Szösszenet a hamis kártyás zseniről

Apáról írni, lehetetlen vállalkozás. Ám, épp az Ő mondása: „Mióta láttam azt a dokumentum filmet Dubairól, nem ismerek lehetetlent.”  Épp ezért ma kijöttem ide, a kertünk egyik legkedvesebb zugába, ami amúgy, az Ő törzshelye, előttem szivarvágó, mellettem szivartartó, a szemem jobb sarkából pedig rálátok a nagy becsben tartott kaktuszokra, melyeket évek óta gyűjtöget. A menta teám előttem gőzölög, apa gondos keze készítette. Ilyen idilli környezetben azon gondolkozom, hol is kezdjem.

Apák napja van és ez a tény arra ösztönöz, hogy világgá kürtöljem, milyen jó dolgom van nekem, hogy 35 évvel ezelőtt ebbe a családba születtem. Sok mindenért lehetek nagyon hálás, de az egyik legnagyobb szerencsémnek azt tartom, hogy apám lánya vagyok. 

Nem rég azt a feladatot kaptam, hogy jellemezzem őt három szóban: humor, zsenialitás, tisztelet.

Távol álljanak ma tőlem a közhelyek és az, hogy, erőltetetten az érzelmekre hassak, de apa bizony magasra teszi a mércét sok mindenben és tényleg kiváltságosnak érzem magam, hogy ilyen embert tudhatok felmenőmnek.

Keresem a szavakat és a legjobb módját annak, hogy bemutassam, de mint mindig azt hiszem a legjobb ha innen onnan szemezgetek, elmesélem pár élményünket, szokásokat, amik 35 éve összekötnek minket.

Játék! Mi, nem öregszünk, ez már bizonyos, mert nem felejtettünk el játszani. Legyen az kártya, sakk, vagy csak simán barkóba, ez közös szenvedélyünk mindkettőnknek. Nagy büszkesége, hogy igazi hamis kártyást nevelt belőlem. Gyakran hangoztatjuk mindketten, hogy hamarabb ment nekem a póker és az ulti, mint az írás – olvasás. Ez a képességem sokszor megnevettette, majd aztán kétségbe ejtette apa barátait, akik gyanútlanul mutatták meg nekem a kártyalapokat, abban hitben, hogy Kata, még csak egy cserfes kislány. Sok - sok húsz és ötven forintosukba telt mire rájöttek, hogy Kiskata ügyesen adja a drótot az apjának, milyen esélyek vannak az kezekben lévő lapokban. Ahogy erre a cselszövésre fény derült, alig 10 évesen, már komoly ellenfelet jelentettem minden kártyaasztal körül ülőnek. Útlevél mellett egy dolog biztos van, amit magunkkal viszünk bár merre is járunk a világban, ez nem más, mint egy pakli kártya.

Világlátás, nyughatatlan természet, ezt is apától örököltem. Akkor vagyunk igazán elemünkben, mikor úton vagyunk. Legyen az országhatáron belül vagy kívül, de tény lételemünk, hogy mehessünk. Nem csoda hát, hogy sok szép helyet bejártunk már együtt. Ahogy telnek az évek fordulnak a szerepek, most már én ülök a volánnál, ő az anyós ülésen.

Örömmel hallgatom, hogyan váltja meg a világot a család erősebbik fele, a bátyám és apám a jakuzziban ülve, legyen az megyénk valamelyik gyógyfürdője vagy egy távoli ország hűsítő szállodai medencéje. 

Ha már Szilárdot említem, muszáj ide biggyesztenem mennyire szeretem, hogy vannak olyan programok, amikben én nem szerepelhetek, mert ezek csak apára és fiúra tartoznak. Sose merném jelenlétemmel háborgatni a vasárnapi szivarozás több órás rituáléját. Az is kialakult igen hamar a családi nyaralásokon, hogy a tengerparti sétát apa mindig Szilárddal tette, és aligha hiszem, hogy a tengerben gyönyörködtek.

