Szösszenet Marrakeshről / Marokkói egyveleg

„Menj utazni, s meglásd mit elhagytál érte,

kárpótlásul másutt megtérül bére!

Menj világot látni, mert az égbolt alatt,

Igaz gyönyör csak az utazásból fakad.

Kinek van ízlése, s eszes, okos ember:

Ha megül egy helyen, dicsőséget nem nyer!

Menj lakóhelyedtől messzi tájra,

Ismeretlen földre, idegen világba!

Mert úton lenni a boldogság!”

Ezzel a perzsa verssel indította utunkat az idegenvezetőnk. Első hallásra azonosulni tudtam minden sorával. Ha valahol megtérülhet egy utazás bére, az csak is Marrakesh lehet. A város olyan, mint a neve. Romantikus, eredeti és felejthetetlen. Ez nem csak Marrakeshre, de egész Marokkóra igaz. Ez az ország a TOP listám élére mászott fel az egy hét alatt, olyan kellemetlenségek dacára is, minthogy a négy csillagos szálloda inkább csak hármas alá. A festői környezetbe azért belerondít sok helyen az eldobált műanyag flakon és a helyiek által random módon kikiáltott szemétlerakó helyek, hegyek tavak és legelők szomszédságában.

Az első marrakeshi tevékenységem az volt, hogy ittam egy frissen utcán préselt gránátalma levelet és sorban álltam, hogy egy helyi kávézó egyetlen mosdójában könnyítsek magamon. 

Bevallom, ez kissé alantas első tevékenységnek számít, azok után, hogy a buszban valami elképesztő emelkedett hangulatba kerültem.

Ahogy elértük a város jelző táblát, egyszer csak felcsendült a Goombay Dane -Marrakesh szüleim által jól ismert slágere. Nem tudnám megmondani, hogy a város, a zene, a száguldó busz vagy mindezek szerencsés összhangjának köszönhetően, de körülbelül úgy éreztem magam, mint Napóleon, aki győztes csata után bevonul a meghódított területre.

Ez volt az a pont, amikor Marrakesht megszerettem és minden utcájával, labirintusával, arab édességével ez egyre csak mélyült. 2,5 napot terveztünk be arra, hogy megnézzük a látnivalókat, de azt hiszem 2,5 évtized is szolgálna meglepetéssekkel.

Mindig olyan szerencsésen alakulnak az útjaink, hogy lehetőségünk nyílik egy helyi családot és otthonukat személyesen is megismerni. A kacskaringós út végi kis falu, ahol meglátogattuk vezetőnk egyik berber jó barátját és annak családját az Atlasz hegység ölelésében fekszik. A családi ház, ami európai szemmel otthonnak és lakályosnak nehezen nevezhető egy patak méretű folyó mellett áll. A ház tetején farkas kutya ugat ránk, az udvarra belépve csirkék fogadnak minket. Miközben haladunk beljebb és beljebb, úgy tudunk meg egyre többet a családról. A családfő első feleségét a medréből kilépett folyó a házzal együtt elsodorta. Az apuka ott maradt három gyermekével és a ház maradványaival. A falu lakói segítségével újjá építette otthonát, új asszony is került a házhoz, de egy súlyos betegség a férfit is magával ragadta. Első szülött fia az egyetlen, akit tanítatott, nem tudott édesapja második feleségére és új gyermekére vigyázni, így kisebbik öccse vállalta át a család fenn tartó szerepet. Mire ide érünk a történetben, már menta tea és direkt nekünk készített házi lepény kenyér friss olívaolajjal meglocsolva már a kerti asztalon vár bennünket. A farkas kutya még mindig a tetőről figyel minket és szemmel láthatóan megnyugszik, mikor evés, ivás és beszélgetés után búcsút intünk vendégszerető berber ismerőseinknek.

Az egyszerűség után, a pompa vár Bennünket a Bahia palotában. Tartozom egy vallomással. Szégyen, nem szégyen fanatikus Szulejmán sorozat rajongó voltam/ vagyok (képes voltam törökül angol felirattal végig nézni az összes évadot), ezt most azért mesélem el, mert a nagy vezír palotája folyamatosan a szultáni lakot jutatta eszembe, még úgy is, hogy a palota nem középkori. Láttam magam előtt az intrikákkal teli hárem hölgyeket, a három feleséget, a kiváltságos, legkedvesebb asszonyt és külön lakrészét, a gyönyörű kertet, ahol titkos csókok csattanhattak el.

Délutáni teára Yves Saint Laurent fogadott minket a város szívében kerítéssel elzárt álomszép kertjében. Itt jó 30 perces videót rögzítettünk, arról hogyan szerezzük be a ránk bízott limitált kiadású kubai szivarokat.

Onnan indítom kincsszerző túránkat, hogy beavatok mindenkit egy annyira nem is hétpecsétes családi titokba. Édesapám és a bátyám, nagyon kedvelik a jó szivarokat. Nálunk ez nem futó hóbort, nem alkalmi pöfékelés. A klánban ez bizony a férfiak egy igen komoly privilégiuma, minőségi szivar, jó kávéhoz, finom borhoz napszaktól függően. A bátyám ráadásul, igazi férfi, már ha a hobbijára költött összegből indulok ki (egyébként is). Megszállottan gyűjti a limitált kiadású vagy híresen jó szivarokat. Valahányszor kiteszem a lábam az országból, már jön is a térkép és fotó, hogy hol és mit kell beszereznem. Marrakeshi szivar célunk, a térképen egy olyan luxus szállodához irányított, amit fegyveres rendőrök védtek és természetesen a város másik végében volt. Mi azonban, ahogy mondani szoktam Tom Cruise óta nem ismerünk lehetetlent, taxiba szálltunk,és halált megvető bátorsággal átkeltünk Marrakesh életveszélyes kora esti dugóján, hogy küldetésünket teljesítsük.

