Szösszenet a begyógyszerezett kata emlékeiről

1983 július 4-én találkoztam először a kórháznak hívott intézménnyel, ha emlékeim nem csalnak ez a 3 napos látogatás a klinikán egész jó sikerült. Anyával ismerkedtünk, beszélgettünk, illetve anya beszélt én meg ordítozással feleltem. Jókat ettem, aludtam, és egy rakás ember gyönyörködött bennem. Ekkor még puszta mosolyommal magamba tudtam bolondítani a jóvágású Dr Gyurit, akinek a kezében az egész testem elfért.
10 évvel később már nem voltam ennyire szerencsés, már ami a jóképű dokikat illeti, hisz Uzonka néni nem volt sem szép, sem jóvágású, de annál ügyesebben kapkodta ki az ártatlan kisgyerekek manduláit és ünnepelte meg minden műtétjét egy vizespohár vodkával. Leszámítva a doktor néni alkohol gőzös leheletét, tulajdonképpen igen jól szórakoztam és szórakoztattam a kórteremben lábadozó idős néniket.
Hamar rájöttem, hogy kislányos csacsogásom és a délelőtti doktor nénit utánzó vizitjeim egy csapásra közkedvelt kis beteggé tettek és egy szempillantás alatt kivívták Uzonka néni ellenszenvét.
Az 5 napos kórházi látogatásom alatt életre szóló barátságokat kötöttem Marika, Gizi, és Irénke nénivel, akik utána még évekkel később is azt kérdezgették a szüleimtől a piacon összefutva,
Hogy van a kis doktornőnk?
Ebben a korai kovács szakaszban mindenki azt hitte sorsom predesztinálva van az orvosi pálya felé, de biológia és kémia tanáraim hamar rádöbbentettek ez biz nem az én hivatásom, így jó időre távol kerültem a kórházak fertőtlenítő szagától.
Egészen tegnap estig…
Már kora délután komoly küzdelmeket vívtam magamban, hogy a határidős feladatok felsorolásával egy időben ne tálaljam az ebédemet is a HR csapat elé. Éktelen hátfájásom és levegő után kapkodó szervezetem végül arra késztetet, hogy a HR Meeting utolsó 10 percét már állva töltsem.
Állapotom csak rosszabbodott, amikor délután szembesültem azzal, hogy a legmasszívabb forgalmi dugóba keveredtem. Dőltem én jobbra, balra, előre hátra, énekeltem hangosan hátha az eltereli figyelmemet, káromkodtam és pityeregtem, de a fájdalom csak hevesebb és hevesebb lett. Megváltásként jött  később hozzám csatlakozó utitársam felajánlása:
Kata drága vezetek én hazáig.
Így a kormányt átadva végül az anyós ülésen tekeregtem 2-2,5 órát. Figyeltem a tájat, játszottam a hátsó ülésen ásítozó kutyussal, mindent bevetettem elterelő hadműveletként, de minden próbálkozás, csak másodpercekre hozott békét fájdalomtól lüktető gyomromban.
A szülői házba hazaérve végül kiszakadt belőlem a zokogás. Így 28 év után anyával ismét bevettük a Nagyerdei klinikát. Bár mire az ügyeletre értünk már a fájdalomtól és könnyektől beszélni se bírtam, azt azért felfogtam, hogy nagy a nyüzsi. Ekkor még nem sejtettem, hogy az itt várakozó betegek és kísérőik élete 5 kemény órára összefonódik.
Az ügyeleten megkaptam a dicsérő szavakat:
Na, drága maga aztán egy kalandor, TAJ kártya Budapesten, háziorvos Vámospércsen, és a székhely Debrecenben.
Az ügyeletes doktornő hamar rádöbbentett melyik kérdés sort utálom a világon a legjobban.
Hol fáj?
Teszik ezt fel egy olyan embernek, aki órák óta a testének minden nyílásában görcsöl.
Tompa vagy heves a fájdalom?
Egy újabb hülye kérdés, ha tompa lenne, feltehetően nem itt lennék.
Fáj nyomásra?
Ostoba! Nyomás nélkül is a kínok kínja.
Pontosítva tehát tüneteimet, végül injekció formájában kaptam egy extra adag fájdalom csillapítót. Miután azonban 20 perc elteltével sem enyhültek a görcsök és a tünetek egyre hevesebb émelygéssel és szédüléssel is párosultak, a sűrgőségi osztályra száműztek.
Kétségbeesetten kerestem Ross Dokit, Cartert és a többi Vészhelyzet szereplőt, de csak sápadt arcú fiatal lányokba, aggódó apukákba, anyukákba és rokonokba botlottam.
A várakozás hosszú órái alatt megtudtuk, hogy az egyik idős hölgy vérnyomás csökkentő gyógyszere rosszul lett beállítva és most 200-al zakatol. A velem szemben ülő fiatal lány apukája egy csapásra az est főszereplője lett. Minden titkot megtudtunk arról, hogyan érte el hogy az 5 gyerekével  soron kívül megvizsgálják őket - a legtutibb módszernek a legkisebb pulya ajtó rugdosása bizonyult. Az ő lányának cisztája van de a vakbelét akarták kiszedni. Az egyik betegnek a szemét szúrták ki. A másik  sarokban kucorgó alkohol mérgezéses fiút a barátai hozták be, akik ajándékként vettek neki 1 üveg bort, 1 üveg whiskyt és egy gumi nőt, de ki sejtette hogy se a piát se a sexet nem bírja? Ilyen és ehhez hasonló finomságokkal találkoztunk a vizsgálatok közti szünetekbe.
Habár még a várandóság gondolata sem merült fel bennem, mégis sokadik ultrahangos vizsgálatomon vagyok túl és mindig meghat, mennyire tudom szeretni a 9 centi hosszú 3.5 centi széles epémet. Nagy büszkeséggel nézem a monitort, hogy az ott bizony az én szervem. Felocsúdva az epémmel történt nagy találkozás után, a váróban lévő székeken összegubózva vártunk arra, hogy a sánta és szarkasztikus Dr. House botjával rám mutasson.

Maga ott, jöjjön be….

Szösszenet a Brazil vacsoráról

Ez a szösszenet közkívánatra íródik. Bevallom őszintén nem terveztem, hogy megosztom veletek a következő élményemet, de a kommunikáció különböző csatornáin felém áradó nyomással nem tudtam megbirkózni, így budapesti hálószobám félhomályában eleget teszek a kérésnek és elmesélem nektek randimat a Brazil fiúval.

