Peruban jártam...

       A föld 16,92%-t láttam. Ez négy földrészen (Amerika, Ázsia, Afrika, Európa) 34 országot jelent. Láttam kisgyerekeket Afrikában angolul tanulni; vettem gyümölcsöt a thai úszópiacon; utaztam metrón Rio de Janeiróban; tangóztam egy argentin földesúrral a pampákon. Néztem Kenya vörös földjén, hogy vadászik hajnalban az oroszlán. Láttam piramist több földrészen, énekeltem anyukámmal Jamaicában egy kocsmában, shoppingoltam a Kajmán szigeteken, koktélkészítő versenyt nyertem apával Mexikóban, Guinness sört kortyoltam Máltán a bátyámmal. A legtöbb Európai ország fővárosát már láttam élőben, de úgy hiszem mindegyik repterén várakoztam már órákat. Mindezt nem azért véstem le, hogy kérkedjek, hanem, hogy még nagyobb súlya legyen a következő mondatnak. Be kell, hogy valljam, az összes utazásom közül a Peruban töltött két hét gyakorolta rám a legnagyobb hatást. Nem csak Peru ezer arca, az emberek mentalitása, de a helyi gyökerekkel rendelkező idegenvezetőnk Javier szavai is mélyen megérintettek.

Javier 4. napja fogja a kezünket és enged bepillantást a perui emberek világába és értékrendszerébe. Iszom idegenvezetőnk szavait, talán azért is mert, tanult magyar szóhasználata élénk figyelmet igényel és ámulok bő szókincsén, választékos megfogalmazásain, és nem utolsó sorban csodás gondolatain.

 Ma sokat mesélt az inkákról. Kihangsúlyozta, legerősebb elvük a kölcsönösség, a segítség nyújtás volt. Nem igaz az, amit sok úti könyv állít, hogy az Inka vezérek azért vittek ajándékokat a hódító spanyoloknak, mert Istennek hittét őket. Az ő működésük alapja az adok-kapok elv volt.

 Ha már Isteneket említettem, nagyon megragadott legutóbbi eszmefuttatása vallásról és lélekről. Javier szavait idézve; míg Európában a keresztény hit szerint lelke csak embernek lehet, addig a Buddhizmus tana szerint, embernek és állatnak is lelke van. Éppen ezért vigyáznak arra, nehogy eltapossanak akár egy gilisztát is. Peruban úgy tartják, embernek, állatnak és természetnek is van lelke, de talán egy másik szó, az energia fejezi ezt ki sokkal mélyebben. Ahogy írom e sorokat a döcögő buszon, az Andok km-ről km-re váltakozó tája kísér és Javier szavai mélyebb töltetet kapnak. Érzem, hogyan érint meg a természetben és az emberben rejlő energia.

A buszon most amúgy csendes pihenő van. 16-an utazunk együtt, igazán remek társaság. Baráti, már-már családias hangulatban telnek a napok, amit át és átsző a spontán humor és odafigyelés. Tekintettel vagyunk az éppen hegyi beteg, vagy gyomorrontásos társainkra.

 Az inka templom romjainál Javier újabb megkapó információt ad át nekünk. Arról mesél, hogy az indiánok szerint nincs teremtő Isten, hisz minden körforgásként működik, pont úgy, mint a mezőgazdaságban. Itt lépünk rá először az Inka ösvényre. Számomra ez szimbolikus jelentéssel bír. Ráléptem az útra, és ezzel végleg beleszerettem Peruba, a szellemiségébe. Európai mentalitásom veszni látszik az altiplánók végtelenjében.

Eltelt a két hét. A sok- sok élmény, látnivaló és esemény miatt nem maradt időm azonnal megírni mindent, de most, a 12 órás út után az amszterdami reptéren várakozva folytatom a fenti sorokat.

Kicsi korom óta hozzá szoktam az utazáshoz. Talán pont emiatt, mindig nagyon át tudom élni az utazások pillanatait, így a sok érzés miatt a vége felé már vágyakozom a saját otthonom után. DE NEM MOST! Most megvisel az elválás. Először fordult elő velem, hogy a limai reptérre érkezve torkomban felsejlett a sírás görcsös szorítása. Tudom, hogy visszafogok rázódni és újra beszippant majd a munka és a napi rutin, és nem lesz ennyire erős az érzés, de most pont ez az, amit nem szeretnék. Úgy fest Peruban hagytam a lelkem.
 Nem szeretném elnagyolni a perui útirajzomat, mégis úgy döntöttem válogatok az élmények között. Tegnap Javier megkérdezte, melyik nap tetszett a legjobban a Machu Picchun kívül. Hosszan kellett törnöm a fejem, mert minden napban volt valami maradandó. Ez lehetett a táj szépsége, Javier történetei, az útitársakkal folytatott beszélgetések, vagy csak a tudat, hogy hol vagyunk éppen. Végül nagy nehezen meghoztam döntésemet. Mi másra is eshetett a választásom, mint édesapám Indián beavatásának napja.

