Szösszenet egy közel 30 éves lány péntek estéjéről

Én sose voltam az a típusú nő, aki hiúsági kérdésként fogta fel a korát. Igazság szerint eddig teljesen hidegen hagyott hány éves vagyok. Viselkedtem 18 évesen is 25 évesként, és éreztem magam 26 évesen is 15-nek, tehát a korom sose izgatott különösképpen.

Egészen Mostanáig….

Történt ugyanis, hogy mint minden normális 20-on éves péntek este bulira szántam rá magam. 

Indokolttá tette az esti kicsapongásomat, hogy imádott városomba látogatott imádott zenekarom.

De sajnos még ez sem bizonyult elég vonzó és lelkesítő momentumnak ahhoz, hogy a Lovardához vezető kocsi út alatt ne kérdezzem meg magamtól: Normális vagyok én, hogy önszántamból elmegyek egy füstszagú levegőtlen helyre részeg emberek közé, ahelyett, hogy az ágyban pihennék, vagy hogy a meleg takaró alatt szotyizva könnyezzek meg anyával egy romantikus filmet?

De aztán előtört belőlem a fiatalok energikus életszemlélete megráztam a gondolataim, és lendületesen vetettem bele magam a Lovarda szemcsípő füstjébe.

Koncertező társam nagyon kedves szöszi barátnőm épp mini hétvégéjét töltött élete választottjával, így a buli első pár percében egyedül flangáltam, még meg nem érkezett rövid vörös hajú barátnőm, hogy belevessük magunkat a pénteki fergeteg hangulatba.

Beszereztünk minden buli kelléket, vodkát, sört, vizet és leültünk egy szélre eső padra.

Egyszer csak arra eszméltem, hogy hiába a fantasztikus pörgős zene, a mellettem verejtékezve táncoló ifjúság, vissza- visszatérő vágyképeim vannak a frissen vetett ágyamról, az éjjeli szekrényemen hagyott regényemről.

Gondoltam átmeneti elmezavaromon segít, ha barátnőmtől várok biztatást, hozzáfordulva kiabáltam:

Tánc? mire ő

ÁÁÁ 20 perce küzdök, hogy erőt vegyek a fáradtságomon és kimenjek a mosdóba.

Amikor észleltük, hogy hepajkodós koncertezésünk óhatatlanul is egy péntek esti Lovardás punnyadásba torkollik, akkor már rájöttünk a megmásíthatatlan tényre: ÖREGSZÜNK.

De az öregedés együtt jár sok édes-kedves dologgal is, pl tudnak vajon a 15-20 évesek egyetemi bulikról nosztalgiázni, vajon az a mell kidobós kislány aki, előttünk illegette magát, vissza tud emlékezni egy- egy házibulin elcsattant csókra, ismeri ez az új nemzedék a Tornádó asztaltáncolásra alkotott bútorait, emlékszik még valaki a Vigadós szakestekre, táncoltak már ezek a babaarcú fiatalok szakadó esőben fesztiválokon?

Amikor barátnőmmel felismertük, hogy bizony öregek vagyunk már ahhoz, hogy egy fárasztó munkanap után éjjeli 11-kor a tömegbe vegyülve mulatozzunk, jót mosolyogtunk generációs problémáinkon és hosszasan fejtegettük a tánckultúra évszázados változását, hiányolva a reneszánsz táncok báját, a század forduló romantikáját és a régi bálok Pazar pompáját.

Magasröptű kiabálásunkat egy jól ismert ütem szakította félbe és egyszer csak a mellettem már ásítozó vörös hajú barátnőm felpattant és táncba szaladt.

A padról figyeltem, hogyan járja át mozgását a zene ütemes lendülete, és abban az emelkedett pillanatban mikor szemét becsukva átadta magát az érzésnek tudtam, hogy most éli át azt a pillanatot, amiért mindannyian szeretünk buliba járni.

A pillanat, amikor minden feszültséged kiadod, amikor már nem érdekel nézik-e mások hogyan táncolsz. 

A pillanat, amikor azt érzed :

Szarok a fáradtságra, a füstre, a tömegre, a munkára, a bajokra, a mosatlanra, a vasalnivalókra, a számlákra.

A pillanat, amiben nincs kétség és félelem a jövőre nézve, nincs megbánás a múlt miatt.

A pillanat, amikor önfeledten boldog vagy…

Meglehet közel harminc fele ezt a pillanatot már egy jó 1-2 órás beszélgetés és a tánctörténelem áttekintése készíti elő, de attól még csodálatos érzés, amikor rád talál.

Ami pedig a saját koromat és hiúságomat illeti, csak a következőket tudom mondani.