Apa, aki maga is úgy fest, sötét szemüvegével, szakállával, mint egy sejk, vagy szaúdi herceg természetesen egyből bebocsátást nyert a luxusba. Hellyel kínálták még az ügyeletes mindenes fiú elment, hogy megtudja beszerezhető-e a szállodában A szivar. Sajnos nem jártunk sikerrel, talán pont egy igazi szaúdi herceg szívta el, mikor utoljára Marrakeshben vendégeskedett.

Csalódottságunkon csak egy dolog segíthetett a Jemaa EL fna tér, a marrakeshi medina/ óváros nyitó vagy záró tere, ahol egymást érik a frissen helyben sütött húsok, zöldségek, édességek. Amit viszont én itt a legjobban szerettem, a helyiek utca zenélése és tánca. Ha volt előző életem, én azt hiszem arab lehettem, mert szokásaik, beszédük, táncuk, énekük, olyan ismerős- baráti érzést kelt bennem. Ha tehettem volna egész este ott maradtam volna de hajnalban elhagyva a vörös várost tovább döcögött velünk a busz Fes irányába.

Szösszenet az utazókról / Marokkói Egyveleg

Három biztos jele volt annak, hogy ez a marokkói körutunk is emlékezetes nyaralás lesz.

Az első jel:

A korábbi szokásaimtól eltérően nem előző este pakoltam össze a bőröndömet és pánikoltam azon, hogyan fog megszáradni reggel hatra az este tizenegykor még mosásban lévő ruha. Nem bizony! Kettő nappal korábban már össze voltam pakolva. Sőt! Nemhogy, össze voltam pakolva, de kivasalva és gyönyörűen szortírozva, behajtogatva voltak a ruháim. Nem is értette lila bőröndöm, mi ez a makulátlan rend, élére állított ruhakupac.

A második jel:

Arab országba indultunk. Ez az ötödik olyan utazásunk, mikor arab országban járok és a negyedik, hogy az afrikai kontinensre látogatok. Így aztán pontosan tudtam, hogy gátlástalanul mosolyoghatok és szemtelenül kacérkodhatok majd az erősebbik nemmel, hisz nem kell tartanom a közönytől és biztos, hogy kapok majd egy-két megerősítést. A teve alkuból, amit majd édesapám folytat a helybéliekkel letudom mérni mennyit öregedtem. 10 éve, a Piramisok árnyékában 5000 sivatagi hajót ajánlottak értem, ha ennél kevesebbet ígérnek el kell gondolkodnom egy két sebészeti beavatkozáson.

Harmadik jel:

Egyben csúcspontja e kis csokornak, hogy még „kissé” részegen vágtam neki ennek a majd 5 órás repülő útnak. Jogos a kérdés, miért lett ez pozitív jel. A válasz roppant egyszerű, annyira szenvedtem az előző este megivott irgalmatlanul sok tequilától (11 pohárig számoltam), hogy nem volt időm és erőm azon agyalni vajon lezuhanunk-e.

A szüleim az utazás előtti éjszakát a pesti lakásomban töltötték, ahova én hajnali 4 óra tájban kapatosan érkeztem haza és zuhantam rá nappalim kényelmes kanapéjára. 4 óra múlva, kávé illatára, masszív fejfájásra és erős hányingerre ébredtem. A piát nagyon bírom, a másnapot kevésbé, rossz közérzetemet tetőzte, hogy a szüleim végig nézték, hogyan próbálok életet lehelni vegetáló testembe. Jött a tuti recept, tea kiskanál sóval, reggeli, hideg zuhany és pár óra múlva felöltözve, kivasalt frissen mosott hajjal, bőrönddel a jobb kézben, hátizsákkal a hátamon, szelfibottal a bal kezemben elindultuk a reptérre.

Szelfibot! Ez a szó is magyarázatra szorul, ha valamihez nem értek, akkor az a fotózás. Sokszor el is felejtem, hogy fotózni kéne. Elhatároztuk idén, hogy legyen emlékünk és az unokáknak is legyen mit mutatni, ezt az utat más formában örökítjük meg: rövid videókat készítünk, hogy aztán csak szűk családi körben megosszuk őket. Amennyire nem erősségünk a fotó készítés, annál inkább jeleskedtünk a videókban és mókásabbnál mókásabb jelentek kerültek rögzítésre, ami az egész utazásnak adott egy különös és meghitt hangulatot.

Az első videón, hogy eláruljak egy kulisszatitkot, jól látható, hogy másnaposan vagy még részegen próbálom megérteni, hogy működik a szelfibot.

Végül egy órás taxizás után jóval korábban, mint kellett volna megérkeztünk Ferihegyre – Köszönjük Apa

Volt időnk kávéra, parfüm szagolgatásra, hezitálni, hogy kis vagy nagy csomagos mogyorós M&M-t vegyünk és Vodka vagy Unicum kerüljön a szatyorba.

Itt álljunk is meg egy szóra.

Jártunk már sok fele a világban majd minden kontinensen ettünk fura dolgokat, de még soha nem oltattuk be magunkat utazások előtt, gyógyszert is csak limitáltan viszünk, leginkább fogfájásra. Még se szoktunk (legalábbis anya és apa) betegek lenni. Ennek az oka a dezinficiálás. Minden reggel 4-centtel indítjuk a napot, ki - ki melyik üveget választja magának, a nap végén megismételjük az előbbit, hogy keretbe zárjuk a bacikat. Így történt, hogy az alkohol vásárlás a duty freeben kőbe vésett tradíció lett.

11 Tequila után azonban az ember nem biztos, hogy tud válaszolni a kérdésre:

Kiskatám, neked milyen piát vegyünk?

Gittácskám! Kata szerintem egész évre dezinficiált.

Epeműtét után 6 héttel, elment neked az eszed gyermekem. - háborgott anya, mintegy elfedve, hogy két mondattal korábban pont ő kérdezte mit szeretnék fogyasztani gyomorvédelem címszó alatt.

Végül a szokásos társaság gyúlt össze: M&M, Dior, Kenzo, Vodka, Unicum, hogy velünk együtt megkezdje a legszenvedősebb repülőn töltött 5 órát, hogy aztán landolás után még jó 1,5 órán át sorban álljunk, hogy átvizsgáljanak és ellenőrizzenek minket, de örömmel jelentem immáron tiszta fejjel, nem keresztbe álló szemekkel készült rólam kép az útlevél ellenőrzéskor.

