Szösszenet a gasztronómiai kicsapongásról

Mindig is szerettem enni, a finom falatokról való lemondás számomra a legnagyobb büntetés.

Bevallom ebben a témában különösen, ami az édességet illeti sokszor elfejtem a mértéket, aminek minden esetben meg is van az eredménye. Én az a típus vagyok, aki már attól hízik, ha ránéz az ételre.  De amilyen könnyen felpattan 5 kg olyan borzasztó nehézségek és kőkemény önmegtartoztatás árán vánszorog le az, az 1-2 kg. Szóval az életnek, ennek a területén akadnak gondjaim. Evéseimet, legyen az egy répa, vagy egy dupla csokis torta szelet jó ideje mélységes bűntudat kíséri. Így a táplálkozás évek óta párosul egy soha el nem múló rossz érzéssel.

Ám ezen a máltai szombat reggelen elhatalmasodott rajtam a „leszarom” érzés.

Így elhatároztam, hogy Gozo szigetén tett egy napos látogatásomat egybe kötöm egy gasztronómia kicsapongással is.

Amikor a tikkasztó forróságban felhevült testem a tenger hűs vízében boldogságra talált, éhségért felelős szerveim is működésbe léptek.

Nem tehettem mást, mint engedtem a létfenntartás követeléseinek és betértem a part menti vendéglőbe.

Az étlapon (bár meglehetősen eklektikus volt) kiszúrtam egy tetszetős leírást.

Spagetti, speciális máltai szószban érlelt nyúlhússal.

Arra igen hamar rájött, hogy a nyúl a máltaiak nemzeti étke, minden formáját és fajtáját imádják, gondoltam, ha már kicsapongok, hát tegyem azt a helyi ízlésnek megfelelően.

Így választásom a spagettis nyúlra esett.

Nem tudnám megmondani ettem-e nyulat korábban, ha igen akkor se jó, se negatív élményt nem hagyott bennem, így túl nagy elvárásaim nem voltak ebédemmel kapcsolatban.

Mini adag spagettim (a meleg egyik jótékony hatása, az ember fele annyit eszik) 15 perc múlva már az orrom alatt illatozott.

Szenteltem pár percet az étel külsejének felmérésére. Nem találtam benne semmi kivetnivalót, nem volt egér farok, séf hajszál, pincér fog az ételben, így neki kezdtem.

Minden szempontból tökéletes volt a választásom. A hús ízletes és porhanyós volt, a rágóizmok csak félgőzzel kellett h dolgozzanak, a spagetti nem volt túlfőzve, de nem is tört bele a fogam, a szósz önmagában is ízletes volt.

Büszkén veregettem meg a vállam, hogy a jó barátok és a finom étel kiválasztásához nagyon értek.

A jóllakottság érzésével telt a következő 6-7 óra, ám szállodai szobámba visszatérve gondolataim a reggeli fogadalmam körül cicáztak, hogy ez a nap már pedig egy gasztronómiai kirándulás is.

Összeszedve tehát maradék energiám, elsétáltam a már törzshelynek számító máltai kis éttermembe.

Leültem a szokásos sarki asztalomhoz, és rövid eszmecserébe kezdtem a legkedvesebb idős pincér bácsival. Ki-ki a maga angoltudásának megfelelően számolt be a nap eseményeiről.

Párhuzamos monológjainkat az étlap megérkezése szakította félbe.

Hosszasan hezitáltam a hangzatosabbnál hangzatosabb ételkülönlegességek között, még végül úgy döntöttem, király rákot választok kulineráis élvezeteim zárasakként.

Az első sokk akkor ért, amikor 20 perccel később 8 kisrák 16 szemmel nézett farkasszemet velem. Nem tudom miért, valahogy nem számítottam rá, hogy látom áldozataim szomorú szempárjait. Nem volt más választásom, lefejeztem őket és az asztal másik sarkába toltam a nem kívánt testrészeket.

A következő megpróbáltatás a hús megtalálása volt.

