Aggasztó, nem is, már- már
beteges, vagy mondjam inkább kezelhetetlennek, esetleg szörnyen idegesítőnek,
megmagyarázhatatlannak vagy frusztrálónak? Bármi is az, nem értem az okát.
Tudtommal, nem vagyok várandós. Életkor alapján még nem klimaxolok, és bár
érzékeny lelkületű embernek vallom magam, ami sok, az azért már sok.
Egy ideje feltűnt, hogy
a legváratlanabb pillanatokban és helyzetekben képes vagyok könnyekig
meghatódni. Azt mindig is tudtam magamról, hogy ha síró embert látok, akkor
pavlovi reflexszel nyílnak meg az én könnycsatornáim is, de az utóbbi események
viccet félre téve tényleg aggodalommal töltenek el.
Bátyám van. Ráadásul 5
évvel idősebb nálam. Gyerekkorunkban, mint minden egészséges lelkületű fiútestvérnek,
természetesen neki is a szivatásom volt a legjobb napi szórakozás. Csalán
markolás fájós ujjra, rajzszög az ágyamban, és sorolhatnám tesóm legpimaszabb
húzásait, de még is volt egy adu a kezemben, amivel nem tudott mit kezdeni, ha
sírtam. Én pedig sokszor sírtam, mert vagy rohadtul fájt az a tetves csaláncsípés
vagy mert felbosszantott és olyankor puff nekem, jött is a sírás.
Aztán egyszer,
középiskolás koromban bevallotta, ő bizony nem nagyon díjazza, ha egy nő sír,
mert aljas fegyver, nem tud vele mit kezdeni. Ezzel, amúgy egyet értek. Aztán
ahogy haladtam az éveimmel, kapcsolatba keveredtem egy fantasztikus férfival,
aki sok szempontból tényleg nagyon értékes, de egyszerűen a világból
kikergetett azzal, ha sírt, és mivel elég nehéz helyzetbe sodortuk magunkat, férfi
létére gyakran sírt. Mitöbb, engem is igen gyakran megríkatott, ráadásul a
munkahelyemen. Bennem ekkor tudatosultak igazán bátyám szavai: síró ember nem
fair módon kommunikálni. Ez a pár év, a síráshoz való viszonyomban is nyomott
hagyott. Alapszabályom lett: férfi ne sírjon!- Dobjatok rám követ, vitázzatok
velem, de egy férfi nekem akkor se sírjon, CSAK!- ha gyereke születik, vagy
meghal valakije, de azért mert nehéz az élet, naaaaa neeem.
Valamint nyomott hagyott
bennem, mert magamat is megerősítve a sírást minimálisra szorítottam. Azóta
például, pedig ennek idén tíz éve, férfi miatt sose sírtam és amúgy is azt
gondolom én inkább a nevetős és nem sírós fajta vagyok. Vannak azonban emberek,
akik egy-egy jól irányított kérdéssel, vagy egy-egy mondattal azért váratlanul
elő tudják hívni belőlem, a síró Katát.
Viszont, amit mostanában
tapasztalok magamon az skandalum. Nézzük az eseményeket időrendben visszafelé
haladva. Eszti barátnőm legutóbbi blog bejegyzésének nyitó soránál tudtam: esélytelen hogy megállítsam a könnyeket, ráadásul teljesen váratlanul az írás
végén becsempészett a történetbe engem és anyát is, így a zsebkendő is
előkerült. Azt megelőző nap, várandós kolléganőm határozott időre szóló búcsú sorait,
természetesen végig könnyeztem, és nyilván engem hagyott utoljára, egyetlen egy
sort írt rólam, de itt a kevés, több volt a többnél. – úgy fest, magamon mindig meghatódom –. Aznap,
már a reggelem is hiperérzékenyre sikerült hisz, munkába menet hallgattam a
best fm-t, benne a reggeli bölcsességet, ami általában mindig valami súlyos
közhely, valószínű a pénteki is az volt, de nekem nagyon betalált.
Előző este Obama elnök fakasztott könnyeket szemembe, az esti netes szörfözésemkor, mikor rátaláltam a nyolc évét lezáró búcsú
hét akkordjaira.