Helló Marokkó!

Szösszenet a BÖF-ről

A nappalimban 3 bőrönd kinyitva, 2 szatyor megpakolva, egy üres pezsgős üveg, egy üres Captain Morgan üveg, négy koszos tányér, papírok, tollak hevernek a kanapé szétcsúszott párnáin. A pöttöm dohányzó asztalom (hamutartót még sose látott) tetéjén hatalmas edény, benne egy megmaradt sült répával. A szoba üres, csak a káosz jelzi, hogy itt valami történt.
A konyhából zajok szűrődnek be. Négy lány sok sok hét, hónap és év kihagyás után, újra a budai lakás negyedik emeletének konyhájában, egymás szavába vágva beszél.
De, várjunk csak! Mi ez a mély hang? Netán egy férfi? A szigorúan csajos lányos hétvége első estéjén, hajnali kettőkor? Hogyan történhetett ilyen?
Skandalum. Najó, igazság szerint, Ő nem egy férfi, Ő egy hős! A mi négyes fogatunk hőse, aki szombat éjjel mozgosítva lett, mert elfogyott a piánk!
Skandalum ez is, tisztában vagyok vele. Melyik lány csapat készül, limitált alkohollal egy lányos hétvégére? Természetesen a mi ÖTYÉNK, ahol az elmúlt 7 évben, valaki vagy várandós volt, vagy szoptatott, vagy éppen szesztilalom alatt állt. Érthető, hogy nem voltunk felkészülve, alkoholban kiürült testünk, megnövekedett igényeire. Mostmár tudjuk, 2 captain morgan, 3 pezsgő és ez csak a kezdete annak a hétvégének, ami BÖF-ként vonult be a mi barátságunk történelmébe.
Speicális bejegyzés lesz ez, abba a naplóba, amit szösszenet néven vezetek.
Sárikám már blogjára is véste az eseményeket, benne a felfedhető részletekkel és nem burkolt üzenettel, hogy ízzítsam én is gépelő kezemet.

Hónapok óta ment a viber egyeztetés, hogy mikor adunk újra teret a novemberi pesti hétvégének. 2010-ben vetettem meg a lábam Budapesten és azóta már hagyomány lett, hogy a barátaim kocsiba ülnek és bepetéznek hozzám az 50 négyeztméterre.
Ez a hétvége azonban, minden szempontból rendhagyó lett.
Először fordult elő, hogy már első este az alkohol uralta a terepet.
Először tette be felnőtt férfi a lábát, a hímneműek elől hermetikusan elzárt lányos hétvégére.
Hajnali kettőkör, mámoros fejjel bevágodtunk a nappali kanapéjára és elérkezetnek láttuk az időt, hogy közösen minden jelzőt átbeszélve, megcsináljunk egy könnyed DISC személyiség tesztet. A 80 kérdésből álló kérdőív, 12. kérdéséig jutottunk.
Ez számomra méltó zárása volt az estének, mert engem jól ismerő barátnőim szerint a négy állítás közül:
Merész       Elragadó    Diplomatikus       Precíz
Az elragadó a legjellemzőbb rám. Mostmár gondolom értitek, miért hagyom, hogy novemberenként pár napot nálam töltsenek.
Először fordult elő az is, hogy Marikával végre nem a kihúzható kanapé, hepe-hupás dülőin, amit az IKEA matracnak nevez, hajtottuk álomra a fejünket, hanem végre megkaptuk a hálószobám biomatraccal felszerelt hiperszuper kényelmes ágyát, mert éppen senki nem szoptatott vagy várt szíve alatt gyermeket.
Mennyi, de mennyi mindenben volt még első ez a 3 nap.
Vasárnap, bár szentül elhatároztuk, hogy Casanova után szabadon pezsgővel indítjuk a napot, még is maradt a barna pörkölt kávé, és egy legalább 2-3 óra hosszas csajos készülődés. Előkerültek, a sminkszerek, a tükör a fény elé bekészítve. Hajvasaló ment kézről kézre, és szexi harisnyák hevertek a lakás majd minden szegletében. Először történt meg az is, hogy minden a négyen szoknyába bújva vágtunk neki az estének.
Az ingázás miatt a gardróbomat a kocsi hátuljában tartom, így még mielőtt a sárga taxiba bepattantunk, gyorsan magassarkú csizmára cseréltem, bakancsom. Ez azért fontos momentum, mert nem sokkal később valaki közülünk megjegyezte, ha én nem veszem át a csizmámat, lehet megúsztuk volna az ütközetet, mert bizony nagy csattanással jött belénk oldalról egy szürke autó, még az utcát sem sikerült elhagynunk. Kresz ismereteink összegyűjtésével végül egy másik sárga taxiban elemeztük a helyzetet, hogy vajon kinek lett volna ott elsőbbsége. Később az este folyamán, annyira izgatott minket a téma, hogy érdeklődtünk egy másik ugyan annál a cégnél dolgozó sőfőr úrnál, hogy mi lett pórul járt taxisunk sorsa, de persze nem adhatott ki ilyen műhely titkokat. A második Taxisunknak, szerintünk nagyon bejött Marika, egyre másra nézte a visszapillantó tükröt és módfelett élvezte mikor Marika bejelentette, a színház büféjében Éva Vermuthal kezdi meg a kultúr programot. Kisüsti ugyan nem volt, de úgy lett, ahogy Marika remélte, éppen csak átléptük a küszöböt, mikor már Martinit – felrázva nem keverve – szorongattunk a kezünkben.

Az előadás szuper volt, és az is, ahogy Sárikám összefoglalta, így lopom a mondatát, mert ennél frappánsabban én se tudtam volna írni róla:

“A darab tök jó volt (Mr. és Mrs). Pontosabban Pindroch Csaba elvitte a hátán a feleségét, és így egyedül az egész darabot”
A színház után Kubába sétáltunk, hogy a La bodeguita del medio-ban, zombikáá tegyen minket, a koktél, amit kevertek nekünk és amiből többszört is rendeltünk. Ahogy a mondás tartja:
What happens in Cuba, stays in Cuba / Ami Kubában történik, maradjon is Kubában.
Jó, a mondás szerint Vegasban, de mi most kubai bárban vertünk sátrat.
Szóval vérszerződés köt, hogy nem mondhatok el részleteket, legyen elég ennyi: Hemingway.