Egész kicsi koromtól késsel - villával eszem, még akkor is, ha senki nem látja, azok csoportjába tartozom, akik még a csirkecombot is késsel eszik, noha azt az etikett kézzel is engedélyezi.

Szóval, csak ahogy tanultam, fogtam a késem a villám és megpróbáltam feltörni a fejetlen rákom maradék testén lévő páncélt.

Először a kés csúszott ki, majd a villa, végül a rák vándorolt át a tányér másik végére.

A pultnál bámészkodó pincér barátom miután jót mosolygott próbálkozásomon, odajött kezében egy kis rákkal, és másodperces oktatást tartott arról, hogyan szabaduljak meg a páncéltól.

Reccs, Puff siker, az első falat rák már a számban.

A harmadik ráknál már olyan érzésem volt, mintha világéletemben rák páncél leszedő lettem volna, de persze ahogy az lenni szokott, megint hamarabb ittam a medve bőrőre.

Annyira akartam, hogy profin sikerüljön, olyan hévvel és szenvedéllyel roppantottam szét a rákom, hogy a fele a szomszéd asztal felé repült, és az időspár boros poharai mellett landolt. Hálát adtam az égnek, hogy nem a pohárban.

Hiába a nagyvilági nő mosolya az arcomon, innentől kezdve senki nem hitte el nekem, hogy ettem én már rákot és jártam én már étteremben. Megbélyegzett nő lettem. Valahányszor felemeltem a kezem aggódó szempárok tucatja figyelt.

Miután visszaszereztem az időspártól a rákom farát, már pontosan tudtam, hogy a 8 kicsi rák bosszúja kísért.

A negyedik rákom teljesen erkölcstelen volt, ahogy hozzáértem már meg is szabadult páncéljától. Végre, akadálymentesen élvezhettem az ízét. Az első falat mennyei volt, a második falat valami ismert, de nem kedvelt ízre emlékeztetett. Sebaj, gondoltam meglocsolom egy kis citrommal, hogy mindenki lássa, tudom, miért van a citrom oda téve.

A savanyú lé csak felerősítette az ízt és most már egyértelműen beazonosíthatóan GABI Fogkrém íze volt. Kellő önkontrollal legyűrtem a falatot és megállapítottam a fogmosással ma már nem kell bajlódnom.

Miután a rák kgját aranyban mérik, nem volt szívem otthagyni több mint a felét, meg aztán milyen értelmetlen halál lett volna a megmaradt 4 ráknak, hogy kóstolás nélkül a kukában végzik.

Így bár már a szemem sem kívánta csipegettem még az 5.- ből is egy pindurit, majd a kést a villám mellé fektettem, jelezve jöhet a számla.

Haza fele sétálva megint előtört a bűntudat nyugtalanító érzése. Kétségbeesetten kerestem a magyarázatot és az okot arra, miért borította el az éhség megint az agyam. És ekkor a semmiből felbukkant a válasz egy ezeréves közmondásba bújtatva:

Ki az evést nem élvezi, a sexet nem szeretiJ

Szösszenet az angol nyelvtanulásról

Azt hiszem még sose meséltem nektek az angol nyelv elsajátítására tett kísérleteimről.
1990- ig kell vissza menni az időben, ez ugyan is az első évszám, amikor az idegen nyelvtanulásnak hívott gyötrelem sok - sok éves kudarca kezdetét vette nálam.
Előre kell jeleznem, hogy angol tanulás terén halmozottan hátrányos helyzetben voltam/vagyok.
Először is magyarul sem tudok helyesen írni. Nincs kifinomult hallásom. Az évek során felhalmozódott sok- sok negatív élmény jó nagy adag gátlást is eredményezett.
Szóval ilyen háttérrel vágtam neki az ismerkedésnek az angol nyelvtannal.
Az emberek mindig próbálják kötni magukat egy generációs sajátossághoz. Én örömmel tudatom mindenkivel, ahhoz a generációhoz tartozom aki:

1. Már nem volt kis dobos.
2. A tv előtt Walt Disneyt nézett mikor Antal József meghalt és
3. A Lindás könyvből kezdett el angolul tanulni.

