2013. július 10., szerda

Szösszenet egy meghökkentő bejelentésről

Lapzártánk után kaptuk az információt, hogy Kovács Kata nagy bejelentést tett. A hír hallatán többen felkapták a fejüket, pszichológusok, családjogi szervek, lázadó fiatalok csoportja áll értetlenül a bejelentés előtt, melyet 2 nappal a Krétai hazatérés után tett nyilvánossá a szenvedélyes blog író.
Valószínű az M1-en, a CNN-n, a BBC-n ilyen szalagcímmel kommentálnák azt a kinyilatkoztatásomat, hogy: 29 év ide vagy oda, felnőtté válás, különélés, anyagi függetlenség fogalmak kereszttüzében én a mai napig imádok együtt nyaralni a szüleimmel.
Nem volt ez másképp korábban sem.  A családi nyaralások nálunk nem a kötelező egy hetet jelentették, hanem az év legjobb, legviccesebb, legmaradandóbb pillanatait és hogy miért, megpróbálom nektek elmesélni azáltal, hogy bepillantást engedek legutóbbi krétai nyaralásunk életképeibe.
Ó Béla, mennyi az idő?
 6:45
Mennyi?
6:35
6:29 nem szeretem, mikor frusztrálsz azzal, hogy sürgetsz. Egyébként is könnyű úgy, hogy minden ruhádat én pakoltam be. Nem akarod át cserélni a szürke ingre és a szürke szövetnadrágra a ruhád?
Miért ez nem jó? A repülőn szerintem teljesen tökéletes.
Te tudod, de csak te leszel olyan marha, hogy 40 fokban hosszú fekete nadrágba jössz.
Általában minden családi nyaralás így indul. Apa már indulás előtt 40 perccel azon izgul, hogy elkésünk, Anya pedig még utolsó mozdulataival rendet rak, átfésüli a haját háromszor, átöltözteti apát és még mielőtt kilépőnk az ajtón fehér blúzával letörli a tvről a port. Ezen a krétai kiránduláson 7 órás indulást tűztünk ki célul, végül 7:15 perckor szálltunk be a kocsiba, amikor is anya kiadta az ukázt:
Akkor irány a TESCO, mert melltartót és bugyit kell vennem.
Hogyhogy?
Kérdezi édesapám elcsukló hangon, hisz még azt is nehezen emészti, hogy 15 perc csúszással indul el alattunk a kocsi.
Hát azért mert otthon hagytam, minden melltartómat és bugyimat.
Ó Anci, szólhattál volna hamarabb, akkor korábban indulunk.
Itt pár perces hatalmi játszma következik, végül megszületik a kompromisszumos megoldás:
-       Á, tudjátok mit majd a reptéren veszek bugyit…
Így aztán pontosan 2 órával a Boeing 720- as Krétai charter járat indulása előtt megérkezünk Ferihegyre. A sorban aztán felmérjük, a többi utastársat, amolyan szembesítő és kritikus módon:
-       Kiskatám én kövérebb vagyok annál a nőnél?  és mutat anya egy nála háromszor nagyobb darab nőre.
Így aztán könnyű és teljesen őszinte szívvel mondhatjuk.
-       Jaj anya ne már.
-       Gitta hol vannak az útlevelek, és repülőjegy?
-       Ide adnád? – kéri apa
No ekkor indul el a Béla precízsége kontra Gitta slendriánsága tűzharc második felvonása.
-       Na várjatok, hova is tettem?
-       Ősgidácskám, csak nem azt akarod mondani, hogy nincs meg a repülőjegy?
-       Bélám itt van az valahol!
És a sor közepén, anyukám elkezdi kipakolni az összes táskát, bőröndöt, s noha már az egész Liszt Ferenc reptér utazó tömege látta, a fekete ruhával összemosott bugyijainkat, a repülőjegyek és útlevelek továbbra is titkos helyen várják, hogy felfedezzük őket. Pár másodpercre anya is elbizonytalanodik és némi pánik lesz úrrá rajta, amit jól irányított kérdésekkel és felkiáltásokkal ki is enged magából.
-       Szerintem Ti tették el valahova. Kiskatám nem tetted el a táskádba?
-       Béla otthagytad a dohányzó asztalon.
Annyira megmásíthatatlanul állítja az igazát, hogy mi magunk is elbizonytalanodunk, lehet mi vagyunk a bűnösök? Épp szégyenkezünk és már- már bűnbocsánatért esdeklünk mikor felkiált.
-       MEGVAN. Na, milyen vagyok, hogy előkerítettem már!
A felfokozott érzelmi síkok, melyeket ezalatt a pár perc alatt átéltünk annyira felborzolja az idegeinket, hogy felkiáltás után csak az marad meg bennünk, hogy ANYA megtalálta, milyen szuper nő is, és a boldogságnak ebben a pillanatában elfelejtjük, hogy tulajdonképpen ő is “ veszítette el”.
Csendes, békés megnyugtató léptekkel haladunk a gép belseje felé.
Sajnos azonban hiába magyaráztuk a nőnek, hogy 3 jegyet egymás mellé ablakhoz. Csak annyit értett meg 3 jegy. Így aztán apát és engem egy szűk folyosó választ el. Ez persze nekünk új lehetőségeket nyitott meg a polgárpukkasztásban. Édesapám ugyanis egyből kiszúrta a mögöttünk ülő nő, repüléstől való félelmét és pánik rohamát, amire azonnali gyógyírként  így reagált:
-       Kiskatám izgalmas utunk lesz, mert most a gyakorló másodtiszt fog felszállni. Ez lesz az első útja, remélem nem lesz nagyon rázós.
A nő végképp feladta az életnek hívott küzdelmet és utolsó szerelmetes pillantást vetett a férjére a felszállás előtti pillanatokban. Nem oldódott fel, akkor sem Mrs. Pánik, mikor a pilóta reggel 11-kor a következő képen üdvözölte a kis csipetcsapatot:
-       Good evening…the capitan speaking…
Apus nem is általoldta megjegyezni jó hangosan.
-       Ó Kiskatám hát ez még angolul se tud, Tejóég! Mi lesz így velünk?
S bár mi roppant jól szórakoztunk eddigi legrázósabb repülő utjaink memoárjaival a mögöttem utazó hölgy hangos fohásza kísérte végig a 2 órás repülő utat. Persze minden gond nélkül szállt le a gépünk és délután 1-kor már a krétai napsütésben száguldott velünk a busz a szállodánkba. Ahol is kezdetét vette a 8 nap totális kikapcsolódás feltöltődés és fizikai- lelki megújulás. Akarom mondani az én esetemben csak lelki megújulásról lehetett szó, hiszen rögtön a második tengerparti napon hatalmasat zúgtam a medencéhez vezető lépcsőn. De hál istennek nem látta más az esésemet, csak a szálloda teljes személyzete, a medence környékén fellelhető 25-30 ember, viszont a kiáltásokra melyek a hátravágódásomat kisérték az egész sziget felkapta a fejét. Anyukám azt hitte ketté tört a gerincem, Apa azt, hogy leszakadt a vesém, én magam pedig harmadiktípusú találkozást éltem át felettes énemmel. A szálloda személyzete azonnal jeget hozott, a medence környékén ülők, felálltak és lélegzet visszafojtva várták, hogy smsben hírt adjanak otthon maradt családtagjaink a medencei tragédiáról.DE, FELÁLLTAM! Könnyzápor közt ballagtam vissza a helyemre és minden erőmet összeszedve próbáltam lefeküdni a napágyra.
Családom velem nyaraló tagjai továbbra is teljes rémületben várták, hogyan alakul sorsom. Anyukám jegelt, apa pedig lelkemet nyugtatgatta, hogy ne izguljak nem látta senki, de mikor már a harmadik idegen ajkú jött oda megkérdezni minden rendben, éreztem, hogy apa bevette a kegyes hazugság szérumot.
A hétfői napom a túlélésről szólt, minden egyes mozgás, felállás, ülés a leggyötrelmesebb fájdalommal járt, amit valaha éreztem. De csodálatos ez a tengervízben végig csinált fizikoterápia, a harmadik napra már csak a bugyi fel és levétele, a buszozás, a wcézés utáni tisztálkodás és az alvás okozott gondot.Ezek a műveletek azóta se mennek…
Még más kisgyerekek BCG oltást kapnak félévesen, addig a Kovács család tagjaiba a pozitív élet szirupot fecskendezték, ennek köszönhetően minket egy vesezúzódás, csúnya leégés sem akadályozott meg abban, hogy jókedvünk legyen és hatalmasakat kacarászunk. A 4. Nap miután apa befejezte a Churchillről szóló könyvet, összefoglalta nekünk az olvasottakat.
-       Te Gitta én gondolkoztam ezen a dolgon és rájöttem, te képes vagy egy könyvel és egy kendővel napágy forradalmat kirobbantani és elfoglalni a csúcspozícióban lévő napozóállásokat.
Való igaz, anya minden reggel küldetésének érezte, hogy kendőjével a lehető legjobb ernyőket és ágyakat foglalja el nekünk. Nem tudom, hogy tudta ezt véghez vinni de tény, hogy VIP szektorban pihentük és barnultunk. De ahogy a törpök is megmondták: az élet nem csak móka és kacagás. Komoly feladat várt ránk: Meg kell tanítanunk anyát úszni.Ha két héttel korábban faggatnak erről a projetről egyszerűen csak azt feleltem volna: MISSION IMPOSSIBLE. De Tom Cruise óta nem ismerünk lehetetlen és egyébként is úgy tűnt apának megvan erre a bomba biztos terve, kellett hozzá:
·         40 fok
·         80 fokos páratartalom
·         egy kristálytiszta tenger
·         2 eltökélt úszómester (apa és én)
·         es egy Tisza parton felnövő vizet gyűlölő, de melegtől szenvedő Anya.
Az első nap, csak bokáig jött be, a második nap, térdig a negyedik napra elértük, hogy derékig megmártózzon a tenger hús habjaiban az ötödik nap pedig vallatóra fogtuk. Ennek a menete: apa egyre beljebb és beljebb viszi a víz mély kékje felé, anya pedig egyre inkább kiszolgáltatottá válik. Sikítozik, kacarászik és könyörgőre fogja:
-       Jaj gyerekek, vigyetek kijjebb, nekem már ez mély!
-       De Gidácskám, hát látod nekem is csak eddig ér! - mutat apa a nyakához.
-       Ó Bélaaaaaa…..
-       Na Gidácska, mondjad csak hogy is van ez a…
Vallatásunk azonban nem várt eredményt hozott, anya hirtelen ráérzett a tengerre és azt mondta meg akar tanulni úszni.Értetlenül néztük egymásra apával, és nem akartuk elhinni: létezhet hogy, 29 év után, mikor már a teljes lemondással legyintettünk anya víziszonyára, mégis csak van egy tengeri sünnyi remény? Így aztán nyújtottuk a karunkat, elméleti és vizuális oktatást tartottunk, hogy kell fel feküdni a vízre és vártuk, hogy anya nagy levegővétel után próbálkozzon. Nem láttam még embert így megfeszülni minden izmában. A kezemből elszállt minden vér, anya tenyér szorítása miatt, és figyeltem, hogyan küzd ember és víz egymással.  Egy rúgás és anya óriási kacarászásban tört ki, amit persze apa idézett elő:
-       Jó lesz ez Gittácskám, most még szar de jó lesz.
Apa bal keze az én jobb kezem, anya megfeszülő arcizmai és egy újabb próbálkozás: Kezeink már kékülnek, anya 2 lábcsapást tesz és apa újra felkiált:
-       Óriás béka a vízben, óriás béka a vízben.
Anya pedig hahotázva inti apát móresre:
-       Ó Béla ne röhögtess!
És itt a mindent bele 3. Esély Lazul a kézszorítás, már szinte úszásra emlékeztető lábcsapások, nyitott szem és egy felkiáltás apától:
-       Emberek! Tud úszni. Hé mindenki! Tud úszni.
Mindenki minket bámult, anyával röhögő görcsöt kaptunk és az egész Földközi tenger a kacagásunktól zengett. Karcsapások megtanulásra tett kísérletünkre anya csak így felelt:
Jövőre ugyanekkor ugyanitt.
Nem is lenne baj, ha visszamennénk jövőre is Krétára, mert szégyenkezve vallom be, most tőlünk teljesen szokatlan módon kultúrbunkók voltunk. A nagy melegre és az én háborús sérülésemre hivatkozva ugyanis egyetlen egy történelmi nevezetességet sem tekintettünk meg. Viszont jártunk az ó városban 2 kétszer is. Csak azért, hogy ne legyünk teljesen reménytelen esetek. Az estéket pedig a szokásos módon töltöttük el. A szálloda teraszán igen közel a bárpulthoz, koktél, póker és szivar társaságában. Apa annyira pöpecul festett, egy pohár whiskyvel a dominikai szivarral és póker lapokkal a kezében, hogy az animátor oda is jött hozzánk és kérdezte mivel foglalkozik.
Apa ékes angolsággal mondta, hát pókerezem.A lány pedig teljes meggyőződéssel hitte, hogy apa profi póker játékos, aki versenyekre jár és nyer, mi pedig meghagytuk ebben a hitben, mert messziről jött ember azt mond, amit akar :) Hát ilyen békében, nyugalomban és idillben telt el 7 nap. Amikor az indulás előtti nap, apából újra előtört a kérdés:
-       Gidácskám megvannak a repülőjegyek - útlevelek?
Anya rögtön rávágta, hogy persze és szinte látni lehetett a sértődést az arcán, hogy megint azt feltételezzük, hogy nem vigyázott rá. Az egyetlen gyanús jel csupán az volt, hogy az esti koktél és szivar után heves keresgélésbe kezdett.1 órája figyeltük, hogy anya hol ezzel hol azzal a bőrönddel szöszmötöl mikor megkérdeztem:
-       Anya keresel valamit?
-       A repülőjegyet meg az útleveleket.
Mi már szinte megse lepődtünk a válaszon, pontosan tudtuk a forgatókönyvet: Vad keresés
Gyors vádaskodás, hogy mi tettük el Majd a felkiáltás, hogy megvan anya óriás táskájának a bélésében. De most semmi ilyen nem történt. Komoly kétségbeesés látszott Anya arcán, NA EKKOR kezdünk el mi is aggódni. Mindenki kétszer kipakolta a bőröndjét, végig jártuk a szállodát, de repülőjegy sehol. Hajnalban, azon tanakodtunk, hogy mi tévők legyünk, hívjuk fel az utazási irodát. Én magamban kicsit még örültem is a hírnek, hisz teljesen legálisan rajtam kívülálló okok miatt, élvezhetem még egy kicsit a szabit. Azt próbálgattam írásban, hogyan görögösítsem a nevemet, mert hivatalos okirat nélkül akár hónapokba is beletelhet, hogy hazajussunk, amikor anya az ágy alól kimászva mutat fel egy borítékot benne a hazajutáshoz szükséges papírokkal.
-       Na milyen vagyok, hogy megtaláltam már..
Mosolygott ránk, mi pedig apával egyszerre gondoltunk arra, hogy de jó hogy a szabink második hetére a Balaton körbenyaralását terveztük oda nem kell se repülőjegy se útlevél...