Moziban is volt
szerencsém sírni, ráadásul egy olyan filmen, amit másodjára láttam 5 nap különbséggel
és elsőre borzasztóan nem tetszett, második nézésre körülbelül a 40. perctől
végig sírtam, persze csak diszkréten törölgettem a könnyeket, mintha valami
szúrná a szemem. Ne nézzen már teljesen idiótának a mellettem ülő helyes srác.
Vannak témák, amik
mindegy hol, mindegy mikor, mindegy milyen körülmények között, de mindig
elérik, hogy elérzékenyüljek, erre két reklám ébresztett rá: Mindkettő a
testvéri szeretetről szól: Coca –Cola, Telekom.
Néha meghatódom a saját
gondolataimon is, hogy mennyire fontosak a barátaim, hogy milyen szerencsés
vagyok, hogy ilyen a családom. Szóval kezdek kicsit Jude Lawra hasonlítani, aki
sokat veszített sármából a Holiday síros jelenetében: itt megtekintheted.
Summa summarum azt
hiszem, a könnycsatornáim inkontinenciában szenvednek, vagy még sem?
Mert vannak dolgok, amik
meg pont ellenkezőleg hatnak rám, sírnom kéne rajtuk, de engem csak
borzasztóan feldühítenek. Itt van mindjárt Nyilas Misi története. Borzasztó! Hogyan
lehet valaki ennyire, - bocsánat a csúnya szóért- töketlen. Vagy vannak
világesemények, amikre már szó szerint immúnissá váltam. Mikor a facebookon
egy- egy beteg kisgyerek like -gyűjtését gyorsan tovább pörgetem, vagy nem
osztom meg eltűnt emberek képet, kifejezetten érzéketlennek érzem magam.
Miközben, a
legváratlanabb pillanatokat, eseményeket, embereket megkönnyezem.
Ezt a szösszenetemet,
most anya dolgozószobájából írom, apa bejött és megkérdezte: a csókos fiúnak
írsz levelet? Én pedig válaszul a provokációra felolvastam, amit eddig írtam,
és épp azt ecseteltem neki, hogy én sem a testvéremet sem őt nem nagyon láttam
sírni az elmúlt 33 évben.
Apa némi gondolkodás
után megszólalt: Én onnan tudom, hogy valami jó, valami igazságos, valami
érték, legyen az egy beszéd, egy történet egy gesztus, hogy kiváltja belőlem
ezt a fajta meghatottságot, persze nyilván nem sírom el magam, de a könnyek, az
elérzékenyülés jó fokmérője az életnek.
Majd kiment. Majd
visszajött és közölte: ezt meg ne merd írni. De muszáj megírnom, mert annyira
igaz, és mert egyébként is azt nyilatkozta legutóbb családi berkekben mikor
a nagybátyám megkérdezte tőle:
Béla, neked nem ciki,
amiket Kata ír rólatok?
Viccelsz? Megtiszteltetés,
és amúgy is egy művésznő apjának, ez a sorsa.- persze, ezen is meghatódtam.
Amúgy pedig az elmúlt
két hétben folytak a könnyeim azért is, mert Marikával úgy röhögtünk a hat órás
kocsi utunk végén, hogy nem láttam ki a szememen, de mivel köd volt, hóesés és
este már amúgy is mindegy volt. Folytak a nevetés könnyei, akkor is mikor a
scrable partyn össze számoltam a pontjaimat és rájöttem mennyire béna vagyok a
scrable bajnok barátnőimhez képest. Folytak a könnyeim akkor is, amikor Szinti
újabb aranyköpéseivel szórakoztatott a sógornőm. Folytak a könnyeim akkor, amikor
Eszti barátnőm felhívta a figyelmemet a Gecironda dinasztiák facebook oldalra,
és folytak a könnyeim akkor is, amikor anya úgy döntött késsel átszabja a
villanykörtét, ami kicsit nagy a foglalatunkba.
És hogy stílusos legyek:
könnyek közt mondok köszönetet, amiért elolvastad a könnyes szösszenetem.