Az első óra első percétől utáltam azt a könyvet, noha egy- egy kis éneke meg ma is a fülembe cseng. Talán nem volt elég képzelő erőm ahhoz, hogy hinni tudjak Linda ostoba meséjében, hogy belesik egy csatornába ahol zöld mutymutyok fogadják köreikbe.
Az általános iskolai angol órák, a nem kedvelt tanórák csoportjába tartozott, ahol előkelő helyet foglalt el az ének és a testnevelés is. Még ma is látom, ahogy M. néni előveszi a szódolgozatos füzetet és puff egy 3-as puff egy 2-es puff egy 3 –as, osztályzat került a naplóba. 8 év alatt sem jött rá, hogy szóban kéne tőlem kikérdezni a szavakat….
Ha néha összefüggéstelen lesz mondandóm nézzétek el nekem, de itt ül velem szemben álmaim férfija, csodálatos brit akcentussal szórakoztatja a hallgatóságát én pedig eszem a kefét, hogy miért nem szerettem és figyeltem oda jobban Lindára.
Felvetődhet a kérdés mindenkiben: Mi történt 1990 –től 2011-ig, hogy egy jóképű ír tanár lett romantikus álmodozásaim tárgya.Nos úgy esett az eset, hogy “ frenetikus” iskolai tanáraim a legmélyebb pontig repítettek az angol nyelvtanulás során.
A középiskola még az általánosnál is borzalmasabb emlékeket idéz elő bennem hála Mrs. Kocka agynak. Ha van olyan, hogy angolul tanuló diákok meg nem értett csoportja, akkor én ezek táborát erősítem. Soha egy tanárom se jött rá mivel lehetne motiválni, hogyan lehetne több önbizalmat csöpögtetni.
Az egyetemen azonban már nem volt kiút, vagy tudtál angolul és bizonyítottad ezt nyelvvizsgával, vagy nem kaptál diplomát. Úgyhogy 2004 szeptemberében végső idegen nyelvi elkeseredésemben Londonba menekültem.
Az illúzióm, hogy 1 év múlva tárgyalóképes anyanyelvi tudással térek haza, hamar elillant. Az angol földön tett nyelvtanulási kísérletem során tudásom a következőkkel gazdagodott. A 6 éves Lilinek köszönhetően megtanultam egy halom gyerekdalt és az első osztályos tananyagot - ami hát lévén hogy brit nem túl sok. KJ-vel átnéztem a középiskolai történelmet, természetesen csak angol vonatkozásban. Richárdtól megtanultam a rögbi alapszabályait angolul, illetve a kedvence csapata induló dalát, amit volt kedves minden szombat reggel 7 órakor hangosan elkiabálni. Christine segített abban, hogyan kell nyávogós angol akcentust felvenni. De azt hiszem az összes családtag közül a kutyával Rhettel értem el a legmagasabb szintig, aki megértette és reagált tőmondataimra, mint az ül, fekszik, gyere ide.
A közel egy év amit Sullivenékkel töltöttem még mindezekkel együtt is hasznosnak bizonyult, mert haza jövet sikeres nyelvvizsgát tettem.
De a siker, amilyen nehezen jön, olyan gyorsan illan tovább.
A munkahelyek már minden létező kiskaput becsuktak az angol kertben. Itt már kőkeményen a lét fenn tartás a cél.
Nem vagyok egy stresszes - izgulós típus, sose voltam az. Nekem nem ment a hasam feleletek előtt, sose fogytam a vizsgaidőszakban, nem izzadt a tenyerem egy ZH alatt, nem küzdöttem hányingerrel még az államvizsgán sem, pedig akkor jócskán a gondviselésre bíztam magam.
De valamennyi fentebb felsorolt tünetet produkáltam és produkálom, ha angolul kell prezentálni, meetingen aktívan részt venni, vagy egy kötetlen business vacsorán csevegni.
Az utolsó kenetet a legutóbbi HR meetingünk adta, amikor a divatszociológia kurzuson hallott érdekességet szerettem volna elmesélni a kastélyt néző külföldi a kollégáimnak.
A magyarul pofon egyszerű mondat:
Régen a királyok oda kakiltak és pisiltek ahova csak akartak ezért a kastélyok büdösek voltak. A világ legnehezebb kihívásának tűnt angolul.
Mert először nem jutott eszembe a kaka, aztán a pisi, aztán hogy is mondjuk azt nyelvtanilag helyesen, hogy „oda ahova akarnak”? És hogy teszem ezt bele egy összetett mondatba?
A 2. angol szónál már kegyelemért fohászkodtam magamban, annyira hogy még azt se voltam rest megtenni, hogy ígéretet tettem az angolom fejlesztésére egy felettes hatalomnak.
A történetet végül is baráti segítséggel bevégeztem, de mire hazaértünk a konferenciáról már megszületett az elhatározás: LÉPNEM KELL nyelvfejlesztés ügyében.
Így felhasználva 2011 évi szabim többségét és a spórolt pénzem, Máltára költöztem egy hónapra, hogy az iskolában sziklaszilárd nyelvtudást szívjak magamba.