Drága szüleim egyetlen egy jó tanácsot dobtak világjáró puttonyomba induláskor:

Kiskatám, járj nyitott szemmel, és használj ki minden lehetőséget!

Ennek a kőkemény elvárásnak csak egyféleképpen tehettem eleget: Igent mondtam a Brazil fiú vacsora meghívására.

Noha hosszasan ecsetelte erényeimet, azért nem adtam olyan könnyen a pozitív választ. Végül abban maradtunk, hogy ha sűrű teendőim közt jut rá pár órám, akkor leszek oly kedves és megeresztek felé egy smst. Eliseu, aki talpig úriember és persze furfangos zsivány fiú volt, előkapta telefonját és arra kért diktáljam be a számomat, hogy megcsörgethessen,  s ezáltal meglegyen nekem is az ő elérhetősége. Nagyon rafinált ügyes húzás egy telefonszám megszerzésére gondoltam magamban, és lassan érhetően soroltam a számjegyeket. Eliseu tehát délután fél 3 fele nyomott hagyott telefonkészülékemben, én pedig elraktározva a nagy lehetőségemet: „akkor majd jelentkezem” szófordulattal búcsút intettem brazil barátomnak.

Szeptember 8.-án csütörtökön ünnepelt imádott kis szigetem. A máltaiak épp tucat szentjeiknek egyikét magasztalták, egész napos fiestával és hepajkodással. Megmártózva a jóleső hideg vízben, eszembe jutott, ha már úgy is állónap állóéjjel ünneplőben Málta népe, miért ne koccinthatnék én is egyet riói hódolómmal.

Úgyhogy délután 4 fele, bepötyögtem a következő rövid üzenetet:

Részemről oké a ma este.

Még jóformán ki se küldtem az éterbe mikor érkezett a válasz:

Ennek nagyon örülök, akkor 20:00.- kor a Barcelona Bár sarkánál.

Teljes 4 óra hossza állt rendelkezésemre, hogy minden egyes porcikámat megfelelő állapotba hozzam. Belenéztem a tükörbe és úgy ítéltem meg legjobb, ha a bőrömmel kezdem: adok még neki 2 óra máltai napfényt, tengeri só pakolást valamint illatos napolaj masszázst, ami nem csak bőrömmel művel csodákat, de a szemem alatti táskákra is jó hatással van ez a napozásnak és lubickolásnak hívott cselekvés.

A lenyugvó nap sugarai kísértek végül be a fürdőszobába, hogy hajam és egyéb hajlataim is megújulhassanak.Az emelkedett hangulat, ami a napomat végig kísérte és az extra adag napozás eredménye végül is arra késztet, hogy talpig fehérben lépjek színpadra.

Laza fehér vászonnadrágom, egy  fehér csónak nyakú nyári felsőm és göndör hajam várta, hogy megmutathassa magát a világnak.

Bár még egy szolid laza sminket is dobtam, mégis 10 perccel hamarabb érkeztem.

Leültem a Barcelona bár melletti kis padocskára és könyvembe mélyülten vártam vacsora társam.

Hahó Kata, ne haragudj nem szoktam késni. -Köszöntött egy hang.

Felnéztem és hirtelen minden megvilágosodott!

A nagy ünnepi mámorban ugyanis megfeledkeztem, arról, hogy szerda este egy ismeretlen számról  volt  nem fogadott hívásom, és ezáltal egy 2. névnélküli szám is a telefonomba. (csak akkor mentek el egy számot a telefonkönyvembe, ha az illető többszöri hívással rászolgál bizalmamra). Én pedig szeleburdi módon ennek a 2. Ismeretlen számnak küldtem az smst. Most hogy Kasu a török szépfú csoporttársam állt velem szemben tudatosult, hogy a jelzés egy fatális véletlen miatt rossz helyre ment.Ott álltam a tévedésem és két meleg barna szempár kereszttüzében és másodpercek tört része alatt döntésre kellett jutnom, valljak színt, vagy hagyjam, hogy bénázásom új vizek felé tereljen.Végül az utóbbi mellett voksoltam. Végtére is az sms-t én küldtem, a fiú itt áll díszben - glóriában, legjobb lesz, ha átadom magam a sors humorának és a tőlem telhető legtöbbet hozom ki az estéből.

Te se haragudj, nem szoktam pontos lenni. – válaszoltam, majd a mosolygás álarca mögé bújva gondolkoztam, a „na most mi legyen” kérdésről.

Nos, tudok egy szuper kis éttermet itt a parton, foglaltam asztalt. Mehetünk?

Ez igen! Ez aztán a férfi. Egy ízig vérig pasas, aki mellőzi a:

Neked mihez lenne kedved? Mit csináljunk? Te mit szeretnél? Hova menjünk? Idegtépő és bosszantó kérdéseket.Ez a török legény kész tervvel állt elő, és hagyta, hogy ki élvezem a pillanatot, hogy végre nem nekem kell dönteném. A Fehér ruhás nő elindult hát az izgalmas török éjszakába, oldalán egy határozott hímmel. Kísérőm igazi úriember volt, kihúzta nekem a széket, türelemmel hallgatta végig, hogyan variálom át választásomat háromszor.Hozott nekem citromot a kólámba és mindeközben beszélt és kérdezett, hallgatott és nevetett, komoly volt, és vicces szóval remek társaság.Érintettünk mi minden témát, múltat, jövőt, iskolát, munkát, családot, barátokat, politikát, vallást, ám amikor az egyik legizgalmasabb részhez érkeztünk, nemzeteink kulturális különbségeihez és szokásaihoz, megjelentek a barátai és azok társai.Negyedóra után már kínos volt, hogy ők az asztalnak állnak, mi meg ülünk, így felvetettem:

Ha van kedvetek, csatlakozzatok hozzánk. - kérdést, amit persze én nem gondoltam komolyan, de ŐK igen. Így asztaltársaságunk létszáma hirtelen meg háromszorozódott. Utólag azt mondom jól sült el átgondolatlan felajánlásom, mert igazán nagy kihívás volt 7 törököt arról győzködni, hogy nem olyan nagy bűn, és nem annyira borzasztó rossz dolog a házasság előtti sex. Végül nem jutottunk közös nevezőre, de kulturált felnőttek módjára elfogadtuk egymás értékeit, és álláspontját.

Természetesen a hagyományokhoz oly szorosan kötődő Kasu egész a szállodámig kísért, ahol zavarodottságom csak egy laza köszi az estét, isten veledet engedélyezett, és egy ajtóból visszaforduló búcsúintegetést.