2013. július 9., kedd

Szösszenet más tollából - Így láttak/ látnak ŐK

Írta: „CzinkuKati” alias Anya
Lektorálta és hitelesíti: „óBéla” alias Apa

Ez egy könnyed s spontán szösszenet, a szüleimtől születésnapomra! J


Hát Megjött!
Immáron 30 éve!‼
Akkor is sietett nehogy lemaradjon valami fontosról. Megrövidítette az anyaméh biztonságát, csak azért mert kíváncsisága kiűzte. Igaz kellett, hozzá az anyai egyetért is. Ezt csak azért kapta meg, mert egy igazán jóvágású, hatalmas kezű, kedves doki támogató együttműködése ellensúlyozta a kockázatát annak, hogy kb 2 héttel korábban jön a világra.

Forró júliusi nap, szülinapi buli, jó arcok a közelben, ez kell nekem! Mondta volna, ha tud beszélni.
Ilyen formás, jól kidolgozott baba még a sokat látott debreceni klinikán is feltűnést keltett. Nálunk, szülőknél ez csak fokozódott hisz elsőszülött fiúnk nem állította magasra a mércét  Pici formás ajkak, miniatűr orr, sötét haj, érdeklődő sötét szempár! Kell ennél több? Ami a legfontosabb, hogy testvére születésnapjára érkezett. Már akkor is örömet, meglepetést akart szerezni. A meglepetést azért nem kell szó szerint érteni. Mindenki tudta mi készülődik, bátyja már a harmadik magzati hónapban nevén szólította: Kata

Eszmélését követően már cinkosokat is talált arra, hogy átírja az élet rendjét. Nagyanyja volt az első. Hazakerülve a klinikáról végig aludta az éjszakát. Hittük Mi! Persze sétáló bölcső segédletével, így könnyű!

