Szösszenet a tiszta, őszinte szerelemről

Ha valamit vagy valakit igazán nagyon teljes szívemmel szeretek, akkor arról vagy nagyon sokat írok, vagy szinte soha. Ma eltöprengtem azon, hogy miért van az, hogy bár hatalmas, őszinte mély szerelmem még se szólt róla soha egyetlen egy szösszenetem sem. Pedig ha megkérdezik tőlem mi a világ egyik legnagyobb és legjobb találmánya, akkor gondolkodás nélkül a mozit és filmeket említeném. Ez még a hajvasalót is megelőzi a listámon, holott azt gondolom annak a feltalálója, joggal érdemel Nobel Díjat.
A Legnagyobb showman (4x), A Viszkis (1x), A legsötétebb óra (1x), Elit Játszma (1x), A szent szarvas meggyilkolása (1x), Ferdinánd (1x), Rögtönzött szerelem (1x), Gyilkosság az Orient Expressen (2x), Rossz Anyák Karácsonya (1x), Anyám (1x), Aurora Borealis – Északi Fény (1x)
Ezek azoknak a filmeknek a nevei, amit az elmúlt 10 hétben láttam moziban. Gyors fejszámolást követően, ki lehet következtetni, hogy hetente járok moziba, akad olyan is, hogy egy héten kétszer. Ha egy film valamiért megtetszik, akkor már- már beteges módon képes vagyok akár többször is megnézni moziban.
Az első munkahelyem is a mozi volt, igaz nem filmkritikusként sétáltam be a vetítésekre, hanem jegykezelőként és popcorn értékesítőként vagy popcorn összeseprőként.
A szerelem elsőnézésre még a 80-as években egy családi nyaraláson a Balatonnál esett meg. Nagy társasággal nyaraltunk, több család különböző életkorú gyerekek. Ott és akkor az idősebb gyereksereg kitalálta, hogy elmegy moziba és viszik a kicsiket is. Így történt, hogy még 7 éves sem voltam, mikor szert tettem első mozis élményemre. Micheal Jackson játszott benne, nem is film volt csak egy tizen valahány perces mozzanat, de sorsom a mozgó filmszínház iránt megpecsételődött.
Miközben szövöm itt egymás után a betüket, fura kétely van benne, most se kéne erről írnom, mert nem tudom igazán jól átadni, mit jelent nekem a mozi. Azért nem filmet írok, mert bár az az alapja én a mozi varázsát szeretem.
A nagy képernyőt, a jó hangzást, a kényelmes széket (már ha az), a popcornt, még azt az idegesítő "barmot" is szeretem, aki késve érkezik és akkor mászik át rajtad mikor már megy a film. Nem mondom, hogy szeretem de része a mozifílingnek, a popcornt és nachost hangosan ropogtató, a gumicukorka zacskóval szöszmötölő mozis társam is.
Utálom lekésni a reklámot, nincs mozi popcorn nélkül, nem szeretem ha film közben szólnak hozzám, szeretem utána kielemezni, szeretem mikor még napok múlva is eszembe jut a film. A feliratos filmeket szeretem, de csak ha angolul beszélnek benne. Zavarban vagyok ha megható jelenetet látok, hirtelen rettentően viszket a szemem és muszáj megvakarni, aminek meglehetősen átlátszó célja, hogy a ruhámmal felszárítsam az útnak indult könnycseppeket.
Rajongok a filmekért, amik hangosan megnevetettnek, amik miatt gombóc van a torkomban, amik miatt levegőt se merek venni, amik miatt a pulzusom az egekben, amiknek a filmzenéje annyira jó, hogy ritmusra jár a lábam.
Filmevő vagyok! Nem mondom, hogy válogatás nélkül, de meglehetősen széles palettán mozog az ízlésem. Ha a barátaimat kérdeznétek erről, akkor a legnagyobb szeretet hangján is azt mondanák, hogy Katának nincs ízlése a filmekhez.
Én viszont ezt máshogy látom és azt hiszem ezért nem is írtam még erről soha.
