Életemben először utazom hiper- szuper 300 km/h-val száguldó vonaton. Harmadik napja fekszem- kelek és élek Shanghai lüktető forgatagában, modern felhőkarcolói között. Kína! Bakancslistám állandó szereplője már egy ideje. Mikor apával évekkel ezelőtt elhatároztuk, hogy végig látogatjuk a Világ hét új csodáját, nem gondoltam, hogy a Kínai Nagy Falhoz belátható időn belül eljutok és tessék, itt ülök a vonaton. Ha már Kínában vagyok, nem sietek rögtön a Nagy falhoz, elmesélem előtte az első benyomásaimat, erről a szokatlan, izgalmas ázsiai országról.
25 óra utazás után, péntek délután szállt le a gépünk a shanghaii nemzetközi reptéren. Amíg vártuk a bőröndöket azon morfondíroztam, hogy ugyanaz a ruha és cipő még soha nem volt rajtam ennyi órán át, így amikor extrém nagy bőröndömet magamhoz vettem, csillapíthatatlan vágyat éreztem, az illatos, vasalt ruháim után, de erre még jó 2 órát várni kellett.
Az utazások során az egyik kedvenc részem, amikor a reptértől a szállásig eljutunk. Hiszem és tapasztalom, hogy ezek az utak mindig az ország valós állapotát tükrözik. Épp ezért mindig a busz ablakára szegezem tekintetem és szívom magamba a tájat, embereket, érzéseket. De nem Shangaiban. Olyan szinten merültem ki az utazás során, hogy a buszra felülve, nem tudtam nyitva tartani a szememet. A transzfer ideje alatt, végig viaskodtam magammal. Szerettem volna látni a várost, a fényeket, a lepukkant és felturbózott épületeket, de nem bírtam ébren maradni. Így az első benyomások másnap reggel érkeztek, de nem Shangairól, hanem a csapatunk - fogalmazzunk úgy- egyik igen "kemény dió" tagjáról, aki hosszú percekig szidott Minket. Jó, talán egy kicsit rá is szolgáltunk, mert 20 percet késtünk és 30 fő várt ránk, de Budha templomában végül lecsillapodtak a kedélyek és jöhetett Shanghai felfedezése.
Nem erősségem a táj leírása, mi több a regényekben is nagyvonalúan átlapozom ezeket a részeket, most még is kísérletet teszek arra, hogy pár sorban bemutassam a várost, ahol kétszer annyian élnek, mint szülő hazámban összesen.
A nappali Shanghai szürke, a felhőkarcolókban a kommunizmus szele süvít. A régi korok házai keverednek az új égi meszelőkkel. Budha templomát- amit mellesleg több amerikai elnök is megtekintett - toronyházak veszik körbe. Az utca tele piros lampionokkal, kínai írásokkal, és az általános szegénységgel. Nem nyomasztó szegénység ez, sokkal inkább egy alacsonyabb életszínvonal képei és persze mindenhol emberek, emberek, emberek. Ahogy sétálok a köveken, lépésről-lépésre váltakoznak bennem az érzések. Az utca elején úgy érzem, mintha New Yorkban lennék, a következő lépéssel újra Kína és a kelet misztikus szimbólumai jelennek meg, az azt követő méteren a kommunista- szocialista gyári városok semmilyen hangulata hat rám. Soha nem voltam még ehhez fogható településen. Tetszik és nem tetszik. Izgalmas és unalmas. Szürke és színes. Koszos és tiszta.
Az ebédünk után a Yu -kertbe látogatunk. Az oda vezető utat, terek, szélesebb és keskenyebb utak tarkítják, melyet már az igazi ázsiai milliő leng be. Felülről, olyan mint a morzsára összegyűlt hangyaboly. Mindenhol: emberek, emberek, emberek.
A kertet, egy fiú készítette az apjának, hogy az majd nyugdíjas éveiben kertészkedhessen benne. 20 évébe telt mire elkészült,így apja helyett Ő ült, teázott és gyönyörködött női alakokat mintázó szobraiban. Itt és most szeretném leszögezni és egyben írásba is adni jó apámnak, hogy tisztelem, végtelenül szeretem, de tőlem ilyen kertet nyugdíjas éveire, ne reméljen.
A társas utazás nélkülözhetetlen aspektusa rögtön az első napon bekövetkezett. Idős, 80 év felé közeledő Pali bácsink, aki egyedül jött az útra, elveszett. Délután kettőkor a Pagoda sarkánál láttuk Őt utoljára. 80 évesen, egyedül elveszve lenni egy 24 milliós kínai nagyvárosban nyelvtudás nélkül, túl sok jóval nem kecsegtet.
Csoport kontra Pali bácsi, nélküle folytattuk utunk, hogy Ninjang bevásárló utcáján végig suhanjunk. Persze itt is mindenhol: emberek, emberek, emberek. Shanghai központi terének is, találóan a neve: Emberek. Engem az egész a Central Parkra emlékeztetett, sok zölddel, égig érő épületekkel, modern boltokkal, kínain fűszerezve. Imádtam.
Vettünk utcai árustól, gyümölcsöket, végre 12 év után újra ettem Mangoleent, ez az ázsiai gyümölcsök királynője, volt a kosarunkban még, mini és óriás mangó, sárkány gyümölcs, és kínai fánk.
