Nincs mese, ki kell,
jelentenem a sport közvetítések mindig megihletnek.
Mint az utóbbi félévben
mindig, a 3-4 hetente esedékes lázas, köhögős megbetegedésem nem kímélte a
június hónapomat sem. Szerencse a szerencsétlenségemben, hogy így orvosi
utasításra lettem pihenésre kényszerítve, pont azon a héten, mikor kezdetét
vette a Labdarugó Világbajnokság.
Most hirtelen nem tudnám
felidézni a pontos címeket, de tudom, hogy nagyon sok szösszenetem szólt már
arról, hogy milyen is az én kapcsolatom a sporttal. Mivel ismétlés a tudás
anyja, bátorkodom újra tollat ragadni, hogy elmeséljem Nektek, mi van a foci
és köztem.
Száguldjunk gyorsan
vissza az időben 20 évet vagy lehet még egy kicsit többet, mikor először mentem
el a bátyámmal foci meccsre. Ennek a napnak az emléke, ha bár évtizedekkel
ezelőtt volt, élesen él bennem és valahányszor felidézem, mindig meghatódom
tőle, pedig nem volt semmi fennkölt abban a pár órában, de így utólag az egyik
legjobb nap volt, amit a bátyámmal töltöttem és akkor még nem is sejtettem,
hogy a focinak köszönhetően, mennyi fantasztikus közös programban lesz részünk
váll-vállvetve a testvéremmel.
Szombat volt, nyár és
dög meleg. Álltunk a buszmegállóban, hogy a városba érve csatlakozzunk
kis bandánkhoz az állomáson és vonattal bevegyük Nyíregyházát és győzelembe
kísérjük a Lokomotívot. Várakoztunk a megállóban, mikor megállt mellettünk egy
kisteherautó és megkérdezte tőlünk merre megyünk. Elmondtuk neki, majd gyors
egyeztetés után Szilárd és az idegen sofőr alkut kötött: ő elvisz minket a Nagy állomásra, ha menet közben segítünk neki bevinni egy szekrényt egy címre.
Akkor ott ez jó ötletnek tűnt, mert a busz késésben volt, de utólag
visszagondolva, szerintem jól megszívtuk, habár ha jól emlékszem még pénzt is
akart adni a segítségért.
Ilyen előjáték után
szálltunk fel a tipikus MÁVos kék vonatra, ami hirtelen piros fehér színben
pompázott. Zászlók lebegtek minden ablakban és szólt hangosan minden kocsiban a
Loki himnusza. Ezt követően gyalog behömpölygött a tömeg a stadionba. Máig
emlékszem az érzésre, hogy nagyon sokan voltunk és én irtó büszke voltam a DVSC
szurkolóira és euforikus hangulatban vártam az összecsapást. Ez az eufória
persze, percről percre csökkent, mert sajnos életem első Loki meccse csúfos
vereséggel ért véget. A visszafele út viszont egy életre bennem él, 2000 Loki
drukker csüggedten bandukolt az állomásra, rendőri kísérettel mellettünk,
előttünk, mögöttünk, minden egyes beszólás, humormorzsa a fülembe cseng, és
persze itt láttam meg a fiút, aki aztán hosszú évekre nagy bálványom lett. Én
kék szemű félistennek hívtam, de a család és barátok által hamar gúnynevet
kapott: félszemű kék isten = küklopsz. így ha a régi történeteket emlegeti fel a
család, csak így hivatkozunk rá. A becses neve, mint ez később kiderült Jenő
volt. Bátran leírom, mert Ő az egyetlen olyan férfi eddig, aki plátói szerelem
maradt. (Elvis Presley is, de Őt bizonyos sajnálatos tények miatt – halott -
nem számítom ide)
Meccsre járó motivációm
minden oldalról meglett támogatva, nagyszerű élmények, jó társaság, közös
tevékenység a nagy tesóval és a fiú, aki tetszik. Szép lassan, meccsről meccsre
tanultam meg a szabályokat, láttam át a pályát és a szezon végére már nem
kérdeztem meg, melyik színű csapat a miénk.
