Szösszenet a várva-várt kiscsaládról

Amikor a bátyámék Debrecenbe jönnek pár napra, az mindig öröm ünnep számunkra. Két havonta szoktak jönni és egész hétvégére maradnak. Ilyenkor az egész utca, a pékségtől a kisboltig tudja, Kovácséknál itthon vannak az unokák.

Szó mi szó, elég egyértelmű jelei vannak annak, hogy prominens vendégek érkeznek hozzánk.
Először is kezdeném azzal, hogy az érkezésük előtti  3-4 napban óriási nagytakarítás zajlik. A szönyegek minimum háromszor áttakarítva, elvetemültebb alkalmakkor még akár tisztítóba is száműzzük őket. Az ablakok megpucolva, a csempék a lakás minden zegében- zugában hipóval centiről-centire átsúrolva, az ezüst evőeszköz készlet kipolírozva, a tányérok áttörölgetve, a könyvek portalanítva, szerintem ha anyán múlna képes lenne akár tisztító falfestést is csinálni. Ágyneműtartók kisúrolva, ágyneműk frissen mosva, vasalva, paplan párna a szabadban levegőzik. Tűzhely átsúrolva, fürdőszoba vízkőtlenítve és megannyi, az átlag ember számára nem is ismert takarítási tevékenység végrehajtatik. Erre a pár napra tehető apa legaktívabb kertészkedése is, na persze nem abból a célból, hogy a kert rendben legyen, sokkal inkább azért, hogy ne legyen addig sem a felfordult és folyamatosan takarítás alatt álló házban és mintegy megmeneküljön a Béla, hozd már ide, tedd már el, menj már át, szedd már le,  és hasonló utasításoktól. Az egyébként is duracel nyuszi anyukámban ilyenkor szerintem elemet cserélnek és feltrubózva, a végsőkig kizsigerlve magát fizikailag, minket pedig idegileg készül a tékozló fiú és kapcsolt részei érkezésére.
Ebben a 3-4 várakozással teli napban körülbelül tucatszor megyünk a picara, a friss házi alapanyag beszállítóink, tojás, friss csibe hús, méz, disznó hús stb ilyenkorra időízték a szállításokat, szóval a bátyámék érkezése előtt pár nappal feltöltjük az élés kamrát és a környező falvakban élő jól bevált házi portékákat áruló vagy készító idős nénik és öregurak, ekkorra időzítik a disznőölést, tyúk és egyéb szárnyasok vágását, valahogy mindig ekkora gyűlik össze 40-60 db tojás és a szomszéd véletlenül, pont ekkor hozza nekünk a friss, díjnyertes házi mézét.
Mire a  fehér kocsi, benne a számunkra legrdágább négy emberrel megáll a kovácsolt vas kerítés előtt, mi már teljesen elfáradtunk, de amint a kapun befut és topog a két kis manó, mama –papa kicsi unokái, hirtelen új energiák szabadulnak fel, a kimerült készlet a  gyerekek hangjától újra megtelik, elemek azonnal feltöltődnek és onnantól kezdve ez a két kis ötéven aluli uralja a terepet.
Nincs olyan, amit ne tehetnének meg a nagyszülői házban. A nappalink hirtelen átváltozik a világ legizgalmasabb játszóházáva, estére ha kell színház lesz belőle. Az ablak, amit 23 évvel ezelőtt a szüleim azzal a felkiáltással terveztek, hogy az unokák majd ott fognak kuckózni, végre betölti a neki szánt szerepet és állandó sátrazós törzshelye a piciknek.
Imádom ezeknek a napoknak a dinamikáját. A közös reggelik, a pirítós és lazac felett töltött hosszú percek, néha órák a legmeghittebb családi pillanatok, még úgy is, hogy unokahugom képes mindenkit félperc alatt ledumálni, és ha ne adj isten beszélgetnénk pár szót, egyből jön a minden figyelmet kiváltó mondatok egyike:
Mama képzeld...
Te papa...
Elhallgatunk és árgus szemek figyelik, hogyan színesít ki Szinti egy újabb történetet, vagy meséli el mit álmodott éppen. Andris pedig jó ízűen végig falatozza Szinti meséjét meg-megspékelve olyan felkiáltásokkal, hogy busz, lámpa, nyami.
A reggeli után a sogornőm és bátyám útra kell, hogy végre kettesben is lehessenek. Beszéglessenek vagy élvezzék a csendet, ami ritkán adatik meg nekik mostanság.
Addig mi otthon felváltva szórakoztatunk és szórakoztatva vagyunk.
Andris, papával motorosat játszik, vagy buszt nézegetnek a kertben.
Anya gyorsan összekészÍti az ebédet.
Én Szintivel kertet díszítek, mert hisztitek vagy sem, de neki 2 havonta szülinapja van, amit óriási kertypartyval ünnepelünk meg.
Aztán rotálódunk, mama Andrissal labdázik, papa Szintivel diót szed én pedig folytatom az ebéd előkészületeit.