A nap leereszkedőben volt már ekkor és a szürke város egy pillanat alatt bújt bele a legfényesebb legvibrálóbb ruhájába. Erről a Shanghairól az akció filmek jelenetei jutnak, eszembe. Tom Cruise mászik a toronyház üvegén, vagy Hollywood aktuális akcióhőse immár 2040 futurisztikus Shanghaiban világot ment.
A táj szépsége a menyasszonyokat is megihlette és minden utca sarkon egy piros ruhás ara várta, hogy lefotózzák őket a nagy napon. Miért piros a menyasszonyi ruha színe? Mert a piros a legjobb szín: a boldogság, gazdagság, harmónia jelképe. Meg kell, hogy mondjam fel is lélegeztem, így ha majd egyszer oda jutok, hogy oltár elé visz a nagy szerelmem, nem kell majd fehér ártatlan szüzeknek való ruhában megtévesztenem a násznépet, ideológiai alapot kaptam a piros ruhára.
A szállodába visszatérve, elköltöttük vacsoránkat, mely ízre, állagra és kinézetre, pont olyan mint itthon a kínaiban. Nem érzem a sokkoló különbséget, amivel Európában mindig fenyegetnek. Szállodám 13.- emeletén a szobámban aztán mély álomba szenderültem, hogy másnap pihenten láthassam, a Kína Velencéje néven elhíresült csatorna rendszerre épült utcákat.
A várost, különös szag lengi körül. A kis utak forgatagában egymást érik az üzletek, selyem sálak, fából készült tárgyak, vagy éppen utcai ételárusok kínálják jó szívvel portékájukat. Amikor a tömeg sodrásával új utcára érek, még nem sejtem, hogy szagló szerveim hamarosan végveszélybe kerülnek. Jobbra - balra, elől hátul, amerre csak nézek minden árus a nem túl higiénikus bódéjában ételt árul. Csülök, kacsa, csirke, nyersen, főzve és megsütve, bambusz levélbe tekert rizs, hússal bő olajban, tésztával hirtelen megpirítva, olyan szag ölelésében várja az éhes szájakat, ami a bőröd alá issza magát és nem tudsz rá mást mondani, csak azt, hogy bűz! Bűz, ami felforgatja a gyomrodat. Nem lehet tudni, honnan jött, csoportunk tagjainak álláspontja is megoszlott e téren, volt aki a tofut hibáztatta a szagért, még más a húst, én azt gondolom a fáradt olaj, az abban sercegő bőr, a megpirult húsok és persze a tofu fojtogató egyvelege. Soha, de soha nem éreztem még ilyet és ott akkor úgy döntöttem, hogy hátralévő életemre végleg leszokom az evésről, hisz ezzel a bűzzel az oromban nem lennék képes semmit se a számba tenni.
Friss levegő után kutatva végül, a csatorna melletti padra telepedtünk, hogy érzékszerveinket megmentsük. A padon jó pár percre megpihenve az találtuk ki időtöltésnek, hogy pontozzuk szépség alapján az arra járó embereket. Anyával mi persze leginkább a férfiakra szakosodtunk a kínai nők kategorizálását apára bíztuk. Jó 40 percet töltöttünk el azzal, hogy figyeltük a kínai arcokat és rájöttünk, nem is hasonlítanak egymásra. Immáron megújult szaglószervekkel folytattuk utunk, rózsa teáztunk, majd néztük a helyi lakosokat, ahogy vasárnap szép ruhába öltöznek és házaik előtt fényképkezednek, oh és még el nem felejtem itt is mindenhol: emberek, emberek,emberek.
Délutáni szabad programunkon vásárolni mentünk és ez legalább akkor élménynek bizonyult, mint a történelmi nevezetességek.
Nekem azt tanítottak a szüleim, bárhol járok a világban, mindig menjek el a helyi piacra. Mi, amúgy is nagy piacra járó család vagyunk :). A piacot sajnos nem találtuk meg de a helyi szupermarketbe eljutottunk és ezeket találtuk: csomagolt egy darab vákuumos csirkeláb, fekete bőrű és csontú csirke. Vákuumos kacsanyelv és hasonló bizarr dolgok keresztezték utunk, de célunkat, hogy másnapra szendvicsre valót találjunk nem sikerült abszolválnunk. Feltankoltunk viszont, kínai chipseket, sört, rizspálinkát, coca colát és ilyen megpakolt háti táskákkal érkeztünk meg a vasútállomásra, mely méretében akkora, mint a Ferihegy, a nyugati és keleti pályaudvar együttesen. Persze itt is mindenhol: emberek, emberek, emberek. A harmadik naphoz érve, már elértem azt a szintet, hogy nincs lelkiismeretfurdalásosom ha neki megyek valakinek. Épp ellenkezőleg, felvettem az Ő ritmusokat és közlekedési moráljukat, se istent, se embert, se férfit se nőt, se gyereket se időset nem kímélve török utat magamnak, hogy csoportunk (a megkerült Pali Bácsival kiegészülve) időben felszálljon végre a sebes vonatra, hogy 10 óra múlva a Jangcéhoz érve hajóra váltsuk járművünket és 4 napot szurdokon áthajózva megérkezzünk Hsziánba...