.. És itt mintha a világ kifordult volna önmagából.

Megszűnt minden szorongásom és életemben először élvezem, hogy angolul tanulhatok.

Nincsenek rossz megoldások, áthúzott szövegek.
A nyelvtan tanárom az első óra 10. percében észrevette, hogy dyslexias vagyok és mielőtt hibának vesz valamit kimondatja velem.- hallod ezt M. néni!!!!
Először az elmúlt 21 év során sikerélményeim vannak az angol nyelvterületen.
Ahogy ezt a mondatot leírtam megállt bennem a szussz. 21 éve próbálok angolul megtanulni…. LEHET FEL KÉNE ADNOM?
De nem tehetem, mert végre találtam egy bivaly erős motivációt: egy nem várt szívmelengető érzést az angol tanárom iránt. Miatta képes vagyok hajnalig szótározni, vele merek beszélgetni és a tőle érkező dicséret újabb löketet ad a következő 21 évhez.

Szösszenet a felborult világrendről

Szerelmes vagyok.

Voltam már szerelmes, szerettem már valakit eléggé ahhoz, hogy egy ideje fokozott óvatossággal kezeljem a kérdést.

Mert ki akarná magát kitenni egy újabb fájdalmas csalódásnak. Kinek hiányoznak az átsírt éjszakák, a kudarc felemésztő érzése. Én, köszöntöm szépen, nem kérek többet belőle.

 Épp ezért az elmúlt jó pár hónapban, évben kifejlesztettem receptoraimat egy szerelem nélküli élet kiélvezéséhez, büszkén mondhatom egész ügyesen vettem az akadályokat.

Minden egyes nap megerősített abban, hogy szerelem nélkül is lehet teljes egy ember élete, sőt megkímélhetem magam, sok felesleges kgtól, idegességtől és a nagy érzés kevésbé közkedvelt mellékhatásaitól.

De úgy tűnik a VÉGZET és én különböző állásponton vagyunk…

A szerelem első látásra közhelyben még legnaivabb korszakomban sem hittem, azt hiszem ehhez meg én is túlságosan a földön járok. De múlt hét hétfőn becsapott szívem legmélyebb bugyraiba a villám.

Ez az ismeretlen alak, akinek akkor még a nevét sem tudtam, olyan mélyről jövő bizonyosságot hozott, amivel se akkor, se most nem tudok mit kezdeni.

Találkozásunk nem volt filmbe illően romantikus, nem ájultam el a nagy máltai melegben és estem a karjaiba, még csak meg sem botlottam, hogy el tudjon kapni, egyszerűen csak beültem a business English órámra, és vártam, hogy a tanár megérkezzen.

Kinyitotta az ajtót és egyből széles mosollyal fogadott: TE ÚJ VAGY.

Majd leült velem szemben és kikérdezett minden ilyenkor szokásos dologról, honnan jöttem, mit csinálok s bár folyamatosan szóval tartott az én agyamban egyetlen egy dolog zakatolt: Ő AZ!!!