Közös bakancs listánk is van apával: a világ 7 új csodája. Nem sietünk teljesíteni azt a megmaradt egyet, amit még nem láttunk ,előtte elmegyünk még erre arra,  tervünk a közel jövőre, hogy szerencsét próbálunk Las Vegasban és eszünk egy Hot Dogot a Central parkban. Nem véletlen, hogy családunkon rajta maradt, a guruló szekér jelző évekkel ezelőtt.

A VB-n is szakmailag teljesen megalapozott módon, azoknak a csapatoknak szurkolunk, amelyik országban már jártunk. Tegnap, miközben a perui csapatért volt a kezünk keresztben, épp arról beszélgettünk, hogy se anya se apa nem a szigoráról híres, ha gyereknevelésről van szó. Még is pontosan tudtuk/ tudjuk mit várnak tőlünk. Soha nem voltunk beszabályozva, nem emlékszem fenyegetésekre, de hogy őszinte legyek még hangos kiabálásra sem. Szerintem a legnagyobb fegyverük az évek során, a feltétel nélküli bizalom  volt és az, hogy mindig egyenrangú félként kezeltek minket, mindegy hogy 5 évesek voltunk éppen vagy 30. Nálunk egy szabály volt, a kölcsönös tisztelet és a szavakban sűrűn nem hangoztatott, de minden pillanatban érezhető határtalan szeretet.

Ezt azért meséltem el, hogy tanulságul szolgáljon mindenkinek, nem az erőszak, a durva szavak, tiltások és utasítások tesznek egy embert férfivá vagy jó apává. Apában, olyan erő és magabiztosság van, amit nem kell a fentiekkel megerősíteni, nem csorbul a tekintélye attól, hogy nem vallja a nézetet: a nőnek a konyhában a helye. Sőt mi több, tovább megyek, igazi férfi az, aki idestova 43 éve minden reggel ágyba viszi a kávét a feleségének.

Amiért már gyerekként is csodáltam őt az, az esze. Anya sűrűn hangoztatja és egyet kell, hogy értsek vele, apa egy született zseni. Gyerekként azzal döbbentett meg, hogy nem volt olyan kérdésünk, amire ne tudta volna a választ, vagy legalább is a megoldáshoz vezető utat. Ha olyan marhaságot kérdeztünk tőle, a vasárnapi erdei sétánkon, hogy apa mennyi falevél van egy fán, akkor komoly számításokat végzett hangosan, hogy hallhassuk és magunkba szívhassuk a gondolkodás módját is, a végére persze már nem érdekelt minket a pontos szám, bőven elég volt, hogy apa komolyan vette a kérdésünket és ezáltal minket. Mindig imádom hallgatni, mikor pro-kontra érvel, ahogyan másodpercek alatt kiszúrja a lényeget. Szeretem, hogy csillogó elméje hatalmas szociális érzékenységgel van egybefűzve. Lefegyverezhetetlen a sokszínűsége, hogy alkalmazott matematikusként otthon van a tudományok világában, de művészi vénája jártassá teszi az irodalomban, ambíciói pedig a valóvilág gyakorlatias részében hoznak neki sikereket.

Van egy dolog, amit csak szerettem volna örökölni Tőle az pedig a sziporkázó, egyedi és utánozhatatlan humora. Hál Istennek ez a képesség is át lett örökítve, a bátyám méltó párja az apámnak abban, hogy az életet humorral kezeljük le.

Lekicsinyíteném a fentieket, ha bizonyítékokat sorakoztatnék fel, ezért aki nem ismeri személyesen, higgyen nekem, aki ismeri, az pedig pontosan tudja, hogy sehol nem túloztam.

Annyi gondolat, érzés és élmény van még bennem, töredékét mutattam most csak be egy kivételes embernek, de ha figyeltek, akkor rájöttök, hogy minden írásomban, szokásomban, világlátásomban, Ő valamilyen formában ott van.

Apa lányának lenni, azt is jelenti, hogy akik ismerik, tisztelettel szólnak hozzám is. 

