Szösszenet egy hivatalos bejelentésről.

Kedves Családom, Barátaim, Rokonok, volt osztálytársaim, tanáraim, munkatársak ismerősök és ismeretlenek!

Ma hosszú és küzdelmes harcok árán végre legyőztem démonaimat szembe néztem az igazsággal és úgy döntöttem nyíltan felvállalom ország világ előtt, amit közel 30 éve próbálok mélyen eltitkolni.

Nyilatkozatom megfogalmazása idején nem állok alkoholos és drog befolyása alatt. Vallomásom megtételére külső erők nem kényszerítenek.

Tudatában vagyok hallgatási jogommal, és felvállalom kinyilatkoztatásom következményeit.

Teszem mindezt azért, hogy bűntudatmentes tiszta lélekkel tudjak embertársaim szemébe nézni. Természetesen elfogadom a büntetést, amit ezek után rám mérnek, de szívem mélyén hiszek embertársaim nagylelkűségében és feloldozást remélek.

Vallomás:

Én Kovács Kata, kijelentem, hogy MINDEN SPORTOT UTÁLOK, amit nem néznem hanem csinálnom kell. Ezzel együtt tisztelem és példaértékűnek tartam azokat, akik ebben örömüket és szórakozásukat lelik hobbiból vagy hivatásosan űzik.

…

jómagam már általános iskolás koromban éreztem, hogy szüleim lényem alkotása közben ezt a képességem a hallással és jó ritmusérzékkel együtt TELJESEN kihagyták.

Először akkor szembesültem ezzel, mikor tornaórán a többi diáktól eltérően Kata nem átugrotta a szekrényt, hanem lerombolta egy jól irányított dobbantással. Mondanom sem kell, hogy hátralévő sok éves tanulmányaim alatt ezzel a művelettel többet nem kísérleteztem, és ezért sorba gyűjtöttem be az egyeseket.

A labdajátékok is hamar kikerültek az „életem sportja” listáról. Körülbelül 4.-es lehettem, békésen pletykáltam a barátnőmmel az udvaron, amikor egy nyolcadikos focizó fiú kiáltott felém:

VIGYÁZZZ.

De mire észbe kaptam egy gigantikus erővel megrúgott focilabda vágódott a hasamba, és 11 fiú röhögött az arcomba.

Volt ugyan némi remény, hogy az önként vállalt tenisz órák elindítanak bennem valamit, de gyors és ügyes labdaszedő karriernél több nem volt bennem.

Napnál világosabb tehát, hogy én mindig az utolsó voltam, akit bármilyen labdás kiütős játékban kiválasztottak a csapatkapitányok. Ez elég felkavaró érzés volt, ezért szerencse, hogy a tesi tanárok bíztatásai mindig pontosak és önbizalom növelőek voltak.

Kata  ne rinyálj,kússzál fel a kötélen, mindig feljebb a kéz, lábbal megtolod. Na persze! Fogtak ők már durva tapintású kötelet?, ami már – már véresre csípte a tenyered?

És akkor még meg se említettem a kedd délutáni kötelező néptánc órát, a borzalmak borzalma. Először is énekelni kellett, hangosan. Másodszor Ritmikusan mozogni, harmadszor figyelni a többi 25 diákra, aki mind ügyesebb nálad.  Istennek hála, hogy a tánctanár Amerikába ment férjhez és ezért az iskola felső tagozatos éveimre beszüntette a kötelező néptánc órákat.

Ilyen siralmas előélettel vágtam neki a középiskolának.

A pokol melegágya. Serdülő, önmagával és a világgal dacoló tizenéves lány, rohangáljon fehér pólóban, és extrém rövid kisgatyában, mint egyen cucc.

Ráadásul az én sulim képes volt a legszűkebb pólókat rendelni, ami újabb frusztráltságot okozott. Nem elég hogy kiadta, amit nem kellett volna, de azzal is szembesülhettél, hogy a korosztályodban már minden lánynak jóval nagyobb a melle, amit persze a zabolátlan tinédzser fiúk szemtelenül vizsgálgattak valahányszor a bordás falra lettél száműzve.

Jobb lenne meg se említenem, de hát a teljesség jegyében teszem, hogy az órák mindig az iskola körbefutásával kezdődtek, ami persze szülővárosom belvárosának központi részen volt, így tehát ország világ látta, hogyan lihegsz eltorzult vörös fejjel a katasztrofális egyenruhában UTOLSÓKÉNT.

No azért ne ragadtassam el ennyire magam, hisz ért sikerélmény is.

A nagyerdei futóversenyen (amire csak azért mentem, hogy ne bukjam meg testnevelésből) MÁSODIK lettem, ami számomra is felfoghatatlan volt, egészen addig még az érem átadón rá nem jöttem, hogy összesen 2-en indultunk, és alapból egy atléta gazella lánnyal kellett párbajoznom az első helyért, ami még az álmos könyv szerint is egyenlőtlen küzdelem.