Már a belépésekkor nyert ugye volt. Nem kellett hallanom a hangját, hogy tudjam tetszeni fog. Nem kellett, hogy beszéljen, hogy tudjam humoros és jó fej. Nem kellett, hogy meséljen magáról, hogy tudjam izgalmas. Nem kellett, hogy megérintsen, hogy tudjam, vonzódom hozzá. Nem kellett semmit tennie, hogy elveszítsem a józan eszem, és elbizonytalanodjam minden korábbi védelmi elméletemben.

Azóta két hét telt el, és az érzés (bár csak hétfőn volt megint közös óránk) csak erősödött.

Bevetettem én mindent, hogy száműzzem gondolataimból, de a logika, a realitás, és a tapasztalat ostoba apróságoknak tűnnek.

Málta utcáin sétálva azon kaptam magam, hogy róla ábrándozom.

Milliónyi verzióban eljátszottam már első randinkat, a csókokat, a közös életet.

Láttam, ahogy tört magyarsággal dicséri anya vasárnapi ebédjét, ahogy apával és Szilárddal szivarozik.

Lepergett előttem, a barátaimmal történő első találkozása, majd a közös kirándulások.

Láttam, hogy játszik Móziva, és tartja a karjában pici Zselykét.

Bevillantak közös táncolós bulik, kettesben megünnepelt szilveszter.

Esti főzések és romantikus séták.

Minden olyan vágyam, amit erőn felül elhárítottam magamtól az elmúlt hosszú időszakban, záporesőként hullott a fejemre.

Teljesen tisztában vagyok vele, hogy totálisan abszurd, esélytelen és reménytelen a szitu, de azt hiszem ez az, az érzés, amiért az emberek futnak a repülőgép után, amiért feladják korábbi életüket, amiért képesek hülyét csinálni magukból.

Mert 2 dolgot tudok biztosan, hogy
Ő az, akit akarok, s nincs mit vesztenem, ha megpróbálom.

Mondogatom ezt magamnak, mikor epekedve várom, hogy rám mosolyogjon, vagy amikor majd kiugrik a szívem a helyéről, ha elmegy mellettem.

De, egyenlőre nem vagyok elég bátor, nem küldök neki titkos leveleket és a „szia” is sokszor idétlenül hagyja el a számat.

Pedig a napok peregnek és elvesztegetett időnek érzek mindent, aminek nincs hozzá köze..

 és hogy ki is ő valójában, csak ennyit tudok róla:

Greg egy ír származású angol tanár, aki 4 éve él Máltán. Bár néha kicsit slampos hatást kelt, alapjában véve nagyon vagány stílusban és jól öltözik. Nem igazán izmos, de szerintem nagyon szép alakja van, egy kicsi hassal- mert az kell egy férfinakJ. A haja rövid és 18 éves kora óta maga nyírjaJ Enyhén borostás, de látszik hogy ápolt. A szeme olajzöld, az arcmimikái pedig roppant szórakoztatóak. A hangja keményen férfias, de tud viccesen huncutkodó lenni. 3 nyelven beszél, spanyolul, franciául, portugálul és persze angolul. Szerény pasas, nagyon jó humorral.  Amikor rád mosolyog úgy érzed, Tiéd a világ.

Ó és egy fontosat elfelejtettem, megnyugtatásképp azoknak a barátnőimnek, akiknek írásos ígéretet tettem arra, hogy nem kezdek ki 40 éves vagy annál öregebb pasassal: Greg csak 38 éves!!!!!! és hát lássuk be én sem leszek fiatalabb

Hát így áll most a helyzet Máltán, szerelem, izgalom, reménytelenség, tanácstalanság egyszóval: egy teljesen felborult világrend!

Szösszenet az olasz pasiról

Megszakítva egész napos fürdőzésemet azonnali szösszenet írásra ítélem magam, teszem mindezt azért, hogy frissiben tudjak beszámolni legújabb élményemről.

Ma kihasználva az első szabad máltai szombatomat, gondoltam azt fogom csinálni amihez a legjobban értek: semmit!