Egyenlőre, zárom soraimat, mert itt a szivar idő és át kell adnom a helyet, hogy szivar után kilovagolhassunk a kertbe megnézni, hogy bokrosodik az unokának ültetett málna...

bepofátlankodtam a szivarozásba :) 

Úton, mindig úton

A nyerő páros :)

Szösszenet a szurkolásról

Nincs mese, ki kell, jelentenem a sport közvetítések mindig megihletnek.

Mint az utóbbi félévben mindig, a 3-4 hetente esedékes lázas, köhögős megbetegedésem nem kímélte a június hónapomat sem. Szerencse a szerencsétlenségemben, hogy így orvosi utasításra lettem pihenésre kényszerítve, pont azon a héten, mikor kezdetét vette a Labdarugó Világbajnokság.

Most hirtelen nem tudnám felidézni a pontos címeket, de tudom, hogy nagyon sok szösszenetem szólt már arról, hogy milyen is az én kapcsolatom a sporttal. Mivel ismétlés a tudás anyja, bátorkodom újra tollat ragadni, hogy elmeséljem Nektek, mi van a foci és köztem.

Száguldjunk gyorsan vissza az időben 20 évet vagy lehet még egy kicsit többet, mikor először mentem el a bátyámmal foci meccsre. Ennek a napnak az emléke, ha bár évtizedekkel ezelőtt volt, élesen él bennem és valahányszor felidézem, mindig meghatódom tőle, pedig nem volt semmi fennkölt abban a pár órában, de így utólag az egyik legjobb nap volt, amit a bátyámmal töltöttem és akkor még nem is sejtettem, hogy a focinak köszönhetően, mennyi fantasztikus közös programban lesz részünk váll-vállvetve a testvéremmel.

Szombat volt, nyár és dög meleg. Álltunk a buszmegállóban, hogy a városba érve csatlakozzunk kis bandánkhoz az állomáson és vonattal bevegyük Nyíregyházát és győzelembe kísérjük a Lokomotívot. Várakoztunk a megállóban, mikor megállt mellettünk egy kisteherautó és megkérdezte tőlünk merre megyünk. Elmondtuk neki, majd gyors egyeztetés után Szilárd és az idegen sofőr alkut kötött: ő elvisz minket a Nagy állomásra, ha menet közben segítünk neki bevinni egy szekrényt egy címre. Akkor ott ez jó ötletnek tűnt, mert a busz késésben volt, de utólag visszagondolva, szerintem jól megszívtuk, habár ha jól emlékszem még pénzt is akart adni a segítségért.

Ilyen előjáték után szálltunk fel a tipikus MÁVos kék vonatra, ami hirtelen piros fehér színben pompázott. Zászlók lebegtek minden ablakban és szólt hangosan minden kocsiban a Loki himnusza. Ezt követően gyalog behömpölygött a tömeg a stadionba. Máig emlékszem az érzésre, hogy nagyon sokan voltunk és én irtó büszke voltam a DVSC szurkolóira és euforikus hangulatban vártam az összecsapást. Ez az eufória persze, percről percre csökkent, mert sajnos életem első Loki meccse csúfos vereséggel ért véget. A visszafele út viszont egy életre bennem él, 2000 Loki drukker csüggedten bandukolt az állomásra, rendőri kísérettel mellettünk, előttünk, mögöttünk, minden egyes beszólás, humormorzsa a fülembe cseng, és persze itt láttam meg a fiút, aki aztán hosszú évekre nagy bálványom lett. Én kék szemű félistennek hívtam, de a család és barátok által hamar gúnynevet kapott: félszemű kék isten = küklopsz. így ha a régi történeteket emlegeti fel a család, csak így hivatkozunk rá. A becses neve, mint ez később kiderült Jenő volt. Bátran leírom, mert Ő az egyetlen olyan férfi eddig, aki plátói szerelem maradt. (Elvis Presley is, de Őt bizonyos sajnálatos tények miatt – halott - nem számítom ide)

Meccsre járó motivációm minden oldalról meglett támogatva, nagyszerű élmények, jó társaság, közös tevékenység a nagy tesóval és a fiú, aki tetszik. Szép lassan, meccsről meccsre tanultam meg a szabályokat, láttam át a pályát és a szezon végére már nem kérdeztem meg, melyik színű csapat a miénk.