Sári is leírta, de én is levésem ide, hogy legközelebb a saját írásom emlékeztessen: Ne menjünk tovább onnan, ahol jó!

Elmentünk enni, de előző este 7 óta alkoholban úszó szerveink ekkor már jelezték, itt az ideje, hogy visszarepüljünk a fészekbe.
Hazaérve a személyiség tesztet és a croissan gyúrást leszavazva álomra hajtottuk fejünket.
Hétfőn, mikor dolgos, szorgos embertársaink munkába igyekeztek és már a 10 órás megbeszélésekre vonultak, mi jegyet vettünk, az év legbugyutább, legközönségesebb, és pont emiatt legmulatságosabb amerikai vígjátékára: Rossz anyák karácsonya. Én a film óta másként tekintek a here gyantára.
Tegye már fel a kezét, aki szerint Ötye az Ötye, pesti kiruccanás, a pesti kiruccanás, csajos hétvége a csajos hétvége, ha nincs benne IKEA!
Természetesen ez egy kihagyhatatlan esemény. Nem is spirázom túl, elég hozzá négy szó: órák és megcsapolt bankkártya.
Ohh a legizgalmasabb rész most jönne, ha elmondanám de nem teszem, mert erre is megesküdtem, csak egy apró részletet árulok el, ez is valami ,amiben első volt,most ez a november: először utaztunk együtt tömegközlekedésen, én azt hiszem izgalmas témával szórkoztattuk a 4-es villamoson kapaszkodókat.
Miután Sáritól könnyes búcsút vettünk és a MÁV gondjaira bíztuk, immáron csak hárman, Londonba siettünk, hogy az óriás kerékre felüljünk.
Biztos szép Budapest az esti fényekben, én személy szerint nem emlékszem, mert vagy a szelfit készítő telefont figyeltem, vagy rettegtem, mert lent állva elfeljtettem, hogy a magaslati levegőt, annyira nem szívlelem.

Az esténk szószerint drámába fulladt, de így volt teljes ez a három nap, mert négy nő ha összevan zárva, nem úszhatja meg az alábbiakat:

Könnyes röhögések, könnyes vallomások, könnyes búcsú a pénzünktől, könnyezős filmek, könnyekben előbukkanó feszültségek, és persze újra könnyes nevetések.

Szösszenet a koholt vádról

2018 áprilisban jubilál a jogosítványom. 15 éves lesz. Ezt honnan tudom ilyen pontosan? Nem rég volt ellenőrizve, természetesen nem általam, hanem egy egyenruhás, pisztolyos, gumibotos rendfenntartó úr említette, aki volt kedves pár KRESZ szabályra is felhívni a figyelmemet. Nem kevés pénzembe került az újbóli memorizálása a stop táblának.

Ami, azért bosszantott, mert biztosan tudom, hogy megálltam. Miért tudom biztosan? Mert, megígértem.

14 évvel ezelőtt, friss jogosítvánnyal a zsebemben, azzal álltam elő otthon, hogy a Kató lányokkal együtt, szeretnénk elmenni a Kató család Pécs közeli birtokára, egy kis faluba, ami nem a pusztán fekszik, hanem kellemes lankás dűlők, pécsi hegyek ölelésében. Azon a nyáron, a szüleim óriási bizalmat szavaztak nekem, mert engedték, hogy a barátnőimmel 20 évesen friss jogsival útra keljek.

Életem legvidámabb, legszórakoztatóbb utazása volt. Három lány, akiknek válogatottan rossz hangja van, torkuk szakadtából énekelték, a kócos kis ördögöket. Ha egy másodpercen belül mondanom kéne egy pillanatot, amikor, önfeledten boldog voltam és azt éreztem enyém a világ, azt hiszem ez lenne az első, ami eszembe jut: a Kató lányok és én Pécs felé száguldozunk, hangosan dalolászva, nagyokat nevetve.

Ha a következő egy másodperces kérdés az lenne, mikor okoztam a legnagyobb csalódást a szüleimnek, akkor a fent említett utazás egyik momentumát említeném. Anyukám azt kérte tőlem indulás előtt, hogy városban tartsam be a sebesség határokat és álljak meg a stop táblánál. Szentül hittem, hogy betartom a kérését, de az egyik város után villogó rendőrautó jelezte, álljak félre.

Jó napot, hölgyem.

Jó napot, uram.

Szabadna elkérnem a jogosítványát, forgalmiját, személyi igazolványát.

Életem első rendőri igazoltatása volt, úgy reszkettem, mint a nyárfalevél.

Hölgyem, van egy jó és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem?

A jóval.

Nagyon jól megy az autója.

És mi a rossz?

Túl jól megy az autója. Tudja, hogy lakott területen 90-nel ment.

Lakott terület?

Itt megállok a mesélésben. A mai napig úgy él bennem az a vidék, hogy az országúton ki van téve egy helységnév tábla, de magán a falun nem megy át az országút, se házak, se semmi. Azóta se jártam arra autóval, úgyhogy lehet, csak menteni próbálom magam.

Nagyon sok pénzre büntettek és elvették a jogosítványomat is, de ez volt a kisebbik baj. A nagyobbik az volt, hogy mindezt be kellett vallanom a szüleimnek.

A mai napig hálás vagyok a sorsnak, hogy végül megérkeztünk a célállomásra, mert az igazoltatás után úgy vezettem végig, hogy zokogtam. Aztán mielőtt meg kezdtük volna a nyaralást, a lányok támogatásával végül a nyaraló előtt félre húzódva, felhívtam anyát.