Noha nagyszerű estém volt újdonsült török barátaimmal, azért egyszer -  kétszer átsuhant rajtam a bűntudat gyomorszorító érzése, hogy cserbenhagytam Eliseut a brazil fiút utolsó máltai estéjén.Épp marcangolta lelkem a fenti érzés, amikor smst kaptam:

Drága barátom,

Csak azt szeretném mondani, hogy nagyszerű, hogy találkoztunk, fantasztikus volt veled tanulni. Te egy csodálatos lány vagy. Vigyázz magadra, és ne feledd Braziliában is él egy jó barátod.

Ui: a vacsorát Rio de Janeiro-ban bepótoljuk.

Brazil barátod Eliseu.

Remélem sejti mindenki mi történt ezután… Elmentettem a számát!

Szösszenet a Nagy Pillanatról

Ez a szösszenetem gyors lesz és rövid, nem írok felvezetést, mellőzöm a történet hosszas részleteit, mégis azt hiszem csattanós végeredmény várható.
Napok, hetek óta azon jár az agyam, mit tegyek, hogy ábrándom és vágyam valóra váljon.
Számtalan ötlet cikázott szerelemtől elborult elmémben.
Kértem emailes segítséget ismerősöktől, azonnali rá és lebeszélést smsben minden barátnőmtől. Hosszas helyzetelmézést végeztem a szüleimmel.
Ki-ki a maga vérmérsékletének megfelelően reagált.
Anya már a Greg vezetésével megalakuló debreceni nyelviskola helyszínén töprengett, de persze azért nem általoldta megjegyezni, ideje lenne elkezdeni-e Magyarul tanulni, mert hogy akarja megérteni a jó anyós sziporkázó tanácsait.
Apa közölte, karácsonyig nem tud kijönni hozzám, de ne izguljak, ráér az esküvőn megismerni, végtére is bízik a választásomban.
A bátyám a hallgatás nemes egyszerűségbe burkolózott, hisz felnőtt nő vagyok, tudom a dolgom.HR-s kolléganőm és jó barátom elérkezettnek látta az időt arra, hogy megvitassuk a csecsenföldi helyzetet, mert oké, hogy voltak ezek a nézések meg minden, de egyszer is ledugta a szaros nyelvét a torkodon idézte Bridget Jonest. Másik pesti barátnőm azonnali cselekvésre szólított fel, persze a józanész határán belül. Napi bíztatásai mindig újabb és újabb löketett adtak. Szöszi barátnőm felvette: ha már ilyen jól megy az angol, miért nem fordítom le a róla írt szösszenetet és küldöm el neki. Amúgy meg csókot azonnal jött a válasz sms. Voltak, akik az forróhelyzet ellenére is képesek voltak két lábon a földön állni és csak annyit írtak: Érd el, hogy ő akarjon megcsókolni
Summa summarum, tanácsban és bíztatásban nem volt hiány, és hogy végül mit tettem: SEMMIT!
Vártam a csodát, a nagy pillanatot.  20 perceket szenvedtem a napon a 2. Emeleti teraszon, ahova ebédelni járt, napi 5-szor 6-szor lépcsőztem le fel, hátha találkozunk, de nem történt semmi említésre méltó, egészen ma délutánig…
A búcsú letargikus érzésével ballagtam fel az emeletre miközben fényképezőgépembe próbáltam életet csiholni, amikor kb a 6. Lépcsőfoknál, valaki rám szólt:
Juj vigyázz, nehogy valaki kiüsse a gépet a kezedből.
Felnéztem és Ő állt velem szemben, sötétkék nadrág, laza kék ing, és az, az imádni való huncut mosoly.Összeszedtem minden bátorságom és így szóltam:
Ó Greg ha már itt vagy, csinálunk egy közös képet?
Persze!  S a gépem már az ő kezében várta, hogy szorosan összebújva bedugjuk a lencse középpontjába összeragadt pofinkat. Nem, volt lánykérés, sem könnyes búcsú, csak a lépcsőfordulóban elcsípett pár perc. Mégis úgy éreztem, ez az én nagy napom
Végül mindenki célirányba fordulva folytatta útját, de még mielőtt végleg eltűnt volna a jövő sűrűjébe, visszaszólt: Jó utat, vigyázz magadra majd dobott egy puszit .
Álmaim hercege tehát, 100 diák mellett is tudta, hogy ma van az utolsó napom, mi ez ha nem bíztató jel.

Szösszenet az 1 napos csodáról

Ma másképp kelt fel a nap.

Nem tudom, hogy a hormonális változásoknak, amik este végig mentek bennem és kísérik a következő pár napomat, vagy az éjszakai rémálmomnak, ami miatt többször felriadtam, esetleg a korai kelésnek köszönhetően-e, de ma olyanban voltam részem, amit évek óta nem éltem át.

A legutóbbi ehhez hasonló természeti csodához Törökországba kellett repülnöm.

Történt ugyan is, hogy a fentebb felsorolt mester hármasnak köszönhetően ma nem sok időm és energiám volt: ki kenni fenni magam.

A alapvető higiéniai szokásaim után, hajamat spanyolosan féloldalasan összefogtam, egy apró virágot is tűztem bele, melynek nem titkolt célja az volt, hogy nem éppen frissen mosott fürtjeimről elterelje a figyelmet. Mivel már 7 órakor viselhetetlen meleg és páratartalom volt ezért ruházatom, egy pántnélküli rózsaszín felsőből, az agyon használt, de mindig jó rövid farmer nadrágból illetve az idő és kosz által szürkévé színeződött fehér topánkámból állt.

A tengerpart homokjában sárgára érlelt fehér táskámat lazán oldalra csaptam és ilyen harci- díszben léptem ki a Vivaldi szálloda főbejáratán.

Ahol is, két spanyol férfiba és egy hangos felkiáltásba botlottam: Azt a szépségem, de gyönyörű vagy…! – Tudom, tudom, nem szabad hinni az utca férfi népének. De hölgyeim, őszintén, nem sokkal jobb a napot egy ilyen mondattal indítani, mint egy hangos dudaszóval csak mert sávváltásnál elfejtettünk indexelni?

Nekem bevallom derekasan, mosolyra húzta a számat, ami újabb bókok lavináját indította el. A két spanyol legény dicshimnuszát még a saroknál is hallottam. Meg is állapítottam nem kell olyan gyakran hajat mosni, hagyj higgye csak mindenki, hogy ébenfekete loknijaim vannak.

