Beismerem az
én hibám. Az én kimerült idegrendszerem adta be a kulcsot szombat délre. Két út
van előttem: vagy kiírom magamból a bennem feszítő erőket, vagy a velem szemben
ülő anyukát és a két gyerekét pofon vágom.
Pont emiatt
az utolsó két leírt szó miatt érzem, hogy borotva élen táncolnak az idegeim.
Soha de soha nem tudnék gyereket megütni, az erőszakot pedig minden formában elutasítom. DE! Van az a gyerek ordítás, kényeskedés, hiszti és hozzá az a
semmilyen súlytalan szülői fegyelmezés, amitől elveszítem a türelmemet és
kifordulok önmagamból.
Feladom hát
abbéli reményemet, hogy nyugodt körülmények között megebédelek és két falat
között olvasom a könyvemet, helyette inkább dühkezelési céllal papírra vésem a kérdéseimet.
Kedves
Anyuka,
Nem gondolja,
hogy a gyermekeinek baj van a hallásával? Vagy van más oka, amiért csak
ordítva képesek Önhöz és másokhoz szólni?
Kedves
Anyuka,
Az ön
gyermekeit netán Bagira és Balu nevelte a dzsungelben, amiért nem képesek emberek
között normálisan viselkedni?
Kedves
Anyuka,
Tudta Ön,
hogy az asztal nevű bútoron az emberek (különösen egy étteremben) enni szoktak
és nem ülni (mint az ön 7 év körüli fia) és feküdni (mint az ön 4 év körüli
lánya feltett lábbal)?
Kedves
Anyuka,
Igen, igen.
Ezen a néven szólongatja Önt (természetesen ordítva) a gyereke már századszorra
megtenné, hogy figyel rá?
Kedves
Anyuka,
Kérem a
jövőben bővítse fegyelmezési repertoárját, mert szemmel és füllel
tapasztalhatóan a „pszt halkabban” nem túl hatékony módszer.
Kedves
Anyuka,
Köszönöm,
köszönöm, köszönöm, hogy végre elmentek innen.
Hogy készen
állok-e az anyaságra? Ebben a pillanatban erős nemmel voksolnék, de végre újra
csend van, előttem a süteményem és az idegeim is kezdenek lecsillapodni. Éppen
belemélyülnék újra az olvasásba, amikor észreveszem, hogy az étterem ajtaján
belép egy anyuka két gyerekkel.
Kezem
keresztben, hasam görcsben szorítok és imádkozom:
Kérlek ne a
közelembe ülj! Kérlek ne a közelembe ülj!
Hiába a
fohász, a mosolygós anyuka kihúzza a mellett lévő asztalnál álló széket. Nagy
levegőt veszek és felkészülők az idegrendszeremet érő újabb csapása.
A katasztrófa
azonban elmarad. Ez az anyuka és a gyerekek újra visszaadják a hitemet. A
gyerekek kedvesek, illemtudóak. Az anyuka vicces de erőteljes, ha arra van
szükség, gondoskodó mikor annak kell lennie.
Egyszer csak
azt veszem észre, hogy már nem azért nem köt le a könyvem, mert nem tudok
koncentrálni rá, hanem azért mert a mellett ülő anyuka a két gyerekével és azok
színes történeteivel, bájos kacagásukkal, sokkal szórakoztatóbbak, mint a
regényem.
Hogy készen
állok-e az anyaságra? Ebben a pillanatban még akár egy igen-t is megmernék
kockáztatni.
Egy igen, egy
nem szavazattal a kérdést (készen állok e az anyaságra) határozatlan időre, de
minimum addig még az idegrendszerem pihentebb lesz elnapolom.