Javier felmenőinek, illetve gyerekkori ismeretségeinek köszönhetően qechuai barátaihoz látogattunk. A buszon jót mosolyogtunk rajta, mikor figyelmeztetett minket, ma tengerimalacsült lesz terítéken. Amikor megérkeztünk vendégváró indián barátainkhoz, már tudtuk igazat beszélt, sőt mi több, e fejedelmi kosztot magunk kell, hogy elkészítsük. Két csoportra oszlott csapatunk. A nők kis körökben babot pucoltak, még a férfiak a földből kemencét csináltak és krumplit sütöttek azzal a technikával, ahogy ezt a qechuai ősök is tették a földeken. Van valami megfoghatatlan báj abban, ahogy a közös munka alatt a kezek babot tisztítanak, az ajkak pedig mindenféléről csacsognak. A nők bőszen osztották meg konyhai élményeiket, miközben ellesték az indián gasztronómia titkos fogásait. Míg a gyengébbik nem az apró részletekért felelt, addig a társaság erősebbik fele sörözgetve indián mesterük szavát követve a őrködött a tűz felett.

Most éreztem át igazán Javier azon tanítását, melynek lényege, hogy a quechuai nyelvben nincs szó arra, hogy szegény. Egy szavuk van,- ami ha megveszek se jut most eszembe – de azt is arra az emberre mondják, aki társas kapcsolataiban szegény, azaz magányos. A szegénység fogalma sem azt takarja, mint nálunk Európában. Meglehet félkész házakban élnek, de idegenvezetőnk szavait alapul véve a peruiak mindig találnak okot az ünneplésre. Míg mi, európaiak a perui otthonokat látva sajnálni kezdjük őket, mert anyagilag úgy gondoljuk szegényebbek, addig ők bánatos szívvel nyugtázzák milyen szegény, magányos szívűek vagyunk mi itt, a világ másik felén. A főzés során, én pont azt éltem át, mennyivel jobb együtt sürögni-forogni. Lehet, hogy a kommunában élés mégsem annyira elvetélt ötlet.

Visszakanyarodva a délelőtthöz, joggal merül fel a kérdés mindenkiben, hogy lett egy „átlagos” ebédből végül beavatási ünnep? Édesapám oly serényen hordta a krumplit és őrizte a tüzet, hogy Javier megjegyezte; egy indián lélek veszett el benne. Ez után szó szót követett,míg végül én, a lánya indián nevet választhattam jó apámnak. Javierrel összedugtuk fejünket és végül Vidám Kaktusznak kereszteltük az öregem. Kuszi Kallja névvel, középre ültették felmenőmet, és kezdetét vette a szertartás. Keresztszülei jó 40 évvel fiatalabbak, fogadott indián apja is egy későbbi generáció sarja. Ez utóbbi megtisztelő szerepet maga Javier vállalta magára és áldását osztogatta apa hajának vágására összegyűlt indián testvéreknek. Ajándékok hada került apa ölébe, csattantak a vakuk, és harsány kacagások kisérték az ünnepet. A végére egy kis magyar hagyományt is becsempészett Robi titkos pálinkás üvege. Szájról szájra járt a kulacs, hogy mindenki megtippelje melyik gyümölcs az ital alapja.

Szervezni se lehetett volna ügyesebben, hisz a beavatás ünnepe egy napra esett a Corpus Christivel. Cusco utcáin elvegyülve a néppel kisértük útjukra a „Szenteket”. Corpus Christi -Cuscóban. Azt hiszem nem véletlenül lett ez a nap az egyik kedvencem.

Nem írhatok úgy Peruról oldalakat, hogy nem említem meg a helyet, mely rávett arra, hogy egyszer még Peruba visszatérjek.

Machu Picchut hagyta Javier és én is utoljára. Előtte este egy sámán szertartása tisztított meg minket. Csomagunkat, melybe elhelyeztünk kincseket, melyeknek forrása a természet illetve mindannyiunk kívánsága a Pacha Mama fedte be és gondoskodik róla azóta is szüntelen, hogy erejét a jövőre kifejtse.