Még nem értem el az utca végét, amikor a szállodámmal szomszédos hotel 4 emeletéről füttyszóra és huhuzásra lettem figyelmes. Habár mindig meghallom a köszönésnek ezt a fölöttébb fura módját az esetek 90%-ban nem foglalkozom vele, de ma mégis félszegen felpillantottam.

Mr. Kreol Szálkás Izom integetett és kérlelt hangosan:

Édeske ne mozdulj, várj meg, már rohanok is hozzád.

Szegény Szálkás Izomnak fogalma sem volt róla, hogy még megboldogult egyetemista koromban letettem a nagy esküt: tanárra és pasira nem várok!

Határozott és egyre vidámabb léptekkel bandukoltam, amikor mellém szegődött egy helybéli máltai néger fiú.

„Te biztos orosz vagy, az orosz lányoknak van ilyen szép arca.”

Ekkor már sejtettem valami fura van ma a levegőben 2 utca alatt 3 különböző pasitól megerősítés, ez több is, mint, amit nő kívánhat.

A néger fiú cigi és gyújtó után kutatva táskájában, elmaradt mellőlem. De nem maradtam sokáig visszajelzés nélkül. Elérve Saint Julien party zónáját egy tucat alkohol gőzös fiatal, elismerő kiáltozásait zsebelhettem be. Habár vallom, részeg ember őszinte ember, azért az ő mondataikat ignoráltam, mert önbizalom hiány ide vagy oda, nem dőlünk be akárkinek.

10 perccel később és egy halom pozitív véleménnyel megérkeztem az iskolába.

A szokásosnál is többen gyűltünk össze ezen a reggelen. Körülbelül 40-en lehettünk az aulában, amikor egy - mint később megtudtam - svájci fiú elkiáltotta magát: Úristen de bájos az arcod.

A teremben nyüzsgő 20-25 lány hevesen forgatta a fejét, kíváncsian kutakodva ki kaphatott ilyen nyilvános vallomást. Magam is eltöprengtem, hogy jó-jó persze, nincs okom panaszra, hisz megdicsért egy spanyol, egy hotellakó, egy máltai és még a részegek is kedvesek voltak, de azért 40 ember előtt döbbenetes felkiáltásnak áldozata lenni, nem ugyanaz!

Körbe néztem vajon melyik mellettem ásítozó szépség lett a nyertes, amikor a svájci fiú egyszer csak előttem termett.

Bocsi, nem akartalak zavarba hozni, de tényleg nagyon bájos az arcod- mondta felém fordulva. Én pedig lányos zavaromban csak hebegtem habogtam, hogy véletlenül se stimmeljen rám az okos jelző.

Köszönöm szépen- dadogtam miközben reménytelenül bíztam abban, hogy az eseménynek híre megy a tanári szobában és Greg is meglep valami fondorlatos kedvességgel.

Nem tudom végül ez történte, de valahányszor találkoztunk ma, előre köszönt és 32 foggal mosolygott rám.

Felocsúdva a délelőtt meglepetéseiből, délután átadtam magam az angol tanulásnak.

Az egyik órán arról kellett esszét írnunk, hogy mit jelent számunkra a szépség. Az óra végén Eliso a brazil fiú mellém helyezkedett és ekképp szólt: Kata, számomra az igazi szépség te vagy. Mielőtt hangot adhattam volna döbbenetemnek, Elisot körbe vették a barátai. Ám a sors és Eliso nem hagyta, hogy végkifejlett nélkül maradjon a diskurzus és ahelyett, hogy a következő órán a tanár által kiadott feladatra koncentrált volna, hosszas eszmefuttatásba kezdett hogyan is lettem számára szépség ikon. Volt ebben a monológban minden, szónoklat a szenvedélyemről, a hangomról, a lelkemről, majd a végén feltette a nagy kérdést: Eljönnél velem vacsorázni?

Végre, gondoltam! Végre valaki képes a második lépésre is.

 Miután vége lett az óráimnak a közelgő vacsora gondolatával a fejemben ballagtam hazafele, amikor az írek közkedvelt pubjához értem. Egy kis csoport kopasz - angol huligánokra emlékeztető - fiatal sörözött. Az egyik rózsaszín inges brittől megkaptam az utolsó napi adag bókomat, és ezzel kipipálhattam valamennyi Málta szigetén fellelhető különböző nemzetiségű pasas, pozitív megerősítését.

Már- már visszataszító önteltséggel szálltam be a liftbe, amikor belibbent hosszú láb, 85 d-s cici, darázsderék, angyali mosoly. Az első emeleten felvettünk még 3 fiút. Az 5. Emeletre érve realizáltam, az én varázsom ideje lejárt.

Mert van csoda, ami csak egy napig tart.

Szösszenet a gasztronómiai kicsapongásról

Mindig is szerettem enni, a finom falatokról való lemondás számomra a legnagyobb büntetés.

Bevallom ebben a témában különösen, ami az édességet illeti sokszor elfejtem a mértéket, aminek minden esetben meg is van az eredménye. Én az a típus vagyok, aki már attól hízik, ha ránéz az ételre.  De amilyen könnyen felpattan 5 kg olyan borzasztó nehézségek és kőkemény önmegtartoztatás árán vánszorog le az, az 1-2 kg. Szóval az életnek, ennek a területén akadnak gondjaim. Evéseimet, legyen az egy répa, vagy egy dupla csokis torta szelet jó ideje mélységes bűntudat kíséri. Így a táplálkozás évek óta párosul egy soha el nem múló rossz érzéssel.

Ám ezen a máltai szombat reggelen elhatalmasodott rajtam a „leszarom” érzés.

Így elhatároztam, hogy Gozo szigetén tett egy napos látogatásomat egybe kötöm egy gasztronómia kicsapongással is.

Amikor a tikkasztó forróságban felhevült testem a tenger hűs vízében boldogságra talált, éhségért felelős szerveim is működésbe léptek.

Nem tehettem mást, mint engedtem a létfenntartás követeléseinek és betértem a part menti vendéglőbe.

Az étlapon (bár meglehetősen eklektikus volt) kiszúrtam egy tetszetős leírást.

Spagetti, speciális máltai szószban érlelt nyúlhússal.

Arra igen hamar rájött, hogy a nyúl a máltaiak nemzeti étke, minden formáját és fajtáját imádják, gondoltam, ha már kicsapongok, hát tegyem azt a helyi ízlésnek megfelelően.