Talán valóban úgy tűnhet, hogy válogatás nélkül fogadok be minden szennyet, például Baywatch, amire ráadásul még rávettem 5 vállalkozókedvű, bátor barátomat (fiúk – lányok vegyesen), hogy tartsanak velem.  Azóta is ( több, mint fél év) szivatnak ezzel, hogy milyen borzalmas filmre rángattam el őket. De, leírom, akár tetszik nekik, akár nem, abban a két órában igen is jól szórakoztak és igen is nagyokat nevettek.
Nyilván nem ezt a filmet nézem meg négyszer egymás után a mozikban, de attól még a célját beváltotta kikapcsolódtunk arra az időre. Oké bevallom, mert a hibáimért is vállalom a felelősséget a Magic Mike valóban egy óriási mellényúlás volt, de mit tehettem volna Matthew Mcconaughey hetet tartottam. Azóta, pedig az idő is engem igazolt egy sor remek Hollywoodi alkotás tesz utalást erre a „kultuszfilmre”.
Bizony, tematikus filmes listám is van. Mikor úgy érzem, kicsit adnom kell a romantikának, vagy egy színész felkelti az érdeklődésem vagy mert sármos, vagy mert vonz a tehetsége, akkor sorban megnézem ha tudom az összes filmjét. Most épp Colin Farrell van terítéken, ezért történhetett meg, hogy moziban hárman végig ültük az egyik legfurcsább filmet: Egy szent szarvas meggyilkolása: bizarr téma, bizarr megvalósítása.
Ennyi filmes élmény után és ennyi évesen azzal is tisztában vagyok, mik azok a jelenetek, amiket egyszerűen nem bírok végig nézni és amik akár napokra is kitudnak ütni: amikor akár nőt, akár férfit megerőszakolnak. Három olyan film van a listámon, amit SOHA TÖBBET nem fogok megnézni, legyen bármilyen jó is a film: Álmaimban Argentina, Visszafordíthatatlan és a fentebb már említett Északi Fény.
A mozizás és a filmek önismerettel is együtt járnak. Pontosan megtudom fogalmazni, mikor milyen filmre van szükségem, hangulat, gondolatok vagy akár társaság szinten.
Társaság! Nagyon fontos része a mozis milliőnek. Vannak állandó mozis partnereim, vannak olyanok, akikkel hébe hóba nézek meg filmeket és néha csak arra vágyom, hogy egy magam üljek be a terembe.
Állandó és/vagy viszatérő mozis partnereim
Marika és Béla, velük általában nem romantikus filmeket nézek, hanem valami izgalmas akciót, kalandot, vagy elvont- elgondolkodtatót.
Petra, Mesi – inkább a művész, vagy mélyenszántó,vagy különböző nemzetiségű filmeket részesítik előnyben, a lényeg, hogy minőségi film legyen. 
Kata – a legtöbbször könnyed szórakoztató vagy épp romantikus, ebben nagyon egymásra találtunk.
Eszter – hú a legnehezebb dió. Tavaly Ő választott egy filmet, nem is tudom lemerjem-e írni: Készkatasztrófa. 30. percnél jártunk, amikor azon agyaltunk álljunk-e fel vagy szenvedjük végig. Mivel középen ültünk maradtunk és milyen jól tettük, filmen annyit rég nevettem...
Életemben eddig összesen 1 filmről álltam fel és hagytam ott:
Negyvenéves szűz
Egy filmet pedig végig aludtam,a címét el is feljtettem.
A végére hagytam a mozi romantikus pillanatait, amit a legjobban szeretek.
Sok olyan élményem van, mikor szívemnek nagyon kedves fiúval mentem moziba. (Megj: olyan bajban vagyok mindig hogyan nevezzem őket, a kedvesem – olyan mesterkélt, a barátom – személytelen, a párom – fennkölt, a szerelmem – így utólag túlzás, a szerető– túl kevés és degradáló, az exem- pejoratív)
Az egyik ilyen alkalommal épp a film legszentimentálisabb pillanatában a csók jelenetnél azt súgta a fiú a fülembe  - Tudod, hogy az ilyen részeknél mindig mosolyogsz.
Azóta, valahányszor csók jelenetet nézek mindig eszembe jut és rájövök igaza van, tényleg pavlovi reflexxel mosolygok, pedig nagyon ritka az igazán jó, tökéletes filmes csókjelenet. 
Hiába, a mozi sem képes mindenre, mert a csók, az életben az igazi.