Reggel 10:00 – kor lementem megenni a szokásos 2 mini croisonomat megittam a frissítő reggeli narancslevem, s egy gyors átöltözést követően fellifteztem a Vivaldi szálloda tetőteraszán található csodás medencéhez.

Úti csomagom a következőket takarta:

Füles magazin, hogy elmémet keresztrejtvénnyel formában tartsam.

Napolaj, ami bársonyos fehér bőrömet csodák csodájával barna selyemmé alakítja.

Boris Van könyve a tajtékos napokról, hogy kielégítsem kultúra iránti vágyamat.

2 csomag zsebkendő, hogy taknyam nyálam legyen mibe csorgatni.

1 hazai fehér törölköző. hogy legyen mire feküdni.

Egy hosszú kendő, hogy a divatnak és erkölcsnek megfelelően eltakarhassam habtestem.

Kiválasztottam a legklasszabb helyet, közel a wc, a medence, és bámulatos kilátás nyílt a tengerre.

Napágyamat napnak megfelelő irányba fordítottam, majd elszámoltam háromig és nagy levegő vétel után fehér bikinis Katává alakultam.

Ilyen jóleső elégedettséggel telt el úgy 10- 15 perc, amikor is 3 olasz fiú telepedett le tőlem nem messze.

A felforrósodott helyzet amit a 3 olasz dzsigoló érkezése okozott a legjobb motiváció volt egy azonnali hideg fürdőhöz.

Ekkor még nem sejtettem, hogy Ők is ebben a megoldásban gondolkodnak.

Leúsztam a magamnak előre megszabott hosszomat, és már a medence szélén lihegtem, amikor arra lettem figyelmes, hogy a leghelyesebb olasz meredten bámul rám nagy barna szemeivel.

Minden, amitől egy olasz vagy bármilyen nemzetiségű pasi jónak számít az megvolt ebben a fiúban: helyes, sármos, izmos, huncut, szóval pontosan az, akitől menekülni kell, mielőtt darabokra töri a szíved.

El is határoztam, hogy véget vetek ennek a bámulásnak mielőtt elbíznám magam, és mielőtt csalódnom kellene.

A legjobb módszernek a medencéből történő kiszállás tűnt, lehetőséget adva a fiúnak, hogy amorf alakom és a zavar miatt idétlen mozgásom minden hibáját felfedezze és más lány fenekére tegye át a szemét.

Azért a kisördög csak bennem volt, hogy lehet ez a fiú tényleg engem néz, ezért próbálkoztam minden létező sexi dolgot bevetni. Bevizeztem a hajam, lassan “izmaimat” megfeszítve szálltam ki a vízből, és igyekezetem magammal is elhitetni, hogy ez a mozdulat sor pont olyan csábító volt mint a Medence című filmben Romy Schnieder alakítása.

Vissza libegtem a helyemre és a teljes magabiztosság látszatát mutatva hanyatt feküdtem napágyamon.

Körülbelül 3 percig bírtam így, aztán kezemmel eltakartam az arcomat, mintha a naptól védeném és meglestem elterelő akcióm sikeres volt-e.

Meglepetésemre, a fiú szeme továbbra is rajtam landolt.

Az óra ekkor 10:30 körül járt, a következő másfél óra délig azzal telt, hogy megbizonyosodtam róla valóban engem néz-e ez a fiú. Nem csak a véletlenek ostoba összjátéka, amikor azt hiszed neked mosolyognak aztán rájössz mögötted áll egy hosszú combú nagymellű bombázó. Szóval a délelőttöt tudományos kutatásra használtam.

Ki kellett zárnom annak a lehetőségét, hogy félre értem a fiú egyáltalán nem félre érthető nézését, szemkövetését, bámulását hívjuk bárminek is a műveletsort.

De bárhova mentem bármit csináltam, folyamatosan magamon éreztem ennek az egyre szimpatikusabb férfinak a pillantásait.

Így aztán délben minden más lehetőséget kiiktatva megállapítottam: Bejövök a srácnak.

A következő óra azzal telt, hogy megpróbáltam megkeresni az okát ennek. Tulajdonképpen nem kellett hozzá egy óra, hamarabb rájöttem.

