésével megalakuló debreceni nyelviskola helyszínén töprengett, de persze azért nem általoldta megjegyezni, ideje lenne elkezdeni-e Magyarul tanulni, mert hogy akarja megérteni a jó anyós sziporkázó tanácsait.
Apa közölte, karácsonyig nem tud kijönni hozzám, de ne izguljak, ráér az esküvőn megismerni, végtére is bízik a választásomban.
A bátyám a hallgatás nemes egyszerűségbe burkolózott, hisz felnőtt nő vagyok, tudom a dolgom.HR-s kolléganőm és jó barátom elérkezettnek látta az időt arra, hogy megvitassuk a csecsenföldi helyzetet, mert oké, hogy voltak ezek a nézések meg minden, de egyszer is ledugta a szaros nyelvét a torkodon idézte Bridget Jonest. Másik pesti barátnőm azonnali cselekvésre szólított fel, persze a józanész határán belül. Napi bíztatásai mindig újabb és újabb löketett adtak. Szöszi barátnőm felvette: ha már ilyen jól megy az angol, miért nem fordítom le a róla írt szösszenetet és küldöm el neki. Amúgy meg csókot azonnal jött a válasz sms. Voltak, akik az forróhelyzet ellenére is képesek voltak két lábon a földön állni és csak annyit írtak: Érd el, hogy ő akarjon megcsókolni
Summa summarum, tanácsban és bíztatásban nem volt hiány, és hogy végül mit tettem: SEMMIT!
Vártam a csodát, a nagy pillanatot. 20 perceket szenvedtem a napon a 2. Emeleti teraszon, ahova ebédelni járt, napi 5-szor 6-szor lépcsőztem le fel, hátha találkozunk, de nem történt semmi említésre méltó, egészen ma délutánig…
A búcsú letargikus érzésével ballagtam fel az emeletre miközben fényképezőgépembe próbáltam életet csiholni, amikor kb a 6. Lépcsőfoknál, valaki rám szólt:
Juj vigyázz, nehogy valaki kiüsse a gépet a kezedből.
Felnéztem és Ő állt velem szemben, sötétkék nadrág, laza kék ing, és az, az imádni való huncut mosoly.Összeszedtem minden bátorságom és így szóltam:
Ó Greg ha már itt vagy, csinálunk egy közös képet?
Persze! S a gépem már az ő kezében várta, hogy szorosan összebújva bedugjuk a lencse középpontjába összeragadt pofinkat. Nem, volt lánykérés, sem könnyes búcsú, csak a lépcsőfordulóban elcsípett pár perc. Mégis úgy éreztem, ez az én nagy napom
Végül mindenki célirányba fordulva folytatta útját, de még mielőtt végleg eltűnt volna a jövő sűrűjébe, visszaszólt: Jó utat, vigyázz magadra majd dobott egy puszit .
Álmaim hercege tehát, 100 diák mellett is tudta, hogy ma van az utolsó napom, mi ez ha nem bíztató jel.
Napok, hetek óta azon jár az agyam, mit tegyek, hogy ábrándom és vágyam valóra váljon.
Számtalan ötlet cikázott szerelemtől elborult elmémben.
Kértem emailes segítséget ismerősöktől, azonnali rá és lebeszélést smsben minden barátnőmtől. Hosszas helyzetelmézést végeztem a szüleimmel.
Ki-ki a maga vérmérsékletének megfelelően reagált.
Anya már a Greg vezetésével megalakuló debreceni nyelviskola helyszínén töprengett, de persze azért nem általoldta megjegyezni, ideje lenne elkezdeni-e Magyarul tanulni, mert hogy akarja megérteni a jó anyós sziporkázó tanácsait.
Apa közölte, karácsonyig nem tud kijönni hozzám, de ne izguljak, ráér az esküvőn megismerni, végtére is bízik a választásomban.
A bátyám a hallgatás nemes egyszerűségbe burkolózott, hisz felnőtt nő vagyok, tudom a dolgom.HR-s kolléganőm és jó barátom elérkezettnek látta az időt arra, hogy megvitassuk a csecsenföldi helyzetet, mert oké, hogy voltak ezek a nézések meg minden, de egyszer is ledugta a szaros nyelvét a torkodon idézte Bridget Jonest. Másik pesti barátnőm azonnali cselekvésre szólított fel, persze a józanész határán belül. Napi bíztatásai mindig újabb és újabb löketett adtak. Szöszi barátnőm felvette: ha már ilyen jól megy az angol, miért nem fordítom le a róla írt szösszenetet és küldöm el neki. Amúgy meg csókot azonnal jött a válasz sms. Voltak, akik az forróhelyzet ellenére is képesek voltak két lábon a földön állni és csak annyit írtak: Érd el, hogy ő akarjon megcsókolni
Summa summarum, tanácsban és bíztatásban nem volt hiány, és hogy végül mit tettem: SEMMIT!
Vártam a csodát, a nagy pillanatot. 20 perceket szenvedtem a napon a 2. Emeleti teraszon, ahova ebédelni járt, napi 5-szor 6-szor lépcsőztem le fel, hátha találkozunk, de nem történt semmi említésre méltó, egészen ma délutánig…
A búcsú letargikus érzésével ballagtam fel az emeletre miközben fényképezőgépembe próbáltam életet csiholni, amikor kb a 6. Lépcsőfoknál, valaki rám szólt:
Juj vigyázz, nehogy valaki kiüsse a gépet a kezedből.
Felnéztem és Ő állt velem szemben, sötétkék nadrág, laza kék ing, és az, az imádni való huncut mosoly.Összeszedtem minden bátorságom és így szóltam:
Ó Greg ha már itt vagy, csinálunk egy közös képet?
Persze! S a gépem már az ő kezében várta, hogy szorosan összebújva bedugjuk a lencse középpontjába összeragadt pofinkat. Nem, volt lánykérés, sem könnyes búcsú, csak a lépcsőfordulóban elcsípett pár perc. Mégis úgy éreztem, ez az én nagy napom
Végül mindenki célirányba fordulva folytatta útját, de még mielőtt végleg eltűnt volna a jövő sűrűjébe, visszaszólt: Jó utat, vigyázz magadra majd dobott egy puszit .
Álmaim hercege tehát, 100 diák mellett is tudta, hogy ma van az utolsó napom, mi ez ha nem bíztató jel.