Szösszenet a mesterségekről

Amerikából jöttem, híres mesterségem címére? Hm, mi is az én mesterségem? Napok, nem, inkább hetek, de az is lehet, hogy hónapok óta foglalkoztat ez a kérdés. Mivel nem jutok dűlőre saját gondolataimmal, úgy döntöttem hangosan elmélkedek tovább.

Onnan kezdeném mesterségeim listáját, hogy megszülettem, óvodába jártam, majd iskolába, 8 éven át egy színjátszó tagozatos osztályba. Ebben a korai Kovács szakaszban, gyakran hangoztattam, hogy én az általános után, drámatagozatos osztályba jelentkezem, majd magától érthetődően felvesznek a színművészeti főiskolára, onnan egy ugrás Hollywood és huszas éveim vége felé Colin Farrelltől könnyek közt veszem át az Oscar szobrot. Annyira hittem ebben a történetben, hogy többször eljátszottam otthon, a váratlanul ért Oscar díjam köszönő szövegét. Aztán egyszer csak, még középiskola előtt megvilágosodtam: nem vagyok jó színész. Erre a felfedezésemre, amúgy roppant büszke vagyok, mert azt hiszem még a csúcson, egy győztes színjátszó fesztivál után hagytam el a színészmesterséget, mert éreztem és láttam, hogy vannak nálam sokkal tehetségesebbek. Már pedig, édesapám azt tanítja nekem a mai napig: soha ne legyél semmiben vacak átlag.

Aztán, jött a középiskola, ahol a nyilvános szereplésről továbbra sem akartam lemondani, de itt már ifjonti gőgöm azt duruzsolta fülembe: Kata, legyél Te, az ország első női miniszterelnöknője. Ekkor megszállottan rajongtam a politikáért és nagyon sok parlamenti közvetítést is néztem, ebben természetesen kicsit sem játszott szerepet az, hogy akkor tájt még sok jóképű politikus volt porondon. Annyira biztos voltam a választási sikeremben, hogy fel is osztottam családon belül minden tisztséget. Édesanyámat természetesen oktatási miniszter pozícióban tudtam elképzelni. Apát közgáz végzettsége révén pénzügy miniszternek, a bátyámat kormányszóvivőnek. Aztán véget ért a középiskola és vele együtt a naivitásom is.

Az egyetemen csak azt tudtam szemeszterről szemeszterre egyre biztosabban, hogy mi, nem leszek! Bár szociológusnak tanultam, tudtam, hogy egy percet nem fogok szakmámban tölteni. Érdekelt a társadalomtudomány, nagyon szerettem az órákat, különösen a pszichológiát – amiből volt bőven - és a divatszociológiát, etiketett, de egyikben sem akartam kutatni. Ma már persze érdekelne egy –két olyan téma, ami szociológusokat foglalkoztat: pl magasabb-e a válási ráta olyan házaspároknál, akik bérházban és nem kertesházban laknak – és/ vagy fordítva.

Az egyetemen aztán azt tettem, amit mindenki, buliztam, néha tanultam és kerestem önmagam és a mesterségem. Félidőnél beálltam bébiszitternek egy angol családhoz. Itt megtanultam dolgozni, napi 10 órán át másokat kiszolgálni, felelősséget vállalni. A sok munka miatt viszont, nem volt időm, mesterségemen agyalni. Mikor egy év után hazajöttem, tudtam: sem bébiszitter, sem szociológus nem leszek, de akkor mégis mi?

Várható volt, hogy diplomát szerzek, de nem füllik hozzá a fogam, kéne egy B opció, mondjuk egy jól fizető szakma. Így hát az egyetem mellett elvégeztem egy szakács iskolát is.Végzettségeimet tekintve immár voltam: szociológus és szakács, de még mindig nem tudtam, mit is akarok én csinálni.

