2002. szeptember 21.-e a Debreceni Kossuth Egyetem Auditórium Maximumába tartok.
Első éves egyetemistaként, első egyetemi napom utolsó akkordjaként a tűzvédelmi oktatásra igyekszem.
Az óriási előadóterem sokadik sorában megpillantok egy szabad szélső helyett egy szöszi csaj mellett.
Lehuppanok a székre, ahol ide - oda forogva keresem a legkényelmesebb pózt, hogy lelkileg és fizikailag is felkészüljek 1.5 -2 óra tömény unalomra.
15 perc elteltével leépülőben lévő szellemi kapacitásom határozottan megköveteli a táskámban megbújó barackos- kekszes táblás Boci csokit.
A mellettem ülő szöszi csaj eddig ásítozással tarkított enervált arca mosolyra húzódik, amint megpillantja a zamatos élvezeti forrást.
Ahogy az első kocka csoki íze végig fut a számban, úgy lesz egyre jobb a kedvem, és azon töprengek, hogy vajon megkínáljam-e a mellettem ülő szegény lányt. Végül az ugyanolyan fazonú bőrkabátja, ami az én székem háttámláját is díszíti, cselekvésre sarkall.
- Kérsz Csokit – s nyújtom felé a táblás Boci csoki kis apró darabokra tört kockáit.
- Jaj Igen, Imádom a Boci csokit!
- Én is! Sóhajtom az “ alakom” iránt érzett némi bűntudattal.
A kabátunk is egyforma, a Boci csokit is imádjuk, mi lenne, ha barátok lennék.
Hogy kinek a szájából hangzott el ez a mondat, már nem tudnám felidézni, noha a kabátunkat már elhordtuk, a Boci csokinak azóta újabb és újabb fajtái láttak napvilágot,
BARÁTSÁGUNK MEGMARADT.
A sors, a véletlen, vagy talán a jószerencse ültetett akkor minket egymás mellé, hisz a tűzvédelmi oktatás maradék 1 órájában rájöttünk, hogy mindketten első évesek vagyunk, mindketten szociológia szakon és mindkettőnk olyan borzasztó ritka családnévvel rendelkezik, mint a Kovács.
Talán ez is oka lehetett annak, hogy közös egyetemi éveink alatt testvéreknek hittek minket.
Bár mindennek már lassan 10 éve soha nem ültem le és összegeztem Blondys (egyetemi professzorunk becézte így) élményeimet, de most 2011 derekán egy örömteli esemény arra buzdított, hogy végig gondoljam Blondyhoz kapcsolódó emlékeimet.
Történt ugyan is, hogy ez a csinos szőke csaj, beleszeretett egy csinos barna fiúba és úgy döntöttek itt az ideje, hogy szülői örömök elé nézzenek.
Most, hogy a 40 hetes babavárás hajrájába érkeztek, elhatároztuk, hogy tartunk egy rendkívüli lánybúcsút.
Nem lesznek benne vetkőzős fiúk, cikis játékok csak a magunk módján elsiratjuk gondtalan bolondos ifjúságunk egy korszakát, hogy ugyanezen az estén helyt adjunk egy izgalmas új életszakasz megünneplésének.
Ahogy közelgett a várva várt csajos szombat esténk, úgy jutottak eszembe a legemlékezetesebb, legszórakoztatóbb, legszomorúbb, legviccesebb történetek, pillanatok.
Újra éltem a vizsgaidőszak tanulásra lelkesítő hívásait, amikor 3 tétel megtanulása után megajándékoztuk magunkat egy gyors helyzetjelentéssel.
Emlékszem, hogyan fogadkoztunk, hogy a Foci VB délelőtti és délutáni meccsei között átnézünk minimum 4 tételt.
Még ma is élénken él benne, fiatal jóképű egyetemi oktatónk tehetetlensége, amit két nevetéstől pukkadozó lány váltott ki. Akik ahelyett, hogy teljes átéléssel hallgatták volna a XIX. Századi kispolgárság társadalomtörténetét, egy füzetből kitépett kockás lapon a BOTH-EGA-s hambuger óra után történő azonnali elfogyasztásáról, vagy az előző este csókélményeiről leveleztek.
Ha éppen nem társadalomtudományi ismereteinket gazdagítottuk, akkor egyetemi bulik BTK-s koktéljaival ismerkedtünk, hogy aztán önfeledten táncolhassunk a Lovarda és Tornádo erre teremtett asztalain.
Az évek előre haladtával az én barátaim az Ő barátai lettek, az Ő családja az Én családom és fordítva is.
Nosztalgiával gondolok vissza azokra a délutánokra, mikor a “ sajnos elmaradt” egyetemi órák helyett a kis fekete korasztalnál zsugázott a 4 jó barát, akik pont, különbözőségük, tökéletlenségük és sajátos heppjük miatt rendkívül jól tudtak együtt szórakozni vagy éppen balhézni.
Ha már balhé, Blondyval voltak a leghevesebb veszekedéseink, volt idő, amikor a barátságunk mozgató rugója a “ Nagy világégések” voltak, amit teátrális kibékülések és megkönnyebbült kacagások követtek.
Ahogy írom a sorokat, úgy árasztanak el az emlékek:
Közös nyaralásokról, a mozi popcorn pultjában töltött olajos órákról.
Valahányszor elmegyek a debreceni Tesco fűszer osztályán, eszembe jut, hogyan sutyorog 4 lány a nyár legpikánsabb kalandjairól a piros paprika és a bazsalikom társaságában..
Szöszi csajszi egyike azon legkedvesebb barátaimnak, akik az elmúlt 10 év minden fontos vagy meghatározó pillanatának részese volt.
Ahogy nő éveink száma, úgy alakulnak át közös időtöltéseink is..
Ma már nem találkozunk mindennap, meglehet 2-3 napig sőt akár egy hétig se hallunk egymásról, még is ott a tudat, hogy 250 km-re van egy szöszi barátom aki letűnt ifjúságom 10 évének állandó szereplője volt, a jelenben az egyik legfőbb bizalmasom a jövőben pedig remélem hűséges bridzs partnerem lesz.
De hogy mindezt miért írom le pont most?
Mert ma július 25-én 17:55 perckor felhívott a csinos barna fiú, hogy eldicsekedje, hogy barátnőm világra hozta a világ legszebb kislányát.
Én pedig azon morfondíroztam mit adhatnék ajándékba, hisz nincs hallásom, hogy dalt írjak, nincs kézügyességem, hogy hímezzek valami szépet és maradandót. Az összese ajándék ötletemet már más elkapkodta, így csak egyetlen dolgot tudok adni, ami talán a teljesség hiányával együtt is örök marad.
Egy számomra oly fontos barátság, írásba foglalt értékeit és pillanatait illetve azt a kívánságom, hogy neked is Zselyke részed legyen ilyenben.
Coelho azt írta a barátságról:
“Nem az, az igazi barátod, aki a bajban veled van, hanem az, aki örülni tud a boldogságodnak és a sikerednek.”
Én most nagyon örülök!!!
