Mindig is szerettem enni, a finom falatokról való
lemondás számomra a legnagyobb büntetés.
Bevallom ebben a témában különösen, ami az
édességet illeti sokszor elfejtem a mértéket, aminek minden esetben meg is van
az eredménye. Én az a típus vagyok, aki már attól hízik, ha ránéz az
ételre. De amilyen könnyen felpattan 5
kg olyan borzasztó nehézségek és kőkemény önmegtartoztatás árán vánszorog le
az, az 1-2 kg. Szóval az életnek, ennek a területén akadnak gondjaim.
Evéseimet, legyen az egy répa, vagy egy dupla csokis torta szelet jó ideje
mélységes bűntudat kíséri. Így a táplálkozás évek óta párosul egy soha el nem
múló rossz érzéssel.
Ám ezen a máltai szombat reggelen elhatalmasodott
rajtam a „leszarom” érzés.
Így elhatároztam, hogy Gozo szigetén tett egy napos
látogatásomat egybe kötöm egy gasztronómia kicsapongással is.
Amikor a tikkasztó forróságban felhevült testem a
tenger hűs vízében boldogságra talált, éhségért felelős szerveim is működésbe
léptek.
Nem tehettem mást, mint engedtem a létfenntartás
követeléseinek és betértem a part menti vendéglőbe.
Az étlapon (bár meglehetősen eklektikus volt)
kiszúrtam egy tetszetős leírást.
Spagetti, speciális máltai szószban érlelt
nyúlhússal.
Arra igen hamar rájött, hogy a nyúl a máltaiak
nemzeti étke, minden formáját és fajtáját imádják, gondoltam, ha már
kicsapongok, hát tegyem azt a helyi ízlésnek megfelelően.
Így választásom a spagettis nyúlra esett.
Nem tudnám megmondani ettem-e nyulat korábban, ha
igen akkor se jó, se negatív élményt nem hagyott bennem, így túl nagy
elvárásaim nem voltak ebédemmel kapcsolatban.
Mini adag spagettim (a meleg egyik jótékony hatása,
az ember fele annyit eszik) 15 perc múlva már az orrom alatt illatozott.
Szenteltem pár percet az étel külsejének
felmérésére. Nem találtam benne semmi kivetnivalót, nem volt egér farok, séf
hajszál, pincér fog az ételben, így neki kezdtem.
Minden szempontból tökéletes volt a választásom. A
hús ízletes és porhanyós volt, a rágóizmok csak félgőzzel kellett h
dolgozzanak, a spagetti nem volt túlfőzve, de nem is tört bele a fogam, a szósz
önmagában is ízletes volt.
Büszkén veregettem meg a vállam, hogy a jó barátok
és a finom étel kiválasztásához nagyon értek.
A jóllakottság érzésével telt a következő 6-7 óra,
ám szállodai szobámba visszatérve gondolataim a reggeli fogadalmam körül
cicáztak, hogy ez a nap már pedig egy gasztronómiai kirándulás is.
Összeszedve tehát maradék energiám, elsétáltam a
már törzshelynek számító máltai kis éttermembe.
Leültem a szokásos sarki asztalomhoz, és rövid
eszmecserébe kezdtem a legkedvesebb idős pincér bácsival. Ki-ki a maga angoltudásának
megfelelően számolt be a nap eseményeiről.
Párhuzamos monológjainkat az étlap megérkezése
szakította félbe.
Hosszasan hezitáltam a hangzatosabbnál hangzatosabb
ételkülönlegességek között, még végül úgy döntöttem, király rákot választok
kulineráis élvezeteim zárasakként.
Az első sokk akkor ért, amikor 20 perccel később 8
kisrák 16 szemmel nézett farkasszemet velem. Nem tudom miért, valahogy nem
számítottam rá, hogy látom áldozataim szomorú szempárjait. Nem volt más
választásom, lefejeztem őket és az asztal másik sarkába toltam a nem kívánt
testrészeket.
A következő megpróbáltatás a hús megtalálása volt.
Egész kicsi koromtól késsel - villával eszem, még
akkor is, ha senki nem látja, azok csoportjába tartozom, akik még a
csirkecombot is késsel eszik, noha azt az etikett kézzel is engedélyezi.
Szóval, csak ahogy tanultam, fogtam a késem a
villám és megpróbáltam feltörni a fejetlen rákom maradék testén lévő páncélt.
Először a kés csúszott ki, majd a villa, végül a
rák vándorolt át a tányér másik végére.
A pultnál bámészkodó pincér barátom miután jót
mosolygott próbálkozásomon, odajött kezében egy kis rákkal, és másodperces
oktatást tartott arról, hogyan szabaduljak meg a páncéltól.
Reccs, Puff siker, az első falat rák már a számban.
A harmadik ráknál már olyan érzésem volt, mintha
világéletemben rák páncél leszedő lettem volna, de persze ahogy az lenni
szokott, megint hamarabb ittam a medve bőrőre.
Annyira akartam, hogy profin sikerüljön, olyan
hévvel és szenvedéllyel roppantottam szét a rákom, hogy a fele a szomszéd
asztal felé repült, és az időspár boros poharai mellett landolt. Hálát adtam az
égnek, hogy nem a pohárban.
Hiába a nagyvilági nő mosolya az arcomon, innentől
kezdve senki nem hitte el nekem, hogy ettem én már rákot és jártam én már
étteremben. Megbélyegzett nő lettem. Valahányszor felemeltem a kezem aggódó
szempárok tucatja figyelt.
Miután visszaszereztem az időspártól a rákom farát,
már pontosan tudtam, hogy a 8 kicsi rák bosszúja kísért.
A negyedik rákom teljesen erkölcstelen volt, ahogy
hozzáértem már meg is szabadult páncéljától. Végre, akadálymentesen élvezhettem
az ízét. Az első falat mennyei volt, a második falat valami ismert, de nem
kedvelt ízre emlékeztetett. Sebaj, gondoltam meglocsolom egy kis citrommal,
hogy mindenki lássa, tudom, miért van a citrom oda téve.
A savanyú lé csak felerősítette az ízt és most már
egyértelműen beazonosíthatóan GABI Fogkrém íze volt. Kellő önkontrollal
legyűrtem a falatot és megállapítottam a fogmosással ma már nem kell bajlódnom.
Miután a rák kgját aranyban mérik, nem volt szívem
otthagyni több mint a felét, meg aztán milyen értelmetlen halál lett volna a
megmaradt 4 ráknak, hogy kóstolás nélkül a kukában végzik.
Így bár már a szemem sem kívánta csipegettem még az
5.- ből is egy pindurit, majd a kést a villám mellé fektettem, jelezve jöhet a
számla.
Haza fele sétálva megint előtört a bűntudat
nyugtalanító érzése. Kétségbeesetten kerestem a magyarázatot és az okot arra,
miért borította el az éhség megint az agyam. És ekkor a semmiből felbukkant a
válasz egy ezeréves közmondásba bújtatva:
Ki az evést nem élvezi, a sexet nem szeretiJ