Először is, közel távolban nem volt egyetlen pasi nélküli szingli lány.

A medence 10 de lehet 100 méteres körzetében nem volt egyetlen egyáltalam jónak mondott nő sem.

Vakok közt, félszemű a király! Család anyák, kislányok és újszülöttek között még nekem is lehet esélyem.

Ráadásul ott volt egy el nem hanyagolható tény sem:

Totálisan egyedül voltam.

Nem volt társ, akit párbajra kellett volna hívni.

Nem volt szülő, akitől engedélyt kellett volna kérni.

Nem voltak barátnők, akiktől zavarban lett volna.

És egy lány egyedül  mindig titokzatosabbnak tűnik.

Miután minderre rájöttem azon morfondíroztam, hogyan tovább.

Mert oké, hogy már vágom mi a szitu és az okát is sejtem, de mihez kezdjek ezzel?....

A délután maradék 4 órájában vártam türelemmel, hogy hátha szenvedélyesen néző olasz macsóm végre a tettek mezejére lép.

Annyi lehetőséget adtam neki, hogy már én éreztem kínosnak. Elsétáltam előtte, leültem a medence szélére, végső elkeseredésemben még egy biztató halvány mosolyt is megeresztettem felé…. De semmi.

Fél 5 kor bedühödve ezen a töketlen barmon kiszálltam a vízből és a lemondás teljes dühével az arcomon vágtáztam el mellette vissza a napágyamhoz.

Hasra fekve próbáltam elszenderülni, amikor is lépteket hallottam.

Mr Olasz ott állt az ágyam szélén, mögötte a medence körül fellelhető 20 olasz biztató vigyorgása.

Ránéztem és némán vártam, gondoltam én biz már nem könnyítem meg neked ezt a dolgot.

I from Italy you?

Hungary.

Majd a a következő párbeszéd zajlott le:

Beszélsz angolon kívül más nyelven? - kérdezte ő szószerkezetekben.

Igen, folyékonyan beszélek magyarul, hogy szeretnéd a beszélgetést folytatni magyarul, angolul? Jött tőlem a tőkéletes angol válasz.

Not speak just only Italy Vágta rá azonnal az olasz félisten.

Én pedig a testbeszéd mindenki által ismert nyelvén elmutogattam:

Hát barátom akkor így jártunk...

Még mosolygott rám hosszan, majd megfordult és a 20 medence szélén ülő olasznak elmondta, hogy Magyar vagyok és nem találtunk egy közös nyelvet sem- felteszem ezt mondta, mert azt hallottam, Ungarishe és egy egyszerre érkező: óóóóóóóóó

Felismerve a helyzet komikumát el kezdtem magamban nevetni és írói szenvedélyem nem hagyott tovább napozni, összeszedtem úti csomagom és elindultam a lift felé, hogy szobámban mindezt legépelhessem.

Olasz barátom mellett sétáltam el, szélesen rámosolyogtam amikor megkérdezte, szintén egyezményes mutogatós nyelven : azt akarom h velem jöjjön?

Válaszom röviden csak annyi volt: NO

De, ekkor már nem bírtam a nevetést elfojtani ő pedig vette a lapot és viszonozta. Így az egynapos medencei románcunk csúcspontja egy közös önfeledt kacagás, és egy sokat sejtető nézés lett.

Kérdem én, hogy higgyek egy ilyen után a ” szerelem mindent legyőzz” maszlagban?

Szösszenet az első máltai benyomásokról

Utoljára 18 éves koromban mentem el egyedül nyaralni. Akkor úgy gondoltam nem is lehetne szebben és maradandóban megünnepelni hivatalos felnőtté válásomat, mint egy önálló külföldi úttal. Liberális szüleim nem gördítettek akadályt nagyszabású terveim elé, így 18 évesen egymagam bejártam a török Riviéra majd minden városát. Törökországi élményeim a mai napig vissza visszatérnek gondolataimban…megmártózom a meleg tenger habjaiban és élvezem a nap 24 órájában felém áradó török ifjak bókjait. Az elmúlt 10 évben kétszer is visszacsábított a Boszporusz partja.