Így választásom a spagettis nyúlra esett.

Nem tudnám megmondani ettem-e nyulat korábban, ha igen akkor se jó, se negatív élményt nem hagyott bennem, így túl nagy elvárásaim nem voltak ebédemmel kapcsolatban.

Mini adag spagettim (a meleg egyik jótékony hatása, az ember fele annyit eszik) 15 perc múlva már az orrom alatt illatozott.

Szenteltem pár percet az étel külsejének felmérésére. Nem találtam benne semmi kivetnivalót, nem volt egér farok, séf hajszál, pincér fog az ételben, így neki kezdtem.

Minden szempontból tökéletes volt a választásom. A hús ízletes és porhanyós volt, a rágóizmok csak félgőzzel kellett h dolgozzanak, a spagetti nem volt túlfőzve, de nem is tört bele a fogam, a szósz önmagában is ízletes volt.

Büszkén veregettem meg a vállam, hogy a jó barátok és a finom étel kiválasztásához nagyon értek.

A jóllakottság érzésével telt a következő 6-7 óra, ám szállodai szobámba visszatérve gondolataim a reggeli fogadalmam körül cicáztak, hogy ez a nap már pedig egy gasztronómiai kirándulás is.

Összeszedve tehát maradék energiám, elsétáltam a már törzshelynek számító máltai kis éttermembe.

Leültem a szokásos sarki asztalomhoz, és rövid eszmecserébe kezdtem a legkedvesebb idős pincér bácsival. Ki-ki a maga angoltudásának megfelelően számolt be a nap eseményeiről.

Párhuzamos monológjainkat az étlap megérkezése szakította félbe.

Hosszasan hezitáltam a hangzatosabbnál hangzatosabb ételkülönlegességek között, még végül úgy döntöttem, király rákot választok kulineráis élvezeteim zárasakként.

Az első sokk akkor ért, amikor 20 perccel később 8 kisrák 16 szemmel nézett farkasszemet velem. Nem tudom miért, valahogy nem számítottam rá, hogy látom áldozataim szomorú szempárjait. Nem volt más választásom, lefejeztem őket és az asztal másik sarkába toltam a nem kívánt testrészeket.

A következő megpróbáltatás a hús megtalálása volt.

Egész kicsi koromtól késsel - villával eszem, még akkor is, ha senki nem látja, azok csoportjába tartozom, akik még a csirkecombot is késsel eszik, noha azt az etikett kézzel is engedélyezi.

Szóval, csak ahogy tanultam, fogtam a késem a villám és megpróbáltam feltörni a fejetlen rákom maradék testén lévő páncélt.

Először a kés csúszott ki, majd a villa, végül a rák vándorolt át a tányér másik végére.

A pultnál bámészkodó pincér barátom miután jót mosolygott próbálkozásomon, odajött kezében egy kis rákkal, és másodperces oktatást tartott arról, hogyan szabaduljak meg a páncéltól.

Reccs, Puff siker, az első falat rák már a számban.

A harmadik ráknál már olyan érzésem volt, mintha világéletemben rák páncél leszedő lettem volna, de persze ahogy az lenni szokott, megint hamarabb ittam a medve bőrőre.

Annyira akartam, hogy profin sikerüljön, olyan hévvel és szenvedéllyel roppantottam szét a rákom, hogy a fele a szomszéd asztal felé repült, és az időspár boros poharai mellett landolt. Hálát adtam az égnek, hogy nem a pohárban.

Hiába a nagyvilági nő mosolya az arcomon, innentől kezdve senki nem hitte el nekem, hogy ettem én már rákot és jártam én már étteremben. Megbélyegzett nő lettem. Valahányszor felemeltem a kezem aggódó szempárok tucatja figyelt.

Miután visszaszereztem az időspártól a rákom farát, már pontosan tudtam, hogy a 8 kicsi rák bosszúja kísért.

A negyedik rákom teljesen erkölcstelen volt, ahogy hozzáértem már meg is szabadult páncéljától. Végre, akadálymentesen élvezhettem az ízét. Az első falat mennyei volt, a második falat valami ismert, de nem kedvelt ízre emlékeztetett. Sebaj, gondoltam meglocsolom egy kis citrommal, hogy mindenki lássa, tudom, miért van a citrom oda téve.

A savanyú lé csak felerősítette az ízt és most már egyértelműen beazonosíthatóan GABI Fogkrém íze volt. Kellő önkontrollal legyűrtem a falatot és megállapítottam a fogmosással ma már nem kell bajlódnom.

Miután a rák kgját aranyban mérik, nem volt szívem otthagyni több mint a felét, meg aztán milyen értelmetlen halál lett volna a megmaradt 4 ráknak, hogy kóstolás nélkül a kukában végzik.

Így bár már a szemem sem kívánta csipegettem még az 5.- ből is egy pindurit, majd a kést a villám mellé fektettem, jelezve jöhet a számla.

Haza fele sétálva megint előtört a bűntudat nyugtalanító érzése. Kétségbeesetten kerestem a magyarázatot és az okot arra, miért borította el az éhség megint az agyam. És ekkor a semmiből felbukkant a válasz egy ezeréves közmondásba bújtatva:

Ki az evést nem élvezi, a sexet nem szeretiJ

Szösszenet az angol nyelvtanulásról

Azt hiszem még sose meséltem nektek az angol nyelv elsajátítására tett kísérleteimről.
1990- ig kell vissza menni az időben, ez ugyan is az első évszám, amikor az idegen nyelvtanulásnak hívott gyötrelem sok - sok éves kudarca kezdetét vette nálam.
Előre kell jeleznem, hogy angol tanulás terén halmozottan hátrányos helyzetben voltam/vagyok.
Először is magyarul sem tudok helyesen írni. Nincs kifinomult hallásom. Az évek során felhalmozódott sok- sok negatív élmény jó nagy adag gátlást is eredményezett.
Szóval ilyen háttérrel vágtam neki az ismerkedésnek az angol nyelvtannal.
Az emberek mindig próbálják kötni magukat egy generációs sajátossághoz. Én örömmel tudatom mindenkivel, ahhoz a generációhoz tartozom aki:

1. Már nem volt kis dobos.
2. A tv előtt Walt Disneyt nézett mikor Antal József meghalt és
3. A Lindás könyvből kezdett el angolul tanulni.

