Tulajdonképpen ez nem is én szobám. - kezdtem bele a magyarázkodásba angolul.
- Mi a szoba száma hölgyem?
- 433, de ez most nem lényeg, a 240-s szobát nyissa ki kérem.
Szegény kínai recepciós kislány ennél idétlenebb képet aligha tudott volna vágni. Az egyszerű angol és nemzetközi szavakat, mint Taxi, Toalett se értik meg, nem hogy az olyan összetett és bonyolult, amúgy teljesen logikátlan kérést, hogy az ellenkező szobát szeretném kinyittatni. Az már csak hab volt a tortán, hogy 27 ember állt mögöttem, aggódva, feldúlva és értetlenül.
Hosszú percekig activitiztünk. Én rajzoltam, Ő találgatott, én mutogattam, Ő találgatott, majd végül jött és elmentünk a 240 -s szobához.
Kinyílt az ajtó. A szobában két ágy, jó nagy kupi, nyitott bőrönd látványa fogadott, de az amiben reménykedtünk sehol. Eltűnt! Utunk során a második rejtélyes eltűnés, ráadásul ez még az elsőnél is érthetetlenebb, mi több már- már misztikus most ugyan is az idegenvezetőnknek veszett nyoma. Hajnal óta nem látta senki. Az utolsó még élő szemtanú a táncparketten látta Őt kínai zenére ritmikusan mozogni. Többen úgy gondolták, hogy mámorosan fekszik egy másik szobában. Agatha Christie rajongók már Gyilkosság a Jangcén elméleteket gyártottak, a realisták szerint simán csak elege lett a csapatból. Bármi is volt az igazsága ekkor 9:45- perckor még egyikőnk sem tudta.
Én, Watson úgy kerültem a nyomozás közepébe, hogy az egyetlen személy voltam a 30 fős csoportunkban, aki képes volt valamilyen szinten angolul kommunikálni. Rám hárult a piszkos munka: egyeztetni a recepcióssal, felderíteni a rejtélyt. Igazi Watson voltam és éles szemmel szúrtam ki egy embert a hajón várakozók között. A lány a vonatról, a szlovák idegenvezető, akivel a miénk beszélgetett. Határozott léptekkel ellentmondást nem tűrve közelítettem:
Watson vagyok, tudom hogy Te tudod hol van Kinga, mondd el vagy a Jangcéban végzed!
Ha nem is pont ezekkel a szavakkal, de megtudtam hogy Kinga hajnal 5-kor bevitte az egyik útitársunkat a kórházba és nem értek még vissza a hajóra. A kiránduláson tehát biztos nem lesz magyar idegenvezetőnk, hacsak?
- Te beszélsz angolul - esett nekem a szlovák idegenvezető. Segítenél ma Te az útitársaidnak a kiránduláson?
- Hogy Én? - tettem fel a kérdést és borzasztó izgatott lettem, hisz kislánykorom óta álommelónak tartottam és a mai napig úgy számolok ezzel a hivatással, mint leendő vagy későbbi foglalkozásaim egyike.
-Igen, erősített meg. Az lenne a feladat, hogy elkíséred őket a Három szurdok túrára, átszálltok egy másik hajóra, majd onnan tovább egy kisebbre, fordítod a helyi idegenvezetőt.
Ránéztem a csapatunkra és tudtam: Eljött az én időm.
Viszlát Watson, Heló Idegenvezetők új üdvöskéje.
- Rendben - Egyeztem bele és ezzel átvettem egy napra idegenvezetőnk feladatait.
Az igazság az, hogy sportban, játékban bennem nincs versenyszellem, de vannak az életnek olyan területei, ahol a legjobb akarok lenni. Az idegenvezetés pont ilyen volt, azt akartam, hogy a csapat ne érezze meg a különbséget. Azt akartam, hogy ez a kirándulás mindenkinek felejthetetlen legyen. Ezért nagyon komolyan vettem a feladatomat és felelősség tudóan vezényeltem a csapatot a másik hajóra. Megszámoltam mindenkit és kínai idegenvezetőnk szavait a lehető legpontosabban igyekeztem fordítani. Habár a csapat csendben figyelt, hamar rájöttünk, hogy az én cincogi semmilyen hangom nem jut el mindenkihez, így a kis kínai lány szerzett nekem egy hordozható mikrofont, én pedig már jól hallhatóan mondtam:
Heló Turiszt, on the right side vagyis,
Ha két perc múlva balra tekintünk, akkor a kínaiak régi temetkezési szokásait, a függő sírokat láthatjuk, a mai napig nem tisztázott hogyan tudták oda rögzíteni a holtak maradványait...
A mosdók a hajók alagsorában találhatóak...
Ezzel a hajóval 1 órát megyünk, majd átszállunk egy kisebbre...
A víz itt körülbelül 40 méter mély...
A folyó vízszintje októbertől- márciusig 10 métert is emelkedhet...
Nyugodtan fel lehet menni a tetőre, fotót készíteni...