Nem szidott le, nem kiabált, de bárcsak azt tette volna. A hallgatása, a csend, és az egyetlen mondata, sokkal rosszabb volt: azt hittem, bízhatok benned. Bennem egy világ dőlt össze, amit persze anya rakott helyre mert egy másik mondatával feloldozta a szomorúságomat: remélem tanultál az esetből. Még beszélgettünk egy kicsit, majd nagy megkönnyebbüléssel kezdtük meg a vakációt, ami még ezzel a kis közjátékkal is életem egyik legszuperebb csajos nyaralása lett.

A történet itt nem ért véget. A jogosítványomat nem adtam le, mert rá nem sokkal Angliába mentem, ahol szükségem volt az iratra, mert mindennap vezetnem kellett.

Hónapok óta éltem már Angliában, mikor anya azzal a hírrel hívott, hogy rendőrségi levelet kaptam, amiben felszólítanak, hogy azonnal adjam le a jogosítványomat vagy körözést adnak ki rá. Anya, oly szívhez szóló levelet írt, hogy miért is nem fog ez menni, hogy a levésett mondatokat tán még könny is áztatta, végül büntető pontokkal zártam az első igazoltatásomat.

Utána évekig nem kerültem bajba, pedig rendszerint én fuvaroztam a bandát a szerdai és szombati egyetemi bulikba. Kevés olyan hétvége volt, mikor ne állított volna meg rendőr és ne adta volna a kezembe a szondát. Ha már szonda, borzasztó egy szerkezet. Sose tudtam/ tudom, hogy kell megfújni. Ezzel persze mindig vidám perceket okoz a rendőröknek: Nem, ezt nem kell szájba venni, pláne nem ilyen lelkesen. Ehhez hasonló mondatok szokták kísérni próbálkozásaimat.

Ígéret! Megígértem, megszegtem, megfogadtam, betartom. Ez lett a 14 évvel ezelőtti történés hatása, tíz éven át simán ment minden, akkor azonban újra megállítottak.

Nem tudtam eldönteni, hogy a sok vétkem közül (gyors hajtás, telefonálás, hiányzó biztonsági öv) vajon melyiket szúrták ki, ekkor még nem sejtettem, hogy van még egy fel nem listázott tétel is, lejárt jogosítvány. Már kezdtem elbúcsúzni, drága kis autómtól, agyaltam azon hol lehet BKV bérletet venni, mert kizárt, hogy ilyen bűnökkel tovább vezethessek.

Oh Kata, hát mit kezdjek most Önnel? Gyorshajtás (kicsit mentem többel), telefonálás, biztonsági öv, lejárt jogosítvány, egyenként is súlyos hibák.

Biztos úr, biztosíthatom Önt, hogy én törvénytisztelő állampolgár vagyok. Mindegyikre van magyarázatom.

Az az igazság, hogy mindig is kiakartam próbálni, hogy van-e olyan meggyőző dumám és érvrendszerem, amivel kitudom magam magyarázni. Valahogy ez nekem mindig a vagányság és a jó kommunikációs készség fokmérője volt.

Ott és akkor, egyetlen egyszer életem során sikerült. Ösztönzően hatott rám, hogy elveszíthetem a lehetőségét annak, hogy vezethessek.

A rendőr minimális büntetéssel és hegyi beszéddel elengedett, de ígéretet tettem és ezt azóta is igyekszem betartani.

Ezért is dühít a vád, hogy nem álltam meg a STOP táblánál, mert tudom, hogy nem így volt. Anyukám, aki ott ült mellettem igazolhatja, nem okoztam neki újabb csalódást, mert betartottam a szabályt és az ígéretemet.

15 év vezetés után már a KRESZ-ben is hiszek, mert fő a biztonság és az emberi élet!

A fekete párduc és én a pécsi kirándulás előtt 

Szösszenet az elit körről

XI kerületi lakásom imádott konyhájának, imádott pultjánál ülök, a kedvenc lila fehér pöttyös kezeslábas pizsamámban és várom az iheltet egy mellettem gőzölgő forró tea társaságában. 11 órám van megírni egy meghökkentő hírt, ami házifeladat a holnapi sulis napra. Pontosan tudom, miről akarok írni, mégis elhagyott az ihlet. Hiányoznak a barátaim. Valahányszor belépek pesti lakásom ajtaján, mindig eszembe jut az összes Debrecenben élő leg-barátom. Ma, ráadásul halmozottan hátrányos helyzetben vagyok, mert azt a pöttyös pizsamát választottam esti öltözékemnek, ami három másik nagyon jó barátom szekrényében is ott lapul. Ez a mi barátság pizsamánk, amit jó pár évvel ezelőtt egyen ajándékként kapott tőlem mindenki Karácsonyra, roppant előnytelen egy ruhadarab, igazi vágyölő de, mint minden ilyen, rettentő kényelmes.
Itt ülők hát, fejemben egy világrengető hírrel, szívemben egy teljesen másik témával. A szívemre hallgatnak az ujjaim és már pötyögik is a betüket, hogy aztán azok által elmeséljem nektek, hogyan lett az ÖTYE Viber csoport a hétköznapjaim állandó és akítv szereplője.
Négyen alkotjuk ezt az elit kört. Négyen, totálisan különböző személyiséggel, világlátással, élethelyzettel, érzésekkel és azt hiszem pont ez adja kis csoportunk eszenciáját.
Eszti barátnőm nem szereti, szerinte sokszor félre mennek az üzenetek, nagyon fontos témákat sem érdemes itt és ilyen formában megbeszélni.
Én viszont, borzasztóan imádom ezt a viber csoportot és az itt felbukkanó üzeneteket.
Ennek egyik oka bevallom becsülettel az, hogy a lányok napi morzsái nem egyszer átlendítettek már dögunalmas meetingeken. Akadt olyan üzenetváltás, ami miatt végül egész éjszaka nem aludtam, mert úgy felbosszantott. Nem egyszer könnybe lábadt a szemem egy megható hír, vagy megrázó téma kapcsán, mint például ma, de jártam már úgy is, hogy vonaton hangosan kacarásztam a mókásabbnál mókásabb mondatokon.
Pont az ÖTYE Viber csoport kapcsán töprengtem el azon, hogy vajon pasik miről szoktak ilyen kommunikációs alkalmazásokon beszélgetni, mert mi aztán mindenről, de tényleg mindenről.
Próbálok az elmúlt pár hónap témáimból csemegézni.

