Utoljára 18 éves koromban mentem el egyedül
nyaralni. Akkor úgy gondoltam nem is lehetne szebben és maradandóban
megünnepelni hivatalos felnőtté válásomat, mint egy önálló külföldi úttal.
Liberális szüleim nem gördítettek akadályt nagyszabású terveim elé, így 18
évesen egymagam bejártam a török Riviéra majd minden városát. Törökországi
élményeim a mai napig vissza visszatérnek gondolataimban…megmártózom a meleg
tenger habjaiban és élvezem a nap 24 órájában felém áradó török ifjak bókjait.
Az elmúlt 10 évben kétszer is visszacsábított a Boszporusz partja.
Hogy Málta is ilyen mély nyomokat hagy bennem még
nem tudom, de 10 elteltével a sors úgy hozta, hogy ismét egyedül fedezem fel
egy ország szépségeit és kultúráját.
Történt ugyanis, hogy a januári depresszióm
mélypontján elhatároztam, hogy terápiás öngyógyításnak egy nemes célt
választok: felfejlesztem angoltudásom.
… tudom,tudom ez önmagában nem elég egy kövér depi
elmulasztásához de sokat lendít a jókedven ha az ember Málta szigetére teszi át
székhelyét a nyelvtanulás göröngyös útja során.
Miután meggyőztem vezetőmet, hogy bár munkám
borzasztó fontos, azért nyugodt szívvel engedjen el majd egy hónap szabira,
valamint összegyűjtve a pénzt, István királyunk ünnepén útnak indultam, hogy
pár órával később már Saint Julien városában koktélozhassam.
Úgy tarja a szólás, hogy az első benyomás döntő,
ezt a mondást máltai érkezésem totálisan felülírta.
Az emberek nem voltak kedvesek, ahogy arra az
útikönyvek hivatkoznak. A kosz és a búz azt a pánikot indította el bennem, hogy
rossz országba érkeztem és valahol az arab világ közepébe csöppentem. Az
éttermeknek nem nevezhető talponállók és vendégei eszembe jutatták az
elfuserált angol fiatalok tivornyázásait.
Mikor már arra gondoltam, hogy életem legrosszabb
hetei várnak rám, aminél talán még a januári depresszió is jobb, akkor egyszer
csak ott volt.
Ott várt rám az út végén. Fenségesen csillogtak
rajta a nap sugarai, vidámság, és nyugalom áradt belőle. Életem leghűségesebb
szerelme a csoda, amiben még soha nem csalódtam: a TENGER.
Az illata finom volt, mint mindig és ahogy azt már
megszoktam a látványa elfedtetett velem mindent, egyetlen érzés maradt csak a
szabadságJ
A következő öröm akkor ért, amikor megtudtam, hogy
sok csillagos szállodám a tengerpart szomszédja.
Gyors zuhanyt követően szép ruhába öltözve
elindultam a tengerrel közös esti sétámra.
Nem túlzok és nem lódítok, mikor azt írom, hogy
tényleg olyan, mintha egy réglátott szerelem barangolna velem a sziklás
partokon.
Sok választ találtam arra, miért rajongok érte
ennyire.
·
Régi családi nyaralások
·
Emlékezetes hajókirándulások
·
A sok öröm, vidámság, ami benne vagy rajta történik
·
A végtelensége
·
A sokszínűsége
·
A mélabú, ami körül veszi
·
A szélsőségei
A lényeg, hogy egy nagy és nem múló érzés ez, ami
mindig elcsábít.
Ahogy csatangoltam a parton egyszer csak kíváncsi
lettem, mit rejthetnek a város fényei, így lépteim követték a hangokat.
Rájöttem ez a város tényleg olyan, amilyennek
először láttam csak jó értelemben.
Zegzugos utcái az olasz kisfalvak hangulatát idézi,
amit angolos nyüzsgéssel fűszerez és mindezt az arab világ színeibe öltözteti.
Egy jobb kanyar, egy kis emelkedő, egy bal kanyar
és bele is botlottam egy hamisítatlan máltai kis vendéglőbe.
A tulaj kedvesen kérdezősködik, ki vagyok, honnan
jöttem, mit szeretnék. Miután közös erővel átrágtuk magunkat az étlapon és a
rendelésem a konyhán, előveszem szösszenetíró kis füzetem, hogy első
benyomásaimat papírra véssem. Az idő oly gyorsan repül a tollforgatónak, hogy a
gyertya fényével megvilágított kockás terítőn már gőzölög a bruscetta, a borom
is kóstolásra vár, úgyhogy a szösszenetem is a végéhez ért.
Jó hír: hogy a könyvek unalmas tájleíró fejezetét
ezzel a szösszenettel teljesítettnek nyilvánítom.