Az első óra első percétől utáltam azt a könyvet, noha egy- egy kis éneke meg ma is a fülembe cseng. Talán nem volt elég képzelő erőm ahhoz, hogy hinni tudjak Linda ostoba meséjében, hogy belesik egy csatornába ahol zöld mutymutyok fogadják köreikbe.
Az általános iskolai angol órák, a nem kedvelt tanórák csoportjába tartozott, ahol előkelő helyet foglalt el az ének és a testnevelés is. Még ma is látom, ahogy M. néni előveszi a szódolgozatos füzetet és puff egy 3-as puff egy 2-es puff egy 3 –as, osztályzat került a naplóba. 8 év alatt sem jött rá, hogy szóban kéne tőlem kikérdezni a szavakat….
Ha néha összefüggéstelen lesz mondandóm nézzétek el nekem, de itt ül velem szemben álmaim férfija, csodálatos brit akcentussal szórakoztatja a hallgatóságát én pedig eszem a kefét, hogy miért nem szerettem és figyeltem oda jobban Lindára.
Felvetődhet a kérdés mindenkiben: Mi történt 1990 –től 2011-ig, hogy egy jóképű ír tanár lett romantikus álmodozásaim tárgya.Nos úgy esett az eset, hogy “ frenetikus” iskolai tanáraim a legmélyebb pontig repítettek az angol nyelvtanulás során.
A középiskola még az általánosnál is borzalmasabb emlékeket idéz elő bennem hála Mrs. Kocka agynak. Ha van olyan, hogy angolul tanuló diákok meg nem értett csoportja, akkor én ezek táborát erősítem. Soha egy tanárom se jött rá mivel lehetne motiválni, hogyan lehetne több önbizalmat csöpögtetni.
Az egyetemen azonban már nem volt kiút, vagy tudtál angolul és bizonyítottad ezt nyelvvizsgával, vagy nem kaptál diplomát. Úgyhogy 2004 szeptemberében végső idegen nyelvi elkeseredésemben Londonba menekültem.
Az illúzióm, hogy 1 év múlva tárgyalóképes anyanyelvi tudással térek haza, hamar elillant. Az angol földön tett nyelvtanulási kísérletem során tudásom a következőkkel gazdagodott. A 6 éves Lilinek köszönhetően megtanultam egy halom gyerekdalt és az első osztályos tananyagot - ami hát lévén hogy brit nem túl sok. KJ-vel átnéztem a középiskolai történelmet, természetesen csak angol vonatkozásban. Richárdtól megtanultam a rögbi alapszabályait angolul, illetve a kedvence csapata induló dalát, amit volt kedves minden szombat reggel 7 órakor hangosan elkiabálni. Christine segített abban, hogyan kell nyávogós angol akcentust felvenni. De azt hiszem az összes családtag közül a kutyával Rhettel értem el a legmagasabb szintig, aki megértette és reagált tőmondataimra, mint az ül, fekszik, gyere ide.
A közel egy év amit Sullivenékkel töltöttem még mindezekkel együtt is hasznosnak bizonyult, mert haza jövet sikeres nyelvvizsgát tettem.
De a siker, amilyen nehezen jön, olyan gyorsan illan tovább.
A munkahelyek már minden létező kiskaput becsuktak az angol kertben. Itt már kőkeményen a lét fenn tartás a cél.
Nem vagyok egy stresszes - izgulós típus, sose voltam az. Nekem nem ment a hasam feleletek előtt, sose fogytam a vizsgaidőszakban, nem izzadt a tenyerem egy ZH alatt, nem küzdöttem hányingerrel még az államvizsgán sem, pedig akkor jócskán a gondviselésre bíztam magam.
De valamennyi fentebb felsorolt tünetet produkáltam és produkálom, ha angolul kell prezentálni, meetingen aktívan részt venni, vagy egy kötetlen business vacsorán csevegni.
Az utolsó kenetet a legutóbbi HR meetingünk adta, amikor a divatszociológia kurzuson hallott érdekességet szerettem volna elmesélni a kastélyt néző külföldi a kollégáimnak.
A magyarul pofon egyszerű mondat:
Régen a királyok oda kakiltak és pisiltek ahova csak akartak ezért a kastélyok büdösek voltak. A világ legnehezebb kihívásának tűnt angolul.
Mert először nem jutott eszembe a kaka, aztán a pisi, aztán hogy is mondjuk azt nyelvtanilag helyesen, hogy „oda ahova akarnak”? És hogy teszem ezt bele egy összetett mondatba?
A 2. angol szónál már kegyelemért fohászkodtam magamban, annyira hogy még azt se voltam rest megtenni, hogy ígéretet tettem az angolom fejlesztésére egy felettes hatalomnak.
A történetet végül is baráti segítséggel bevégeztem, de mire hazaértünk a konferenciáról már megszületett az elhatározás: LÉPNEM KELL nyelvfejlesztés ügyében.
Így felhasználva 2011 évi szabim többségét és a spórolt pénzem, Máltára költöztem egy hónapra, hogy az iskolában sziklaszilárd nyelvtudást szívjak magamba.

.. És itt mintha a világ kifordult volna önmagából.

Megszűnt minden szorongásom és életemben először élvezem, hogy angolul tanulhatok.

Nincsenek rossz megoldások, áthúzott szövegek.
A nyelvtan tanárom az első óra 10. percében észrevette, hogy dyslexias vagyok és mielőtt hibának vesz valamit kimondatja velem.- hallod ezt M. néni!!!!
Először az elmúlt 21 év során sikerélményeim vannak az angol nyelvterületen.
Ahogy ezt a mondatot leírtam megállt bennem a szussz. 21 éve próbálok angolul megtanulni…. LEHET FEL KÉNE ADNOM?
De nem tehetem, mert végre találtam egy bivaly erős motivációt: egy nem várt szívmelengető érzést az angol tanárom iránt. Miatta képes vagyok hajnalig szótározni, vele merek beszélgetni és a tőle érkező dicséret újabb löketet ad a következő 21 évhez.

Szösszenet a felborult világrendről

Szerelmes vagyok.

Voltam már szerelmes, szerettem már valakit eléggé ahhoz, hogy egy ideje fokozott óvatossággal kezeljem a kérdést.

Mert ki akarná magát kitenni egy újabb fájdalmas csalódásnak. Kinek hiányoznak az átsírt éjszakák, a kudarc felemésztő érzése. Én, köszöntöm szépen, nem kérek többet belőle.

 Épp ezért az elmúlt jó pár hónapban, évben kifejlesztettem receptoraimat egy szerelem nélküli élet kiélvezéséhez, büszkén mondhatom egész ügyesen vettem az akadályokat.