-         Állandó rovata az ÖTYE Viber magazinnak, egymás dícsérete és megerősítése. Természetesen, mindig, minden esetben hozzátesszük, hogy nem vagyunk elfogultak, objektíven, a tényekre támaszkodva adunk pozitív visszajelzéseket.

-         Sári barátnőm kezdeményezte, hogy jó lenne ha megosztának napi 3 sikert. Itt azért megjegyzem, nem mindig vagyunk jeles tanulók, el-el marad a napi anyag felmondása. Van olyan köztünk, aki erősen bukás felé hajaz, maximalista és egyben kishitűsége miatt.

-         Napi szinten nem, de időről időre bekúszik a politika is és teljesen tudományos értekezéseket folytatunk a médiában megjelenő hírekrők,ki-ki a maga vérmérséklete szerint.

-         ÖTYE Viber csoportunk tulajdonképpen „post it”-ként is üzemel, ide jegyzük fel azokat a témákat, amikről szóban szeretnénk még többet vagy újra beszélni. – persze mikor személyesen találkozunk ezek visszaellenőrzéséről megfeledkezünk-.

-         Index rólunk – ki, hol és éppen mit csinál. Kinek hogyan telt a napja, hétvégéje, hete, sokszor képekkel illusztrálva.

-         Vérre menő viták helyszíne. Témák, amik az utóbbi időben felrobbantották az ÖTYE Viber csoportot: teljes élet gyerekkel vagy gyerek nélkül, van-e helye kutyáknak étteremben, tehetség kontra szorgalom, célok és küzdelemek avagy élj a mának, legyen –e ajándékozás karácsonykor vagy ne, hogy csak párat említsek.

-         Nyilván, nem gondolhatja senki komolyan, hogy négy nő nem beszél pasikről. – természetesen ez is masszív része az Vibernek. Miután a csapat háromnegyede már párkapcsolatban él, kicsit ketté válik a téma. Kapcsolat kontra szingli lét. Pár kapcsolatok szépségei és nehézségei, szingli élet izgalmai, buktatói. Én igyekszem a lányokat naprakészen tartani az éppen aktuális flörtjeimről és romantikus kalandjaimról, még ők a házas élet édes mindennapjaiba avatnak be.

-         Az ÖTYE Viber csoport tökéletesen működik, mint pesti vagy debreceni est – program, film, zene és szórakoztató linkek ajánlójaként.

-        Nincs, olyan üzenetváltás, amiben valaki ne említené meg: Mikor találkozunk már?

És bizony ez a másik, amiért szeretem a Vibert, mert hallok és tudok mindent a lányokról még úgy is, hogy négyen négy felé szaladunk, két hónapja nem volt a naptárunkban egyetlen egy közös pont, amikor mindenki szabad lett volna, hogy végre személyesen is találkozzunk.

DE és ez egy hatalmas DE! November 19.-én indul az ÖTYE hétvége három napos semmit tevéssel, kikapcsolódással. Az elit kör Budapesten ünnepli majd magát, minden földi jóval, úgymint, színház, buli, vacsora, IKEA, talpmasszázs, és hajnalig tartó csacsogás. A héten veszélybe került a három hónapja kitűzött fent említett időpont, mert hogy nekem szabira kéne mennem és terveztem, hogy máshova teszem át addig székhelyemet, de épphogy csak megemlítettem ezt Eszternek és az éteren keresztül is éreztem, hogy milyen szomorú lett, ezért papírra vésem és világgá kürtölöm: Jöhet, London, Párizs, Róma, New York vagy a Bahamák, november 19.-én a pöttyös kezeslábasban várlak Titeket Ötyék, hogy imádott konyhám, imádott pultjánál beindítsuk a lányos hétvégét.

 

Szösszenet az idegekről

Beismerem az én hibám. Az én kimerült idegrendszerem adta be a kulcsot szombat délre. Két út van előttem: vagy kiírom magamból a bennem feszítő erőket, vagy a velem szemben ülő anyukát és a két gyerekét pofon vágom.

Pont emiatt az utolsó két leírt szó miatt érzem, hogy borotva élen táncolnak az idegeim. Soha de soha nem tudnék gyereket megütni, az erőszakot pedig minden formában elutasítom. DE! Van az a gyerek ordítás, kényeskedés, hiszti és hozzá az a semmilyen súlytalan szülői fegyelmezés, amitől elveszítem a türelmemet és kifordulok önmagamból.

Feladom hát abbéli reményemet, hogy nyugodt körülmények között megebédelek és két falat között olvasom a könyvemet, helyette inkább dühkezelési céllal papírra vésem a kérdéseimet.

Kedves Anyuka,

Nem gondolja, hogy a gyermekeinek baj van a hallásával? Vagy van más oka, amiért csak ordítva képesek Önhöz és másokhoz szólni?

Kedves Anyuka,

Az ön gyermekeit netán Bagira és Balu nevelte a dzsungelben, amiért nem képesek emberek között normálisan viselkedni?

Kedves Anyuka,

Tudta Ön, hogy az asztal nevű bútoron az emberek (különösen egy étteremben) enni szoktak és nem ülni (mint az ön 7 év körüli fia) és feküdni (mint az ön 4 év körüli lánya feltett lábbal)?

Kedves Anyuka,

Igen, igen. Ezen a néven szólongatja Önt (természetesen ordítva) a gyereke már századszorra megtenné, hogy figyel rá?

Kedves Anyuka,

Kérem a jövőben bővítse fegyelmezési repertoárját, mert szemmel és füllel tapasztalhatóan a „pszt halkabban” nem túl hatékony módszer.

Kedves Anyuka,

Köszönöm, köszönöm, köszönöm, hogy végre elmentek innen.