Nem akart bölcsibe menni. Elő is állt egy masszív hasmenéses vírussal, majdnem kiirtotta a fél várost. DE! Célt ért! A bölcsi közelébe se engedtük a következő egy évben.

Kapcsolatépítési tréningekbe már másfélévesen kezdett. Külsőségeket tekintve bőkezűen bánt vele a sors. Gyűrű göndör szőke haj, arányos test, mosolygós kedves arc. Mindenki a lába előtt hevert. Öreget, fiatalt gátlástalanul leinformált: Neked van anyukád? Neked van apukád?

Megszervezte saját szülinapi buliját, ovis ballagását a szülők bevonása nélkül. Minden alkalommal a létszám jóval húsz fölött volt.
Színésznő és énekesnő akart lenni a kezdeti korszakban. Fáradtságot nem kímélve adott magának énekórákat, jelmezbemutatókat. Ha hiszitek, ha nem, az egyébként nem túl jó adottságait MAJDNEM átlagos szintre hozta.
Így volt ez, az úszással is. Testvére, unokatestvére néhány úszótanfolyammal a háta mögött már tudott úszni, de Kata még nem. Addig leste a mozdulatokat, addig erőlködött még 8 óra alatt megtanította saját magát úszni, alig 5 évesen. Mára már profi benne.

Ő nem akart némi előképzettséggel iskolába menni pedig testvére példája után
(aki, iskolakezdésre tudott olvasni) többszöri kísérletet tettünk erre. Ám alig, hogy megismerte az írást, már nagy levelezésbe kezdett a tág családdal. Leveleit így kezdte:
Kedves csaláRd!

Szerelmi élete is zajos volt, már bölcsiskorától, de a szőke hajú Máté után még sokan jöttek a sorba.
Sajnos az elsős a bölcsis szerelmet leszámítva az elvárás és a lehetőségek összhangja nem teremtődött még meg, Elvis Persley ekkor már ugyan is halott volt.
De ez így jó, hisz akkor nem tudott volna ennyi mindent kipróbálni.

Bátor, vállalkozókedvű, eszes, csupaszív, kissé hisztis gyerek jön ma haza a szülői házba.
Apjával már lélekben felkészülünk fogadására. Pillanatokon belül robban a bomba.
A lányszoba tele bőrönddel, számítógép bekapcsolva, fürdővíz megengedve, kaja az asztalon, szülők a helyükön.
Hallgatjuk a színes „Katás” beszámolót az elmúlt időszakról. Oldalra tekintve 20 törülköző a földön, a bőrönd tartalma a szőnyegen, kozmetikumok sorban a nappali asztalán, bugyik, mint jelzőlámpák jelzik, merre halad Kata.
De végre, újra itthon van!

2013. július 4., csütörtök

Szösszenet a végnek tűnő Kezdetről ...

30! 30! 30! 
Visszhangoztak fejemben a számok a 29. szülinapomon, azaz pontosan egy évvel ezelőtt. 30! Sose képzeltem el magam ennyi idősnek. Középkorúnak.
Mindig is azt gondoltam az élet 20-al kezdődik és 29-el ér véget. 30 évesen az ember már megszűnik önmaga lenni. Ekkora már társad van, aki miatt kompromisszumokat kötsz, óriási karriered, amiért felelősséggel tartozol, gyerek, aki miatt már mindig csak a második, harmadik vagy negyedik lehetsz. 30 évesen már nem élsz. Tudom, kicsit szélsőségen gondolkodtam, de a 30 nem akkor is vízválasztó évszám. 
Aztán ahogy közelgett a bűvös kor rájöttem, nem a fentiek miatt (társ, gyerek, karrier) van szorongás a lelkemben, hanem pont ezek hiánya miatt. Itt állok a 30. küszöbén, se társ, se gyerek, se csillogó égbekiáltó karrier, csak a 20- as éveimhez képest plusz 15 kg, egyre nagyobb narancsligeteket a bőrömön. Elmerültem hát a rettegésben.