Minden egyes nap megerősített abban, hogy szerelem nélkül is lehet teljes egy ember élete, sőt megkímélhetem magam, sok felesleges kgtól, idegességtől és a nagy érzés kevésbé közkedvelt mellékhatásaitól.

De úgy tűnik a VÉGZET és én különböző állásponton vagyunk…

A szerelem első látásra közhelyben még legnaivabb korszakomban sem hittem, azt hiszem ehhez meg én is túlságosan a földön járok. De múlt hét hétfőn becsapott szívem legmélyebb bugyraiba a villám.

Ez az ismeretlen alak, akinek akkor még a nevét sem tudtam, olyan mélyről jövő bizonyosságot hozott, amivel se akkor, se most nem tudok mit kezdeni.

Találkozásunk nem volt filmbe illően romantikus, nem ájultam el a nagy máltai melegben és estem a karjaiba, még csak meg sem botlottam, hogy el tudjon kapni, egyszerűen csak beültem a business English órámra, és vártam, hogy a tanár megérkezzen.

Kinyitotta az ajtót és egyből széles mosollyal fogadott: TE ÚJ VAGY.

Majd leült velem szemben és kikérdezett minden ilyenkor szokásos dologról, honnan jöttem, mit csinálok s bár folyamatosan szóval tartott az én agyamban egyetlen egy dolog zakatolt: Ő AZ!!!

Már a belépésekkor nyert ugye volt. Nem kellett hallanom a hangját, hogy tudjam tetszeni fog. Nem kellett, hogy beszéljen, hogy tudjam humoros és jó fej. Nem kellett, hogy meséljen magáról, hogy tudjam izgalmas. Nem kellett, hogy megérintsen, hogy tudjam, vonzódom hozzá. Nem kellett semmit tennie, hogy elveszítsem a józan eszem, és elbizonytalanodjam minden korábbi védelmi elméletemben.

Azóta két hét telt el, és az érzés (bár csak hétfőn volt megint közös óránk) csak erősödött.

Bevetettem én mindent, hogy száműzzem gondolataimból, de a logika, a realitás, és a tapasztalat ostoba apróságoknak tűnnek.

Málta utcáin sétálva azon kaptam magam, hogy róla ábrándozom.

Milliónyi verzióban eljátszottam már első randinkat, a csókokat, a közös életet.

Láttam, ahogy tört magyarsággal dicséri anya vasárnapi ebédjét, ahogy apával és Szilárddal szivarozik.

Lepergett előttem, a barátaimmal történő első találkozása, majd a közös kirándulások.

Láttam, hogy játszik Móziva, és tartja a karjában pici Zselykét.

Bevillantak közös táncolós bulik, kettesben megünnepelt szilveszter.

Esti főzések és romantikus séták.

Minden olyan vágyam, amit erőn felül elhárítottam magamtól az elmúlt hosszú időszakban, záporesőként hullott a fejemre.

Teljesen tisztában vagyok vele, hogy totálisan abszurd, esélytelen és reménytelen a szitu, de azt hiszem ez az, az érzés, amiért az emberek futnak a repülőgép után, amiért feladják korábbi életüket, amiért képesek hülyét csinálni magukból.

Mert 2 dolgot tudok biztosan, hogy
Ő az, akit akarok, s nincs mit vesztenem, ha megpróbálom.

Mondogatom ezt magamnak, mikor epekedve várom, hogy rám mosolyogjon, vagy amikor majd kiugrik a szívem a helyéről, ha elmegy mellettem.

De, egyenlőre nem vagyok elég bátor, nem küldök neki titkos leveleket és a „szia” is sokszor idétlenül hagyja el a számat.

Pedig a napok peregnek és elvesztegetett időnek érzek mindent, aminek nincs hozzá köze..

 és hogy ki is ő valójában, csak ennyit tudok róla:

Greg egy ír származású angol tanár, aki 4 éve él Máltán. Bár néha kicsit slampos hatást kelt, alapjában véve nagyon vagány stílusban és jól öltözik. Nem igazán izmos, de szerintem nagyon szép alakja van, egy kicsi hassal- mert az kell egy férfinakJ. A haja rövid és 18 éves kora óta maga nyírjaJ Enyhén borostás, de látszik hogy ápolt. A szeme olajzöld, az arcmimikái pedig roppant szórakoztatóak. A hangja keményen férfias, de tud viccesen huncutkodó lenni. 3 nyelven beszél, spanyolul, franciául, portugálul és persze angolul. Szerény pasas, nagyon jó humorral.  Amikor rád mosolyog úgy érzed, Tiéd a világ.

Ó és egy fontosat elfelejtettem, megnyugtatásképp azoknak a barátnőimnek, akiknek írásos ígéretet tettem arra, hogy nem kezdek ki 40 éves vagy annál öregebb pasassal: Greg csak 38 éves!!!!!! és hát lássuk be én sem leszek fiatalabb

Hát így áll most a helyzet Máltán, szerelem, izgalom, reménytelenség, tanácstalanság egyszóval: egy teljesen felborult világrend!

Szösszenet az olasz pasiról

Megszakítva egész napos fürdőzésemet azonnali szösszenet írásra ítélem magam, teszem mindezt azért, hogy frissiben tudjak beszámolni legújabb élményemről.

Ma kihasználva az első szabad máltai szombatomat, gondoltam azt fogom csinálni amihez a legjobban értek: semmit!

Reggel 10:00 – kor lementem megenni a szokásos 2 mini croisonomat megittam a frissítő reggeli narancslevem, s egy gyors átöltözést követően fellifteztem a Vivaldi szálloda tetőteraszán található csodás medencéhez.

Úti csomagom a következőket takarta:

Füles magazin, hogy elmémet keresztrejtvénnyel formában tartsam.

Napolaj, ami bársonyos fehér bőrömet csodák csodájával barna selyemmé alakítja.

Boris Van könyve a tajtékos napokról, hogy kielégítsem kultúra iránti vágyamat.

2 csomag zsebkendő, hogy taknyam nyálam legyen mibe csorgatni.

1 hazai fehér törölköző. hogy legyen mire feküdni.

Egy hosszú kendő, hogy a divatnak és erkölcsnek megfelelően eltakarhassam habtestem.

Kiválasztottam a legklasszabb helyet, közel a wc, a medence, és bámulatos kilátás nyílt a tengerre.

