Konkrétan feltudom idézni a
pillanatot/korszakokat, amikor először vagy mélyebben kapcsolatba kerültem
Amerikával.
A 80-as évek vége felé jártunk, abban a korban,
amikor még VHS kazettán videólejátszókon néztük a filmeket. Nekünk, nem volt
akkor még ilyen csodaszerkezetünk, így unokatesóméknál szívtuk magunkba
Hollywoodot. Náluk láttam először a Dirty Dancinget. Nem akár milyen változata
volt ez, korunk legjobb romantikus filmjének. Az egész filmet egyetlen egy
férfi narrátor mondta végig, Baby és Johny ugyanazon a férfihangon, érzelemmentesen
és egysíkúan beszélt. A kiváló magyar szinkron, megrázó mélypontja volt ez a
megoldás, nekem még is a kedvenc filmem lett, ha nem láttam százszor, akkor
egyszer sem.
A film 1963-ban játszódik és csodálatos
korrajzot ad a 60-as évek Amerikájáról. Amikor Baby életcélja, hogy bevonuljon
a Békehadtestbe és megmentse a világot, de jön az ízig vérig amerikai fiú,
Jonny – aki mambó tudásával nők millióit vette le a lábáról.
Most útban az államok felé a repülőn újra
néztem, eredeti hanggal a filmet és körülbelül tízszer tekertem vissza a
részhez, ahol elhangzik a filmtörténelem legszebb szerelmi vallomás:
Senki nem ültetheti Babyt a sarokba.
A következő nagy találkozásom Amerikával
szintén kultúrális fronton történt, már a 90-es évek elején, amikor a reklámban
Koltai Robi sietett be a konyhából, mert az akkor induló HBO-n új film
kezdődött. Így történhetett meg, hogy láttam egy filmet Elvis Presleyről, és évekre
beszippantott az Elvis láz.
Ránk Kovács gyerekekre jellemző, hogy ha
valami iránt érdeklődünk, akkor azt a legalaposabban, minden részletre
kiterjedően szeretnénk megismerni, ez a magyarázat arra, hogy nincs olyan
kérdés Elvis Presleyvel kapcsolatban, amire ne tudnám a választ. Még más
tininek Backstreet Boys vagy Take That volt a falán esetleg Happy Gang, addig
nekem egész alakos Elvis poszter lógott az ágyam mellett. Nem csak Elvisről, de
Memphisről is sokat olvastam.
Nálam már múlóban volt az Elvis láz, amikor
bátyámnál kezdetét vette Vietnámi háború mánia. Nem volt olyan sorozat, film
ebben a témában, amit ne néztünk volna meg. A Nixon cím filmet, annyiszor
láttuk, hogy a végén már úgy beszélgettünk, hogy abból idéztünk. Szerintem az amerikai
elnökök közül Nixonról tudok a legtöbbet, köszönhetően a bátyám ez irányú
érdeklődésének.
Még Nixon a Watergate ügybe, addig én a
Kennedy gyilkosságba keveredtem bele. Annyira kíváncsivá tett, hogy mi
történhetett Dallasban, hogy megszállottan gyűjtöttem az összeesküvés
elméleteket, olvastam a Jackie életrajzot, néztem filmet Marylin Moonróról,
mindent faltam, amiben Kennedy így vagy úgy szerepelt. Aztán elengedtem ezt a
szálat és végtelen türelemmel várom, hogy a karosszékemben ülve a kis unokám
majd felolvassa nekem:
Képzeld mama, feloldották a Kennedy titkosított
aktát és az derült ki, hogy 1963 november 22-én Dallasban…
Dallas! Oh, Dallas! Némi túlzással mondhatnám,
hogy két családom van, ahova nagy szerencsémre születtem és a Ewingok. Együtt sírtam mamával és Zsuzsival, mikor Bobby „meghalt” vagy is Csipkerózsikához hasonlóan álomba zuhant pár száz rész erejéig. A péntek esti
Dallas szeánsz, annyira mély nyomott hagyott bennem, hogy pár éve Dallas
szilvesztert tartottunk a barátaimmal.
Lucy Ewing szerepében, 2012 Szilveszter
Elmondhatjuk, hogy az 50-60-70-80-as évek
Amerikája már a kezemben és fejemben volt, ekkor lépett a képbe a 90-es évek
kultusz sorozata, a New Yorki szingli mese.
Ekkor már javában egyetemre jártam és a Sex és
New York felült írt minden zht és vizsgára való felkészülést.
Persze nem hagytam veszni múltbéli
ismereteimet, sőt kiszélesítettem őket további filmekkel, úgymint: Hazafi, Túl
az Óperencián, Született Július 4.-én, Folyó szeli Ketté, A szív hídjai,
Keresztapa, Amerikai Historia X, Fargo és még sok más, amiben vagy pontosan,
vagy Hollywoodi módra Amerikát jobban megismerhettem.
Mivel a történelem és a politika mindig is
érdekelt, ahogy angoltudásom egy bolhapiszokkal jobb lett, elkezdtem nézni a
híreket, izgultam az elnök választásokon.
Facebookon már évek óta követem a Fehér Házat
és a New York Timest. Érdeklődve figyelem, milyen mértékben vállalnak
társadalmi szerepet az elnök feleségek.
Függője vagyok az amerikai szórakoztató Talkshowknak
Jimmy Fallonnal az élen, némi késéssel de a The Tonight Showt mindig megnézem.
Szeretem az egész nem túl régi történelmüket,
a mentalitásukban is sok olyan van, ami számomra szimpatikus vagy irigylésre
méltó.
Egy szó, mint száz, én szeretem Amerikát.
Mindezt azért meséltem el, hogy tudja mindenki
milyen háttérrel érkeztem Washingtonba 2018 októberében.