Hogy Málta is ilyen mély nyomokat hagy bennem még nem tudom, de 10 elteltével a sors úgy hozta, hogy ismét egyedül fedezem fel egy ország szépségeit és kultúráját.

Történt ugyanis, hogy a januári depresszióm mélypontján elhatároztam, hogy terápiás öngyógyításnak egy nemes célt választok: felfejlesztem angoltudásom.

… tudom,tudom ez önmagában nem elég egy kövér depi elmulasztásához de sokat lendít a jókedven ha az ember Málta szigetére teszi át székhelyét a nyelvtanulás göröngyös útja során.

Miután meggyőztem vezetőmet, hogy bár munkám borzasztó fontos, azért nyugodt szívvel engedjen el majd egy hónap szabira, valamint összegyűjtve a pénzt, István királyunk ünnepén útnak indultam, hogy pár órával később már Saint Julien városában koktélozhassam.

Úgy tarja a szólás, hogy az első benyomás döntő, ezt a mondást máltai érkezésem totálisan felülírta.

Az emberek nem voltak kedvesek, ahogy arra az útikönyvek hivatkoznak. A kosz és a búz azt a pánikot indította el bennem, hogy rossz országba érkeztem és valahol az arab világ közepébe csöppentem. Az éttermeknek nem nevezhető talponállók és vendégei eszembe jutatták az elfuserált angol fiatalok tivornyázásait.

Mikor már arra gondoltam, hogy életem legrosszabb hetei várnak rám, aminél talán még a januári depresszió is jobb, akkor egyszer csak ott volt.

Ott várt rám az út végén. Fenségesen csillogtak rajta a nap sugarai, vidámság, és nyugalom áradt belőle. Életem leghűségesebb szerelme a csoda, amiben még soha nem csalódtam: a TENGER.

Az illata finom volt, mint mindig és ahogy azt már megszoktam a látványa elfedtetett velem mindent, egyetlen érzés maradt csak a szabadságJ

A következő öröm akkor ért, amikor megtudtam, hogy sok csillagos szállodám a tengerpart szomszédja.

Gyors zuhanyt követően szép ruhába öltözve elindultam a tengerrel közös esti sétámra.

Nem túlzok és nem lódítok, mikor azt írom, hogy tényleg olyan, mintha egy réglátott szerelem barangolna velem a sziklás partokon.

Sok választ találtam arra, miért rajongok érte ennyire.

·         Régi családi nyaralások

·         Emlékezetes hajókirándulások

·         A sok öröm, vidámság, ami benne vagy rajta történik

·         A végtelensége

·         A sokszínűsége

·         A mélabú, ami körül veszi

·         A szélsőségei

A lényeg, hogy egy nagy és nem múló érzés ez, ami mindig elcsábít.

Ahogy csatangoltam a parton egyszer csak kíváncsi lettem, mit rejthetnek a város fényei, így lépteim követték a hangokat.

Rájöttem ez a város tényleg olyan, amilyennek először láttam csak jó értelemben.

Zegzugos utcái az olasz kisfalvak hangulatát idézi, amit angolos nyüzsgéssel fűszerez és mindezt az arab világ színeibe öltözteti.

Egy jobb kanyar, egy kis emelkedő, egy bal kanyar és bele is botlottam egy hamisítatlan máltai kis vendéglőbe.

A tulaj kedvesen kérdezősködik, ki vagyok, honnan jöttem, mit szeretnék. Miután közös erővel átrágtuk magunkat az étlapon és a rendelésem a konyhán, előveszem szösszenetíró kis füzetem, hogy első benyomásaimat papírra véssem. Az idő oly gyorsan repül a tollforgatónak, hogy a gyertya fényével megvilágított kockás terítőn már gőzölög a bruscetta, a borom is kóstolásra vár, úgyhogy a szösszenetem is a végéhez ért.

Jó hír: hogy a könyvek unalmas tájleíró fejezetét ezzel a szösszenettel teljesítettnek nyilvánítom.