Napágyamat napnak megfelelő irányba fordítottam, majd elszámoltam háromig és nagy levegő vétel után fehér bikinis Katává alakultam.

Ilyen jóleső elégedettséggel telt el úgy 10- 15 perc, amikor is 3 olasz fiú telepedett le tőlem nem messze.

A felforrósodott helyzet amit a 3 olasz dzsigoló érkezése okozott a legjobb motiváció volt egy azonnali hideg fürdőhöz.

Ekkor még nem sejtettem, hogy Ők is ebben a megoldásban gondolkodnak.

Leúsztam a magamnak előre megszabott hosszomat, és már a medence szélén lihegtem, amikor arra lettem figyelmes, hogy a leghelyesebb olasz meredten bámul rám nagy barna szemeivel.

Minden, amitől egy olasz vagy bármilyen nemzetiségű pasi jónak számít az megvolt ebben a fiúban: helyes, sármos, izmos, huncut, szóval pontosan az, akitől menekülni kell, mielőtt darabokra töri a szíved.

El is határoztam, hogy véget vetek ennek a bámulásnak mielőtt elbíznám magam, és mielőtt csalódnom kellene.

A legjobb módszernek a medencéből történő kiszállás tűnt, lehetőséget adva a fiúnak, hogy amorf alakom és a zavar miatt idétlen mozgásom minden hibáját felfedezze és más lány fenekére tegye át a szemét.

Azért a kisördög csak bennem volt, hogy lehet ez a fiú tényleg engem néz, ezért próbálkoztam minden létező sexi dolgot bevetni. Bevizeztem a hajam, lassan “izmaimat” megfeszítve szálltam ki a vízből, és igyekezetem magammal is elhitetni, hogy ez a mozdulat sor pont olyan csábító volt mint a Medence című filmben Romy Schnieder alakítása.

Vissza libegtem a helyemre és a teljes magabiztosság látszatát mutatva hanyatt feküdtem napágyamon.

Körülbelül 3 percig bírtam így, aztán kezemmel eltakartam az arcomat, mintha a naptól védeném és meglestem elterelő akcióm sikeres volt-e.

Meglepetésemre, a fiú szeme továbbra is rajtam landolt.

Az óra ekkor 10:30 körül járt, a következő másfél óra délig azzal telt, hogy megbizonyosodtam róla valóban engem néz-e ez a fiú. Nem csak a véletlenek ostoba összjátéka, amikor azt hiszed neked mosolyognak aztán rájössz mögötted áll egy hosszú combú nagymellű bombázó. Szóval a délelőttöt tudományos kutatásra használtam.

Ki kellett zárnom annak a lehetőségét, hogy félre értem a fiú egyáltalán nem félre érthető nézését, szemkövetését, bámulását hívjuk bárminek is a műveletsort.

De bárhova mentem bármit csináltam, folyamatosan magamon éreztem ennek az egyre szimpatikusabb férfinak a pillantásait.

Így aztán délben minden más lehetőséget kiiktatva megállapítottam: Bejövök a srácnak.

A következő óra azzal telt, hogy megpróbáltam megkeresni az okát ennek. Tulajdonképpen nem kellett hozzá egy óra, hamarabb rájöttem.

Először is, közel távolban nem volt egyetlen pasi nélküli szingli lány.

A medence 10 de lehet 100 méteres körzetében nem volt egyetlen egyáltalam jónak mondott nő sem.

Vakok közt, félszemű a király! Család anyák, kislányok és újszülöttek között még nekem is lehet esélyem.

Ráadásul ott volt egy el nem hanyagolható tény sem:

Totálisan egyedül voltam.

Nem volt társ, akit párbajra kellett volna hívni.

Nem volt szülő, akitől engedélyt kellett volna kérni.

Nem voltak barátnők, akiktől zavarban lett volna.

És egy lány egyedül  mindig titokzatosabbnak tűnik.

Miután minderre rájöttem azon morfondíroztam, hogyan tovább.

Mert oké, hogy már vágom mi a szitu és az okát is sejtem, de mihez kezdjek ezzel?....

A délután maradék 4 órájában vártam türelemmel, hogy hátha szenvedélyesen néző olasz macsóm végre a tettek mezejére lép.

Annyi lehetőséget adtam neki, hogy már én éreztem kínosnak. Elsétáltam előtte, leültem a medence szélére, végső elkeseredésemben még egy biztató halvány mosolyt is megeresztettem felé…. De semmi.

Fél 5 kor bedühödve ezen a töketlen barmon kiszálltam a vízből és a lemondás teljes dühével az arcomon vágtáztam el mellette vissza a napágyamhoz.

Hasra fekve próbáltam elszenderülni, amikor is lépteket hallottam.

Mr Olasz ott állt az ágyam szélén, mögötte a medence körül fellelhető 20 olasz biztató vigyorgása.

Ránéztem és némán vártam, gondoltam én biz már nem könnyítem meg neked ezt a dolgot.

I from Italy you?

Hungary.

Majd a a következő párbeszéd zajlott le:

Beszélsz angolon kívül más nyelven? - kérdezte ő szószerkezetekben.

Igen, folyékonyan beszélek magyarul, hogy szeretnéd a beszélgetést folytatni magyarul, angolul? Jött tőlem a tőkéletes angol válasz.

Not speak just only Italy Vágta rá azonnal az olasz félisten.

Én pedig a testbeszéd mindenki által ismert nyelvén elmutogattam:

Hát barátom akkor így jártunk...

Még mosolygott rám hosszan, majd megfordult és a 20 medence szélén ülő olasznak elmondta, hogy Magyar vagyok és nem találtunk egy közös nyelvet sem- felteszem ezt mondta, mert azt hallottam, Ungarishe és egy egyszerre érkező: óóóóóóóóó

Felismerve a helyzet komikumát el kezdtem magamban nevetni és írói szenvedélyem nem hagyott tovább napozni, összeszedtem úti csomagom és elindultam a lift felé, hogy szobámban mindezt legépelhessem.

Olasz barátom mellett sétáltam el, szélesen rámosolyogtam amikor megkérdezte, szintén egyezményes mutogatós nyelven : azt akarom h velem jöjjön?

Válaszom röviden csak annyi volt: NO

De, ekkor már nem bírtam a nevetést elfojtani ő pedig vette a lapot és viszonozta. Így az egynapos medencei románcunk csúcspontja egy közös önfeledt kacagás, és egy sokat sejtető nézés lett.

Kérdem én, hogy higgyek egy ilyen után a ” szerelem mindent legyőzz” maszlagban?