Amikor a csapat szétszéledt a hajón, mindenkihez oda mentem és volt, hogy ötször, hatszor meséltem el az új információkat. Ha valakinek kérdése volt örömmel jártam utána, hogy aztán büszkén mondhassam:
János, a kérdésedre a válasz, az alagút, 5 mérföld hosszan megy a szikla belseje felé.- és persze be is gyűjtöttem érte a dicsérő szavakat.
Kata, nem tudod, vannak a környéken városok, falvak? jött az újabb kérdés.
Nem tudom, de kiderítem. Így is tettem, beszereztem az szükséges információkat a helyi népcsoportokról, szokásokról, statisztikai adataikról. Mosolyogva igyekeztem minden tudásomat átadni és nem terhelni azzal az útitársaimat, hogy milyen gyötrelmek árán sikerült hozzá jutnom az adatokhoz. A kínaik egyáltalán nem beszélnek angolul. Vannak megtanult frázisaik, történeteik, de Isten ments attól, hogy kérdéssel megszakítsd őket. Mindenesetre önbizalmam, már ami az angolt illeti az egekbe szökött, mert rájöttem sok szinonim szót tudok ugyan arra a kifejezésre. Órákkal később megfáradva , de sok új élménnyel tértünk vissza a hajónkra. Minden útitársunk, hálásan köszönte meg a napi munkámat és viccelődve még az is felmerült, hogy ahogy Kínában szokás borravalót gyűjtenek nekem.
A vacsoránál pedig a hivatásos magyar idegenvezetőnk, aki napközben visszatért beteg csapattársunkkal a fedélzetre, oda jött hozzám:
Köszönöm Kata, hogy beugrottál helyettem, mesélték a többiek, hogy ügyes voltál.
Bár imádom ha dicsérnek és lét elemem is, borzasztóan zavarba jövők tőle és nem tudom helyesen lekezelni, így amikor a vacsoránál az anyós jelölt is megemlítette, hogy milyen büszke rám, teljesen elpirultam.
Oh, igen! Jut is eszembe: anyós jelölt. Még nem is mondtam, hogy ez az utazás nem csak Kína miatt rendhagyó, hanem azért is mert most kerítettünk sort a szülők bemutatásának is. Úgy fest a közös esti kártyázásokból, nagy kacarászásokból, hogy a szüleim és a nász-szülők hamar egymásra találtak. Én pedig igen ritka kiváltsággal bírok, az anyósom el van tőlem ragadtatva, ennek fényében az már csak lényegtelen apróság, hogy leendő férjemet nem is ismerem. A frigy Kínában eleve elrendeltetett.
- Mi a szoba száma hölgyem?
- 433, de ez most nem lényeg, a 240-s szobát nyissa ki kérem.
Szegény kínai recepciós kislány ennél idétlenebb képet aligha tudott volna vágni. Az egyszerű angol és nemzetközi szavakat, mint Taxi, Toalett se értik meg, nem hogy az olyan összetett és bonyolult, amúgy teljesen logikátlan kérést, hogy az ellenkező szobát szeretném kinyittatni. Az már csak hab volt a tortán, hogy 27 ember állt mögöttem, aggódva, feldúlva és értetlenül.
Hosszú percekig activitiztünk. Én rajzoltam, Ő találgatott, én mutogattam, Ő találgatott, majd végül jött és elmentünk a 240 -s szobához.
Kinyílt az ajtó. A szobában két ágy, jó nagy kupi, nyitott bőrönd látványa fogadott, de az amiben reménykedtünk sehol. Eltűnt! Utunk során a második rejtélyes eltűnés, ráadásul ez még az elsőnél is érthetetlenebb, mi több már- már misztikus most ugyan is az idegenvezetőnknek veszett nyoma. Hajnal óta nem látta senki. Az utolsó még élő szemtanú a táncparketten látta Őt kínai zenére ritmikusan mozogni. Többen úgy gondolták, hogy mámorosan fekszik egy másik szobában. Agatha Christie rajongók már Gyilkosság a Jangcén elméleteket gyártottak, a realisták szerint simán csak elege lett a csapatból. Bármi is volt az igazsága ekkor 9:45- perckor még egyikőnk sem tudta.
Én, Watson úgy kerültem a nyomozás közepébe, hogy az egyetlen személy voltam a 30 fős csoportunkban, aki képes volt valamilyen szinten angolul kommunikálni. Rám hárult a piszkos munka: egyeztetni a recepcióssal, felderíteni a rejtélyt. Igazi Watson voltam és éles szemmel szúrtam ki egy embert a hajón várakozók között. A lány a vonatról, a szlovák idegenvezető, akivel a miénk beszélgetett. Határozott léptekkel ellentmondást nem tűrve közelítettem:
Watson vagyok, tudom hogy Te tudod hol van Kinga, mondd el vagy a Jangcéban végzed!
Ha nem is pont ezekkel a szavakkal, de megtudtam hogy Kinga hajnal 5-kor bevitte az egyik útitársunkat a kórházba és nem értek még vissza a hajóra. A kiránduláson tehát biztos nem lesz magyar idegenvezetőnk, hacsak?