Ekkor, ennek már több mint 10 éve, elszegődtem HR- esnek. Alulról építkeztem, papírokat fűztem, túlórákat könyveltem, munkajogot bújtam, majd feljebb léptem, generalista lettem. Interjúztattam sokat, majd felmondásokat írtam, bónuszt számoltam több országra, és egészségnapot meg Karácsonyi bulit szerveztem több száz kollégának. Megtanultam olyan szavakat, mint SLA, és KPI de még mindig ott motoszkált benne, ez vagyok én? HR-es?

Azt már tudtam a multi világa beszippantott, de időről időre felmerült bennem a vágy, hogy marketing szakember, vagy rendezvényszervező legyek. Tiszavirág életű ötletemet, aztán egy sokkal komolyabb követte.

Rájöttem a szereplés mégis csak hiányzik nekem, de se színész, se politikus már nem valószínű, hogy leszek, énekhangom nincsen, mozgásom förtelem, sportok műveléséhez nem értek, de rettentően élvezem, ha több ember előtt beszélhetek. Ezért úgy döntöttem tréner leszek, annak is egy speciális irányzata keltette fel figyelmemet: Szervezetfejlesztő – Tréner. Így kezdtem neki, immáron harmadjára is tanulni. Munkámhoz nagyon jól jött az új tanulási kedv és a HR-be egyre tudatosabban keveredtem bele. Céget váltottam, HR Business Partner lettem, önálló döntésekkel, nagy vezetőkkel körülvéve és egyre biztosabban tudtam, igazi szerelem nekem a HR Szakma.

Új irányzatok, újra gondolt vezetéselméletek és a kulcs most a könyvek szerint mindenhez, belépett a Coaching is az életembe. Szeptember óta újra az iskola padban, hisz azon szerencsések egyike vagyok, akit a munkáltatója támogat abban, hogy még több lehessen. Így most egy minőségi business coach képzésbe vágtam a fejszémet. 

 

Az összes eddig felsorolt tevékenységemet idestova általános iskola óta, végig kíséri egy örök és állandó, soha múlni nem akaró szenvedélyem: az írás.

Általános iskolában családtagjaimnak írtam hosszú leveleket, történetek vannak papírra vésve középiskolás koromból, Angliában már maga a szösszenetek fogalma is megszületett, aztán jött a blog ami néha hébe- hóba, máskor rendszeresen de mindig is része az életemnek. Mindezt végig gondolva rájöttem, utána kell járnom szakértők szerint van-e az íráshoz tehetségem. 2017 szeptemberében nagy levegőt vettem és beiratkoztam egy újabb egyetemre, hogy ha valóban helyem van köztük, akkor hivatásos szépíró lehessek.

Ezzel a mondattal el is érkeztünk az én nagy kérdésemhez, amely hetek, hónapok óta foglalkoztat engem. Hogyan válik valaki, valaminek a mesterévé?

Több, mint 10 éve vagyok a HR-n, tanultam sokat, láttam sokat, de soha nem merném azt mondani magamra: HR Szakember.

Elvégeztem egy egyetemet, még egy kutatásban is részt vettem, de félve mondom ki mindig, hogy hivatásos szociológusként vagyok regisztrálva.

Érdekelnek az emberek, szeretem ha segíthetek, a kérdő a kedvenc mondatfajtám, szeretek olyat kérdezni, ami másban valamit elindít, de jó Coach válik belőlem pusztán csak ezért és mert most ezt tanulom?

A nagy kérdés pedig, amire a választ keresem, szépíró leszek én attól, hogy ha minden jól megy sikeresen lediplomázom belőle?

Iskolák, évek tapasztalata, a szenvedély, az elkötelezettség, az alázat, netán érzék vajon szakemberré, mesterré, szociológussá, trénerré, HR managerré, coachá és szépíróvá tesz engem? Van, vagy lesz vajon a felsoroltak közt olyan, amiben nem átlag leszek?

Vajon eljön majd a nap, amikor nem tartom nagyképűségnek leírni a fentieket, ha megkérdezik tőlem: Mestersége címere?

 

Épp tanulok, hogy Szépíró lehessek majd egyszer...