Még az érettségi banketten más az eredményeit ünnepelte én fellélegeztem, hogy végre vége a kötelező sportoknak.

Csacsi Kata.

Az egyetemen 2 dolog kell ahhoz, hogy diplomát kapj:

Tűzvédelmi oktatás és 4 teljesített aláírt félév testnevelésből.  A ZH-k, szigorlatok, és államvizsga gyerekjáték a fenti kettőhöz képest.

Így Kata újfent slamasztikában, de legalább egy jó hírrel vágott neki az egyetemi testnevelésnek: Nem kell egyenruha.

Mivel ma szint vallok, itt egy újabb régóta elhallgatott igazság: a testnevelés hiányzó 2 aláírt félévének jócskán volt szerepe abban, hogy egyetemen töltött éveim száma több lett, mint 5.

Idő és hely hiány miatt, nem részletem egyetemi sportkálváriámat, legyen elég annyi.

Viva La Gyógytorna J

De felmerülhet mindenkiben kérdés. Miért most? Miért most szánta rá magát egy fiatal egészséges női szervezet arra, hogy vallomásával megbotránkoztasson másokat.

Nos, mindezt az egészségem érdekében teszem, ugyanis a következők súlyos lelki gondokat, és pszichés frusztráltságot okoznak.

·      A tény, hogy még Én minden szakításom után újabb és újabb úszógumikat növesztek, addig szegény összetört lelkű fickók rákapnak a futásra, vagy egyéb alantas sportra, amitől fél éven belül vadítóan jól néznek ki, még én újabb mélypontomban újabb párnákat növesztek. Pedig Isten látja lelkem, én próbáltam! Biz Isten próbáltam, hogy a sport kitöltse az űrt az életembe és ne telhessen el úgy nap, hogy nem szomjazom egy kis mozgás után esténként. Voltak, akik azzal  bíztattak, hogy lesz egy sport, ami az enyém és amiben Önmagam vagyok és akkor nem kötelező feladatnak élem majd meg.

Nos az alábbi sportok ezek szerint nem az én sportjaim:

Futás, Jóga, Úszás, Aerobic, Biciklizés, Spining, Zsírégető torna, Tae- Bo, Fitt Ball labda, Zumba, step aerobic, Hot jóga, pilates, kondi terem,Norbi, Réka, Béres Alexa, Cindy, Bíró Ica,tenisz, foci, salsa…

Remélem egy versenyzőt sem hagytam ki a sorból.

·     Óriási lelkierőről teszek tanúbizonyságot akkor, amikor nem törlöm azonnal azokat az ismerőseimet facebookról, akik estéről estére azt posztolják, hogyan futották át rekord idő alatt a világot és hogyan égettek el a testükben lévő összes kalóriát, és utolsó döfésként a szívembe hozzá teszik, mindezt mennyire szeretik.De a leginkább abba golyóztam bele, hogy a csapból is az folyik: MINDEN FEJBEN DŐL EL. Én koncentrálok, elmondom magamnak és el is hiszem, hogy igazat beszélek mikor:

Ne izgulj, a tüdőt nem lehet szájon át kiköpni
Neeeem olyan laza az az izom, hogy elszakadjon, gyerünk tovább.
Nem vagy te fáradt csak kicsit erősebben lihegsz.               
Nem folyik az orrod, ne terelj, nem kell meg állni.
Nincs itt meleg, csak most mindent erősebben érzel.
Megtudod csinálni. Képes vagy rá.
Ez neked jó.

Mégis azt hiszem, az én fejemmel valami baj van…

Vagy csak túlságosan is hedonista alkat vagyok és szeretem magam annyira, hogy nem alázom meg jellemem azzal hogy, mennyire béna vagyok.

Tisztelem és becsülöm a Testet, amit kaptam és nem herdálom el holmi sportolásra…

 egészen addig a pontig amíg ezt a testet meg nem látom a TÜKÖRBEN.

Mert akkor bizony elmegyek a legközelebbi fitness terembe és megveszem a bérletet a KICK BOKSZ-ra, mert azt még nem próbáltam és kitudja lehet EZ AZ ÉN SPORTOM .

  

ui: Nem szoktam a szösszeneteket Senkinek se ajánlani, de ezt most elismerésemül küldöm és ajánlom az összes Barátomnak, aki bicikli túrákra megy, fél Maratont fut, Maratont fut, Jóga guruvá válik, Balatont átúszik, Balatont körbe fut, IRON MAN-t teljesít… és mindezt SZERETI J engem pedig időről időre fellelkesít J