A középiskolás éveim és
az egyetem első két éve a meccsre járások aranykorszaka lett. Minden hétvégén,
amikor itthon játszott a Loki, mi ott voltunk. Izzadtunk plusz negyven fokban,
és fáztunk mínusz húszban de ott voltunk, szurkoltunk. Igaz utóbbit, amolyan
visszafogott Kovács módra. Soha nem voltam például a B –középben. Nem
kiabáltunk be, csak csendes odafigyeléssel és hatalmas örömünnepléssel
reagáltuk le a pályán történteket.
A legemlékezetesebb mérkőzések,
amiket még ma is emlegetünk a bátyámmal: Újpest – DVSC Kupa meccs, az Újpest az
utolsó pillanatban egyenlített, még a kapusuk is feljött fejelni, végül hosszabbításban
a Loki nyert. 2001 szeptember 27, DVSC –Bordeaux 3-1, még most is bizsereg a
bőröm, ha visszagondolok arra a játékra. Ott voltunk, amikor az olasz zászló
dobálok besegítettek a B-középnek a dobolásban és szurkolásban. Ott voltunk,
amikor örömfocit játszottunk a Fradi ellen. Ott voltunk, mikor Bajzát
betessékelte a labdát kézzel a kapuba, vagy is hát nem is tudjuk mi történt,
mert akkora volt a kavarodás. Ott voltunk a lelátónak csak jóindulattal
nevezhető piros székeken. Ott voltunk minden mérkőzés után a sötétben az erdőn,
hogy nagy nehezen megtaláljuk a kocsinkat. Ott voltunk akkor is, amikor a
naplemente szebb volt, mint a LOKI játéka. Ott voltunk aztán az első nyitó
mérkőzésen az új stadionban, a bátyám, az apám és még egy tucat jó barátunk.
Mikor mindketten Budapestre
költöztünk elkezdtünk rendszeresen idegenbe is meccsre járni. Csillagtúra
minden irányba. A bátyám és apám még abban a kiváltságban is részesült, hogy
remek körülmények között Lyonba repüljön. Jöttek aztán a válogatott mérkőzések,
ahol Szilárd és én újra ott voltunk, hogy szurkoljunk!
Így, amikor VB, EB
közvetítést nézek mindig ezek az érzések kerítenek hatalmukba. Minden élőben
látott foci meccsen az érzéseim fokozott üzemmódra kapcsolnak. Jobban megvisel
a kudarc, látványosabb az örömöm, hangosabb a dühöm és néha túlárad bennem a tömeg
okozta összetartozás érzése. Ez az, ami nem jön át, ha TV előtt nézed.
TV előtt mások lesznek
fontosak, jókat derülök az edzők szokásain. Felfigyelek a szép fiúkra, mikor
rájuk közelít a kamera. Elgondolkozom azon, mit is kéne tennem, hogy a VIP
szektorban üljek, de minimum a kezdő rúgást én végezhessem el.
Ne legyek nőből, ha nem
vésem ide le, hogy mindezek mellett azért ne feledjük, női szempontból a
lényeget. A 22 játékos + játékvezetők + cserejátékosok + edzők ígéretes
terepszemléjét. Habár bálványom éveken át egy szurkoló volt, mai napig őrzöm a
kockás lapot, amin a Loki egykor volt szép kapusával üzengettünk egymásnak, a
találkozáshoz akkor még nem voltam elég bátor. Pár évvel később azonban, ott
állt a kapunk előtt sok-sok smsezés után az egyik, akkor igen népszerű Loki
játékos, hogy személyesen is megismerjen. Ez a történet megérne külön pár percet,
de nincs most időm erre, hisz köszönetet kell mondanom a testvéremnek, hogy
általa megismertem, milyen is a szurkolói élet, legyen a sport foci vagy kézilabda,
és itt az ideje, hogy emlékeztessem rég voltunk már meccsen!