Hogy készen állok-e az anyaságra? Ebben a pillanatban erős nemmel voksolnék, de végre újra csend van, előttem a süteményem és az idegeim is kezdenek lecsillapodni. Éppen belemélyülnék újra az olvasásba, amikor észreveszem, hogy az étterem ajtaján belép egy anyuka két gyerekkel.

Kezem keresztben, hasam görcsben szorítok és imádkozom:

Kérlek ne a közelembe ülj! Kérlek ne a közelembe ülj!

Hiába a fohász, a mosolygós anyuka kihúzza a mellett lévő asztalnál álló széket. Nagy levegőt veszek és felkészülők az idegrendszeremet érő újabb csapása.

A katasztrófa azonban elmarad. Ez az anyuka és a gyerekek újra visszaadják a hitemet. A gyerekek kedvesek, illemtudóak. Az anyuka vicces de erőteljes, ha arra van szükség, gondoskodó mikor annak kell lennie.

Egyszer csak azt veszem észre, hogy már nem azért nem köt le a könyvem, mert nem tudok koncentrálni rá, hanem azért mert a mellett ülő anyuka a két gyerekével és azok színes történeteivel, bájos kacagásukkal, sokkal szórakoztatóbbak, mint a regényem.

Hogy készen állok-e az anyaságra? Ebben a pillanatban még akár egy igen-t is megmernék kockáztatni.

Egy igen, egy nem szavazattal a kérdést (készen állok e az anyaságra) határozatlan időre, de minimum addig még az idegrendszerem pihentebb lesz elnapolom.

Szösszenet az elsőről

Minden évben, mikor manager szűrésre mentem, feltették a kérdést: Műtétje volt már?

A mandula kivétel annak számít? – kérdeztem meg mindig, mert valahogy nekem az nem műtét, vagy legalább is nem olyan, ami említésre méltó.

Épp ezért én mindig úgy tekintettem magamra, hogy műtétszűz vagyok.

Így amikor a doktor úr közölte velem, hogy meg kell műteni, összekulcsoltam a kezeimet és mondatokba próbáltam szedni kétségeimet, valóban szükség van-e a szikére.

Kata, ezt a lehető legrövidebb időn belül meg kell műteni, mert ha nem tesszük meg, akkor legközelebb nem a saját kocsijával a saját lábán jön be a kórházba, hanem mentő hozza hordágyon. Vagy alattomos gyilkosként évekig fogja rombolni a szervezetét. Hogy még meggyőzőbb legyen, megfogta összekulcsot kezeimet, megszorította és azt mondta:

Higgye el, nem küldeném kés alá, ha nem ezt látnám az egyetlen megoldásnak.

Így történt, hogy szeptember 25-én reggel, 6 óra 20 perckor, bevonultam a kórházba egy pöttyös pizsamában és egy hello kittys mamuszban.

Elkészítették a kórlapomat bekísértek a 428-as kórterembe, ami a folyosó végén volt, addig négy kórterem mellett mentünk el, mindegyikben átlag 8 fő. Csövek lógtak mindenkiből és mindenki nagyon elesettnek és kiszolgáltatottnak tűnt.

A 428-as kórteremre nem jó szó a kórterem, sokkal inkább volt szállodai szoba 2 ággyal, külön fürdőszobával, saját tévével. Egy idősebb hölgy volt az egyik ágyon, én az ablakhoz közeli fekvőhelyre pihentem le és gyönyörködtem a városban, amit a negyedik emeletről panorámában láttam. Mekkora mázlim van! Nem mertem megkérdezni, miért részesülök ekkora kiváltságban. Féltem, ha szólok rájönnek a hibázásra és betesznek a nyolcágyasba.

Editkével pikkpakk összecimboráltunk, addig még tudattomnál voltam megkérdeztem a lefontosabbakat:Mennyit pénz illik adni a dokinak? Mikor kell odaadni? Hogy történik az altatás?

Aztán reggel fél tízkor egy piszok helyes fiatal srác jött értem:

Kata készen állsz a műtétre? Te vagy a második, akit műtenek ma, úgy hogy mennünk kell! Felvetted a műtős hálóinget?

Oh, azt még nem, mert Editke azt mondta kint van belőle mindenünk.

Ez igaz, egy méret, és túl rövid, de attól még fel kell venni! és kacsintott.

Felvettem hát a műtős ruhát, ami tényleg felesleges darab, mert semmit nem takar. Felfeküdtem a hordágyra és hagytam, hogy ez a jóképű fiú betoljon a műtőbe. Két emeletet jártunk be és közben mindenfélével szórakoztatott és azzal vigasztalt mikor betolt az előkészítőbe, hogy ne aggódjak, mire felébredek itt lesz mellettem.

Oh vissza vinni is te fogsz?

Igen, baj?

Nem, sőt!

Tudom, nem a műtő-előkészítő a legjobb hely a flörtölésre, de attól még megdobbanhat az emberlányának a szíve egy kacsintásra.

Az előkészítőben aztán jött az aneszteziológus, hogy altatásra kész állapotba hozzon.

Fél valamitől Kata? - kérdezte a nővér

Az altatástól és kórházi ágytól.

Az altatástól nem kell, az sima ügy, miért fél tőle?

Nem rég láttam egy dokumentumfilmet, amiben olyan betegek mesélték el a műtétélményüket, akikre nemhatott az altató, éreztek minden fájdalmat.

Ez nagyon ritka. Amúgy meg nem szabad nézni ilyeneket, műtét előtt. Repülős út előtt se szabad légikatasztrófákat nézni.

Én, csak akkor szoktam, hogy tudjam, mit csináljak vészhelyzet esetén.

Mi a helyzet a másikkal, a kórházi ággyal?

Nos, ez inkább csak egy rigolya. Utálom az idegen ágyakat. Még az öt csillagos szállodában is minőség ellenőrzést tartok. A kórházi ágy nagyobb fejfájást okozott, mint az, hogy felvágják a hasam.

Ezen jót derült és megnyugtatásomra elmesélte, hogyan főzik ki az ágyneműt és fertőtlenítik az ágyakat.