- Te beszélsz angolul - esett nekem a szlovák idegenvezető. Segítenél ma Te az útitársaidnak a kiránduláson?
- Hogy Én? - tettem fel a kérdést és borzasztó izgatott lettem, hisz kislánykorom óta álommelónak tartottam és a mai napig úgy számolok ezzel a hivatással, mint leendő vagy későbbi foglalkozásaim egyike.
-Igen, erősített meg. Az lenne a feladat, hogy elkíséred őket a Három szurdok túrára, átszálltok egy másik hajóra, majd onnan tovább egy kisebbre, fordítod a helyi idegenvezetőt.
Ránéztem a csapatunkra és tudtam: Eljött az én időm.
Viszlát Watson, Heló Idegenvezetők új üdvöskéje.
- Rendben - Egyeztem bele és ezzel átvettem egy napra idegenvezetőnk feladatait.
Az igazság az, hogy sportban, játékban bennem nincs versenyszellem, de vannak az életnek olyan területei, ahol a legjobb akarok lenni. Az idegenvezetés pont ilyen volt, azt akartam, hogy a csapat ne érezze meg a különbséget. Azt akartam, hogy ez a kirándulás mindenkinek felejthetetlen legyen. Ezért nagyon komolyan vettem a feladatomat és felelősség tudóan vezényeltem a csapatot a másik hajóra. Megszámoltam mindenkit és kínai idegenvezetőnk szavait a lehető legpontosabban igyekeztem fordítani. Habár a csapat csendben figyelt, hamar rájöttünk, hogy az én cincogi semmilyen hangom nem jut el mindenkihez, így a kis kínai lány szerzett nekem egy hordozható mikrofont, én pedig már jól hallhatóan mondtam:
Heló Turiszt, on the right side vagyis,
Ha két perc múlva balra tekintünk, akkor a kínaiak régi temetkezési szokásait, a függő sírokat láthatjuk, a mai napig nem tisztázott hogyan tudták oda rögzíteni a holtak maradványait...
A mosdók a hajók alagsorában találhatóak...
Ezzel a hajóval 1 órát megyünk, majd átszállunk egy kisebbre...
A víz itt körülbelül 40 méter mély...
A folyó vízszintje októbertől- márciusig 10 métert is emelkedhet...
Nyugodtan fel lehet menni a tetőre, fotót készíteni...
Amikor a csapat szétszéledt a hajón, mindenkihez oda mentem és volt, hogy ötször, hatszor meséltem el az új információkat. Ha valakinek kérdése volt örömmel jártam utána, hogy aztán büszkén mondhassam:
János, a kérdésedre a válasz, az alagút, 5 mérföld hosszan megy a szikla belseje felé.- és persze be is gyűjtöttem érte a dicsérő szavakat.
Kata, nem tudod, vannak a környéken városok, falvak? jött az újabb kérdés.
Nem tudom, de kiderítem. Így is tettem, beszereztem az szükséges információkat a helyi népcsoportokról, szokásokról, statisztikai adataikról. Mosolyogva igyekeztem minden tudásomat átadni és nem terhelni azzal az útitársaimat, hogy milyen gyötrelmek árán sikerült hozzá jutnom az adatokhoz. A kínaik egyáltalán nem beszélnek angolul. Vannak megtanult frázisaik, történeteik, de Isten ments attól, hogy kérdéssel megszakítsd őket. Mindenesetre önbizalmam, már ami az angolt illeti az egekbe szökött, mert rájöttem sok szinonim szót tudok ugyan arra a kifejezésre. Órákkal később megfáradva , de sok új élménnyel tértünk vissza a hajónkra. Minden útitársunk, hálásan köszönte meg a napi munkámat és viccelődve még az is felmerült, hogy ahogy Kínában szokás borravalót gyűjtenek nekem.
A vacsoránál pedig a hivatásos magyar idegenvezetőnk, aki napközben visszatért beteg csapattársunkkal a fedélzetre, oda jött hozzám:
Köszönöm Kata, hogy beugrottál helyettem, mesélték a többiek, hogy ügyes voltál.
Bár imádom ha dicsérnek és lét elemem is, borzasztóan zavarba jövők tőle és nem tudom helyesen lekezelni, így amikor a vacsoránál az anyós jelölt is megemlítette, hogy milyen büszke rám, teljesen elpirultam.
Oh, igen! Jut is eszembe: anyós jelölt. Még nem is mondtam, hogy ez az utazás nem csak Kína miatt rendhagyó, hanem azért is mert most kerítettünk sort a szülők bemutatásának is. Úgy fest a közös esti kártyázásokból, nagy kacarászásokból, hogy a szüleim és a nász-szülők hamar egymásra találtak. Én pedig igen ritka kiváltsággal bírok, az anyósom el van tőlem ragadtatva, ennek fényében az már csak lényegtelen apróság, hogy leendő férjemet nem is ismerem. A frigy Kínában eleve elrendeltetett.