A középiskolás éveim és az egyetem első két éve a meccsre járások aranykorszaka lett. Minden hétvégén, amikor itthon játszott a Loki, mi ott voltunk. Izzadtunk plusz negyven fokban, és fáztunk mínusz húszban de ott voltunk, szurkoltunk. Igaz utóbbit, amolyan visszafogott Kovács módra. Soha nem voltam például a B –középben. Nem kiabáltunk be, csak csendes odafigyeléssel és hatalmas örömünnepléssel reagáltuk le a pályán történteket.

A legemlékezetesebb mérkőzések, amiket még ma is emlegetünk a bátyámmal: Újpest – DVSC Kupa meccs, az Újpest az utolsó pillanatban egyenlített, még a kapusuk is feljött fejelni, végül hosszabbításban a Loki nyert. 2001 szeptember 27, DVSC –Bordeaux 3-1, még most is bizsereg a bőröm, ha visszagondolok arra a játékra. Ott voltunk, amikor az olasz zászló dobálok besegítettek a B-középnek a dobolásban és szurkolásban. Ott voltunk, amikor örömfocit játszottunk a Fradi ellen. Ott voltunk, mikor Bajzát betessékelte a labdát kézzel a kapuba, vagy is hát nem is tudjuk mi történt, mert akkora volt a kavarodás. Ott voltunk a lelátónak csak jóindulattal nevezhető piros székeken. Ott voltunk minden mérkőzés után a sötétben az erdőn, hogy nagy nehezen megtaláljuk a kocsinkat. Ott voltunk akkor is, amikor a naplemente szebb volt, mint a LOKI játéka. Ott voltunk aztán az első nyitó mérkőzésen az új stadionban, a bátyám, az apám és még egy tucat jó barátunk.

Mikor mindketten Budapestre költöztünk elkezdtünk rendszeresen idegenbe is meccsre járni. Csillagtúra minden irányba. A bátyám és apám még abban a kiváltságban is részesült, hogy remek körülmények között Lyonba repüljön. Jöttek aztán a válogatott mérkőzések, ahol Szilárd és én újra ott voltunk, hogy szurkoljunk!

Így, amikor VB, EB közvetítést nézek mindig ezek az érzések kerítenek hatalmukba. Minden élőben látott foci meccsen az érzéseim fokozott üzemmódra kapcsolnak. Jobban megvisel a kudarc, látványosabb az örömöm, hangosabb a dühöm és néha túlárad bennem a tömeg okozta összetartozás érzése. Ez az, ami nem jön át, ha TV előtt nézed.

TV előtt mások lesznek fontosak, jókat derülök az edzők szokásain. Felfigyelek a szép fiúkra, mikor rájuk közelít a kamera. Elgondolkozom azon, mit is kéne tennem, hogy a VIP szektorban üljek, de minimum a kezdő rúgást én végezhessem el.

Ne legyek nőből, ha nem vésem ide le, hogy mindezek mellett azért ne feledjük, női szempontból a lényeget. A 22 játékos + játékvezetők + cserejátékosok + edzők ígéretes terepszemléjét. Habár bálványom éveken át egy szurkoló volt, mai napig őrzöm a kockás lapot, amin a Loki egykor volt szép kapusával üzengettünk egymásnak, a találkozáshoz akkor még nem voltam elég bátor. Pár évvel később azonban, ott állt a kapunk előtt sok-sok smsezés után az egyik, akkor igen népszerű Loki játékos, hogy személyesen is megismerjen. Ez a történet megérne külön pár percet, de nincs most időm erre, hisz köszönetet kell mondanom a testvéremnek, hogy általa megismertem, milyen is a szurkolói élet, legyen a sport foci vagy kézilabda, és itt az ideje, hogy emlékeztessem rég voltunk már meccsen!