Épp ezért jeleztem környezetemben mindenkinek, hogy 2013-ban nincs Július 4.-e, hiszen EZEN A SZÜLINAPON nincs mit ünnepelni. Jómagam már hónapokkal előtte lefoglaltam egy visegrádi szállodát, hogy csendes magányomban, a nagy napon szabadságolva magam a világból újra programozzam az agyam és tudatosan felépítsem a 3X-en túli énemet. Jöhet Karma, Feng shui, Allah, vagy Krisztus keményen dolgozom azon, hogy 30. után is boldog legyek. Bizarr elképzeléseimet és előre eltervelt önsajnálkozásomat végül lépésről - lépésre, napról - napra átírta az élet és azok, akik szeretnek.
Minden egy tökéletes piknikkel kezdődött. Szülinapon előtti szombaton az öt Legem, akikről már szólt egy szösszenetem olyan finom és kedves meglepetéssel szóltak a szívemhez, hogy még most is meghatódom tőle. Tökéletes délelőtt volt, és abban a pár órában örültem is neki, hogy 30 leszek, mert mérföldkövem azt harsogta, hogy remek barátokat szereztem.
Születésnapom hetén - hétfőn Orsolykához mentem ott alvós csevegős estére. Kisfia tüneményes mosolya és az esti borozgatás szépen halkan tette rendbe a lelkembe, hogy megfér a gyermek és a barát is egy időben.
Másnap azonban gyomorgörcsöm lett, mert Kritikus üzleti meetingre figyelmeztettet 11:15 fele céges naptáram. 11:30-kor aztán főnököm és 2 munkatársam felálltak útra készen, mert meglepi ebéddel készültek nekem. Ez a három ember csak pár hónapja része az életemnek, így aztán meglepett mennyire figyelmesek velem. Full extrás ebédünk oázis volt a munka sivatagában és kánaán az igavonásban.
E napon Marika és párja csempészett vidám perceket az estémbe és döbbentetek rá újfent, milyen fontos, hogy igazi társra leljek. Nem kell elkapkodni, csak mert 30 lettem, ne érjem be kevesebbel, jött az intelem!
Születésnapom hetén –szerda reggel férfi kollégám és jó barátom csapott le rám, hogy egy apró ajándékkal meglepjen. Baráti beszélgetésünk újra rávezetett néha nem várt helyeken bukkannak fel rokon lelkek.
Délután újfent megleptek, de már húszan álltak körülöttem. Új HR csapatunk apraja- nagyja az asztalomhoz sereglett, hogy Gazsóka sütijével felköszönthessen.
Borzasztóan zavarban voltam, mert hirtelen rádöbbentem, imádom, hogy 30 lettem!
Annyi figyelmesség és odafigyelés áramlott felém, olyan eltalált ajándékokkal leptek meg, hogy hirtelen túlcsordultak bennem az érzelmek. Mikor már azt hittem több jót nem bír el 180 fokos fordulatot vett 30. életévem, Barbókám fagyival, mozival és csodás ajándékkal kényeztetett.
Ha mindez nem lenne elég, a nagy nap reggelén apukám (ki munka miatt Pesten járt) ágyba reggelivel, nagy csokor virággal és anyukám mobilon átszűrődő hangjával kívánt Sokat és Boldogat.
Így indultam hát neki az útnak Visegrádra. Párducommal kanyarogtam a Duna partján napsütésben, hogy immáron büszkén ünnepeljem 30. évem.
Nem volt a napomban sem önsajnálat, se bánat. Nem terveztem újra magamat és a következő 30-at. Örültem annak, hogy rájöttem, nem kell társ, sem gyerek, se csillogó karrier. Elég egy fantasztikus piknik és sok jó barát, egy M&M torta, egy türkizkék fülbevaló, egy esti borozgatás, ágyba reggeli a szülőktől, a bátyám sziporkázó reggeli köszöntője, Kata barátnőm rímekbe hányt üdvözlő szövege, Zoli jó éjt smse, mert minden köszöntés érkezzen bárhonnan azt sugallta:
Figyelünk Rád és most jön csak a Java.
Nem lettem bölcsebb, sem okosabb, továbbra sem tudom elképzelni magam harmincasnak, de már tudom: Harmincon túl is van élet és
Így, ahogy van JÓ MINDEN!