Újra fordul a kör, papa befejezi az ebédet, én Andrissal kergetőzöm, Anya pedig Szintivel rajzol.
És ez így megy egészen addig, míg mi el nem fáradunk, mert ez a két kópé fáradhatatlan. Délután, az ebédet követően Andris mamával elmegy, hogy azért mégiscsak pihenjen egy jót, mi pedig Szintivel titkos lányos dolgokról fecsegünk. Ezek a kettesben töltött percek szentek és sérthetetlenek, ilyenkor gyűjtöm be az infókat, hogy mi zajlik az oviban, ki rúgta meg Sárát ( legjobb barátnő), mi történt a Duna parton, hogy is van ez most a csillagokkal meg bolygókkal. Rajongásig imádom az unokahugom és csak remélni merem, hogy ha majd lázadó tinédzser lesz, akkor is beavat a titkaiba.
Jó pár óra múlva felébred a másik kis szívem csücske, a világ legédesebb mosolyú kisfiúja és míg mama és Szinti tésztát gyúr vagy a konyhában tesz-vesz, addig én újra pelánkázom a kis „szarost” és közben olvadozom minden göndör kacágásán, mókásabbnál mókásabb grimaszain és végtelen türelemmel próbálom megtanítani az unoköcsémmel hogy a nevem Kata és nem Kaka, de rendre kinevet. Nemrég elárultam neki a nagy titkot, hogy édesapja sokáig hívott –szivatásból – kakamasszának. A történetem osztatlan sikert aratott, amit hangos kacaj kísért.
Aztán egyszer csak váratlanul nyílik az ajtó és mindkét gyerek megérzi, hogy a küszöbön apa és anya várja, hogy nagy sikítozások közepette a karjukba szaladjanak.
Ahogy a szülők megérkeznek a gyerekek is átváltoznak, hirtelen minden fokozódik. Megjelenik a hiszti – ami előtte nem is volt – a tesó játék, ami egész délután jól ment, átvált életveszélyes küzdelemmé, a dacolás és időhúzás, amit szerintem direkt csinálnak, ezzel is próbára téve a szülők idegeit. Mi meg csak nézünk hárman,hogy: kik ezek a gyerekek és mit csináltak a mi könnyen kezelhető kis rokonainkkal?
Olyan jó lenne megérteni a pszichológiáját, hogy a gyerekek miért váltanak át más stílusra, ha látótérbe kerülnek a szülők.
Újjra full house van, jöhet az ászok ásza a közös ötletelés mit csináljunk a nap maradék 5 órájában, mert úgy fest, hogy a reggel 7-kor ébredt gyerekek energiái nem lankadnak, sőt!
A fegyvertárunkban jobbnál jobb dolgok szerepelnek évszaktól függgően. Játszóház, szökőkút mustra, nagytemplom csodálat, forrócsokizás, szánkózás, erdei séta, kerty party vagy színház, otthoni közegben.
Este 9-et írunk eljött a fürdés ideje, ami szintén a napom egyik kedvenc része. Imádom  a csobbanás előtti puci maratont, amikor egymás kergetőzésével végig futják a lakást több tucatszor.
Szeretem, mikor pizsiben babaillatú puszikat adnak és csodálattal adózom azon a végtelen türelmen, ami a szüleiknek van, amikor este ágyba bújás előtt elhangoznak a mondatok:
Éhes vagyok
Szomjas vagyok
Hol a cumim?
Mamával akarok aludni
Inkább anyával akarok aludni
Hol a radírom? – Ugye! Ugye! Ki hallott már olyat, hogy radír nélkül térjünk nyugovóra.
Nem ezt a cumit akarom.
És ez így megy egészen addig míg álomba nem szenderülnek, hogy aztán másnap reggel egy újabb szuper nap elé nézzünk.
Indulásuk előtt jön a csomagolás maraton. Kis doboz, nagy doboz, hűtőtáska, egy kis méz, gyümölcs leves, házi fagyasztott csirke, „jaj a tojás itt ne maradjon”, „a sütit inkább tányérre teszem fel ne boruljon, „erre vigyázzatok, törékeny házi tészta”, „eltettétek a vadast?” „visztek a rántott húsból?”,”Csomagoljam oda a rizst?”,” Van almátok?”
A kapufelé haladva a  sógornóm szokta kérdezni, elfáradunk-e egy ilyen hétvége után, kedvet kapok-e a gyerekvállaláshoz.
A válaszom mindig ugyanaz: nem érzem azt egy hétvége után, hogy azonnal gyereket akarok. Sokszor nagyon elfáradunk, de minden perc, amit így együtt töltünk az annyira szuper és annyira sokat ad, hogy nincs rá szavam.Tényleg Ünnepnapok és mikor elindul  a fehér kocsi haza, hirtelen nagyon üres és csendes lesz a ház, az a fajta csend ez, ami nem jó.