Hajnali 4-kor keltünk, hogy az őserdő kapuján átvonatozva elérjük az Öreg Hegyet. A plafonon is ablakos vonatunk lehetővé tette, hogy lássuk az „Apukat” – hegyes, havas csúcsok -, oldalra nézve a zöld buja hegyek mellett szaladó,  még gyerekcipőben járó Amazonas – itt még Urubamba- folyó tette vadregényessé a tájat. Megérkezve az állomásra, buszra szálltunk és egészen az égig emelkedtünk, hogy a kapun belépve meglássuk a Világ csodáját. Machu Picchu is nagyon izgalmas, de a hegyek és a környezet valami hallatlanul csodálatos, szavakkal nem is kicsinyítem le azt, ami ott fogadott minket.

Más miatt is belopta magát ez a hely a szívembe. Gondolatban már edzettem magam, de június 4.-én végül élőben is próbára tettem testem- lelkem és két kipróbált csikómon - lábam- felmásztam a Napkapuhoz, hogy a magaslatról is megcsodáljam a helyet, melyet 1300 óta rejtély és titok övez. Egyedül gyalogoltam fel, meg-meg pihenve az inka ösvényen és ekkor már tudtam, bakancs listámra újabb pont került fel, mert még egyszer visszatérek és a Machu Picchut az inka ösvény felől közelítem meg. 

Ez 40 kilométeres túra lesz az Andokban, idegenvezetőm pedig ki más lehetne, mint a peruiak tiszteletbeli nagykövete: Javier.

Elidőztem egy kicsit a hegytetőn, majd leereszkedtemtestben és lélekben a földre, hogy másnap Cuscóból újra felszállva Limába repüljek.

Vasárnapot írtunk már ekkor, de mint az utunk során semmi sem, így ez sem volt átlagosnak mondható, hisz Peru népe éppen elnököt választott. Javier a két hét alatt sokat mesélt nekünk a Peruban zajló régi és aktuális politikai eseményekről. Szavaival akarva- akaratlanul is ráállított minket arra az oldalra, melyre végül a perui nép többsége is szavazott. Így ünnepi hangulatban jártuk másnap Lima utcait és búcsúztunk el a reptéren ölelkezve, megfogadva mind a 17-en, hogy látjuk egymást még az életben, mert Peru most már örökre összeköt minket.

Amszterdam – Budapest járaton ülök, még mindig nehéz a szívem. Nem segített most az írás sem. Sok- sok mindent nem írtam le, meghagytam az emlékezetemnek. Bízom azért benne, hogy így is át tudtam adni azt, ami Peruban megérintett. Nincs erre se szó, se fogalom, átérezni tudod, mikor személyesen megtapasztalod, a képeket nézegeted, vagy e sorokat olvasod.

Íme a vers, melyet apa alias Vidám Kaktusz / Kuszi Kallja írt Javiernek.

Vers Javiernek

Köszönetet mondunk neked Apu,

mert ez a két hét Nélküled nem lett volna más, mint hamu.

Elszállt volna az altiplanó felett, 

de másképp alakult az élet Veled. 

Megtanultunk alapvető dolgokat, 

tudjuk mi az, hogy inka,

a társaság ettől kezdve nem dinka.

Bár a levegő hiányzott néha, 

nem volt egyikőnk sem léha. 

Megmásztunk minden hegyet, 

lementünk a Szent földre, 

átkeltünk a Szent folyón, 

és néha hányva,

de mit se bánva,

buliztunk a szentekkel, 

ahogy ezt a perui népnek kell.

Bár Béla nem figyelt soha, 

nincs ok a búra, 

mert Vidám Kaktuszként született újra. 

Bár Qechuai nyelven még csak nem is dadogunk, 

de tudunk főzni, 

tengerimalacot sütni, 

és koka levelet rágni is tanulunk. 

Azt kérded mi volt számunkra a remény, 

hogy megmásszuk Machu Picchu hegyét?

A dél csillaga után,

az égből a láma szeme, 

a földön Javier kalapja vezette utunk,

így tudtuk, hogy a Machu Picchura feljutunk. 

Végül egy Petőfi idézettel zárunk: 

Mit nekem te zordon Andok havas csúcsainak vadregényes tája. 

Tán csodállak és megszerettelek képzetem hegy-völgyedet bejárta. 

De lenn az altiplanó tengersík vidékén ott vagyok honn, ott az én világom.

Börtönéből szabadul Kondor keselyű lelkem, ha az altiplanók végtelenjét látom.

Lima , Amszterdam, Debrecen, 2016 Június