Mire ezt megbeszéltük már be is vezette a kanült a bal kezembe és be is adta az egyik adag altatót. Mire a műtőbe értem már félig kába voltam, de azt azért felfogtam, hogy a műtő nagyon modern pont olyan, mint az amcsi kórházas sorozatokban. A műtős ágy pedig nagyon keskeny, a kezemet külön asztalra tették és aztán elaludtam.

Egy óra múlva kezdtem magamhoz térni, de csak azt tudtam, hogy iszonyatosan fáj a hasam, nem tudok megmozdulni és minden felé zöld alakok járkálnak.

Kata ébren vagy? Kata nyisd ki a szemed! Kata nyelj egyet! Kata kapsz levegőt?

Valószínű válaszolhattam és reagálhattam ezekre a kérdésekre utasításokra, mert elindult velem a helyes zöld ruhás ismerős fiú vissza a kórterembe.

Jól van Kata, megérkeztünk. Most átfoglak tenni az ágyra.

Leszállok és átmegyek rá – mondtam bőszen

Nem, nem! Te nem mozoghatsz most 6 órán át. Átemellek, csak szorítsd meg a nyakam úgy, mint amikor a férjed átvitt a küszöbön.

Nincs férjem, nem vagyok jártas ebben a mozdulatban.

Nem gond, akkor most megtanítom – és ezzel a lendülettel átemelelt a kórházi ágyamra.

Még párszor begyakoroljuk és menni fog a nagy napon is – bíztatott

A kezemet is megkéred? – szólt belőlem szerintem még az altató utóhatása.

A válaszára már nem emlékszem, mert egyből mély álomba zuhantam. Ez a történet persze megint eszembe juttatta, hogy a valóságnak és regényeknek tényleg nincs közös halmaza. A regényben ez a jelent: A főhősnő fehér selyem hálóingben néz a férfira, barna hajzuhataga szépen omlik vállára. A férfi könnyedén felkapja, az ágyhoz viszi és finoman megcsókolja miközben…Ezzel szemben a valóság: a kórházi (semmit nem takaró) köntösben vagy, a tested (ami kilátszik) jódtól narancssárga, a hajadat szörnyen előnytelen háló védi, a férfi felkap ugyan, betesz az ágyba még talán be is takar, de te semmire se emlékszel.

A következő pár óra azzal telt, hogy elaludtam, majd felkeltem, aludtam, ébren voltam. Anya meg Apa délután fél három fele jöhettek be, addig nem engedtek látogatót és ők is csak négy óráig maradhattak.

Nem ecsetelem, milyen borzalmaknak tettem ki anyát, miután apa úgy döntött inkább elmegy vásárolni addig még anya engem ápol,  amúgy is feszélyezve érzi magát a kórházakban.

Aztán az utolsó 30 percben, hogy elterelje a figyelmemet arról, hogy nagyon kell pisilnem és fáj mindenem, anya felolvasott nekem.

Imádom anya hangját, nincs az az ember, akit ne nyugtatna meg az Ő kedves, csilingelő, dallamos, optimista orgánuma. Újra elbóbiskoltam.

A nővér keltett:

Kata letelt a 6 óra, kap most vénás fájdalom csillapítót és át kell, hogy vegye a hálóingét (mázli, hogy anya hozott be, a pizsama nem túl jó megoldás ilyen műtét után) és fel is kell állnia.

Mozogni? Nem,nem kérem szépen. Én jól meg vagyok így. A pisit is bírom tartani, ezt a kis lenge ruha fecnit is megszoktam már magamon, én nem nagyon mozdulnék meg. – Kontráztam rá, persze magamban.

Jött a nővér, átöltöztetett, felsegített és kábé 20 perc alatt eljutottunk a 2 méterre lévő mosdóig, ahol végre megkönnyebbültem. Majd pánikba estem, mert megláttam magam a tükörben. Szent Ég! Ki ez nő és mit tett Katával?- kérdeztem a tükörben látott arctól.

A nővér visszakisért, benyomta a vénámba a szert és újra elaludtam.

Arra ébredtem, hogy két lány kukucskál be a 428-as szobába. Enikő és Katinka kijátszva a vizitáló dokikat beszöktek látogatási idő után, hogy megnézzék, hogy vagyok. Még ők, szuper dögösen festettek tele életkedvvel, én Szörnyella de frászként köszöntöttem őket, de nagyon boldog voltam, hogy bejöttek. Sajnos csak pár percet tudtak maradni, mert a vizitáló orvosok elérték a szobámat, ahol már egyedül voltam. Editkét haza engedték. A lányok aztán a dokik mellett kisurrantak, de az ajtóban még fura pofákat vágtak, amin én jót mosolyogtam,  meg is jegyezte a doki:

Na, milyen vidám a műtét után Kata!

Pedig rettentően fáj a hasam.

Éjszakára kap majd újabb fájdalom csillapítót.

Zökkenőmentes éjszaka után, másnap reggel 7-kor újra vizitáltak az orvosok, új arcok, de volt köztük egy ismerős. A 7,5 órás múlt heti vizsgálat sorozatom egyik legkedvesebb élménye, az egyik ifjú sebész doktor. Rájöttem kórházakba kéne járni pasizni, válogatott jó fickók. Okosak, szépek, életeket mentenek.

Én persze korántsem voltam pasizásra kész állapotban, göndör hajam, ekkora már tömény raszta lett, az amúgy szép sexy hálóingem, gyűrött és koszos, szememben még csipa, hasamban fájdalom. Erre mondják, hogy megalázó kiszolgáltatott helyzet. Ennek ellenére kaptam egy meghívást, igaz nem a helyes sebésztől, hanem a saját orvosomtól és nem vacsorára, csak a mellettünk lévő előkészítőbe, hogy eltávolítsa a csöveket belőlem.

A doktor úr 24 órával a műtétem utána szerencsére haza engedett, hogy otthon lábadozzam tovább.

Úgy hogy most itthon fekszem az ágyamban, körülöttem virágok, üres tea, víz, injekciós tű, ebook, telefon, laptop és azt teszem, ami nekem mindig mindenre gyógyír: Szösszenetet írok az első altatásos műtétemről.