Különböző új keletű érzések jelzik a korom előre haladtát:

• Egyre jobban szeretem a Hortobágyot és általa Petőfi egyszerű szép verseit.
• Odavagyok a marhasültért
• Kezdem megérteni miért volt olyan fontos a szüleimnek kicsi koromba, hogy ebéd után aludhassanak

Mégis azt kell, hogy mondjam: még mindezekkel együtt se izgulok, mert a borhoz még mindig nem értek és inkább választok jó kis koktélt, egy testesebb vörösbor helyett, ami volt főnököm és jó barátom szerint egyértelmű jele annak, hogy, még nem nőttem fel.:)

Szösszenet egy terápiáról

Akar róla beszélni?

Igen!

Volt gyerek szobája?

Igen, rózsaszín! Sőt annál sokkal több mindenem is volt.

10 éven át VOLT autóm, múlt hét csütörtök este 18:00-ig.

Tudja nekem az életem már már idegesítően unalmas harmóniában telt péntek reggel 8 óráig.

Akkor azonban az őrültség jeleit észleltem magamon.

Meséljen róla!

Előző este Szotyi keresztelőt tartottam a barátaimnak, így siettem haza, hogy még időben el tudjam takarítani a macska okozta károkat.

Szotyi a macskám.

Szóval megérkeztem, parkoltam, majd mivel nő vagyok kitolattam , újra parkoltam és mivel szőke nőnek születtem, ezért újra kitolattam, majd parkoltam és mikor már padkáztam tudtam, ennél közelebb nem állhatok már a járdához. Így leállítottam a kocsit, kivettem a kulcsokat és megfogadtam magamban, hogy holnap visszahelyezem a gardrób szekrényemet a kocsi csomagtartójából a lakásomba, de most nincs, csak két kezem, így a téli, őszi és tavaszi kabátjaimat, a 3 pár csizmámat, az úszócuccomat és sport felszerelésemet, illetve a bátyámtól kölcsönbe kapott óriás bőröndöt majd holnap felviszem.

Vetettem rájuk egy pillantást és rájuk zártam kék FORD Mondeom fedelét.

A keresztelő jól sikerült, volt tea és cola és bár kínáltam, de bontatlanul tettem vissza a pezsgős üveget a hűtőbe.

Legalább is egészen másnap reggel 8:03 percig így gondoltam.

Ekkor ugyanis kissé álmosan lépkedtem 1983-as építésű társasházam lépcsőin, amikor kinézve az ablakon nem láttam az autót.

Ez volt az első pillanat, amikor azt gondolta, hogy megőrült?

Nem, ekkor még csak arra gondoltam, hogy lehet mégis megittam a pezsgőt és most másnaposan már azt se tudom, hova parkoltam.

Mi történt ezután?

Elsétáltam oda, ahova úgy gondoltam letettem előző este a kocsit. Majd megráztam magam:

Á tök hülye vagyok, tegnap este a ház mellett és nem előtte parkoltam.

Ezért elsétáltam a ház mellé.

Piros, fehér, fekete, piros – sehol egy kék autó!

Vagy mégse ide álltam volna? – bizonytalanodtam el.

Miközben reménynélküli oknyomozást  tartottam  és fel alá járkáltam a  10 km-es körzetemben, sorra cikáztak gondolataim:

Ott felejtetted a kocsit valahol! – teljesen egyértelmű jele az agydaganatnak.

Éjszaka elmentél valahova szórakozni, ittál és dicséretre méltó módon inkább haza taxiztál – de hol járhattam az éjjel?? – Úristen, amnéziás vagyok!

Egyáltalán volt neked autód Kata? – agydaganat, amnézia fűszerezve egyre súlyosbodó Alzheimer kórral.

Miért fél ezektől a betegségektől?

Tessék?

Miért pont ezek a betegségek jutottak eszébe?

Mert reggel 8:15-kor félórás autókeresés után sem találtam az autóm és még vagyok annyira naív, hiszek annyira embertársaimban, hogy azt gondoljam, nem született olyan ember a földön, aki ellopja, megrongálja más tulajdonát.

Végül mégis felhívta a rendőrséget!

Nem! Először zokogva anyukámat hívtam fel, aztán édesapámat, majd csak aztán a rendőrséget!

Mi volt az első gondolata mikor a rendőrök a tragédiáról faggatták?

Hogy miért van az, hogy nézzen ki bárhogy egy pasas, ha egyenruhát vesz fel, (mindegy milyet) abban őrült jóképűvé válik.

És basszus basszus, minek sírtam pirosra a szemeimet.

Illetve miért hiszi, hogy tudom hány köbcenti az autó, mennyi kilométer van benne, pontosan mi volt a kocsi színmegnevezése, és egyáltalán miért kéne fejből tudnom a rendszámtáblát.

Mivel bíztatták a rendőrök?

Hölgyem az autóját egy órán belül a munkahelyére szállítjuk, kívül - belül kitakarítva, teletankolva - piros masnival átkötve.

Mégis mit gondol?

Természetesen azt, hogy sirathatom.

Mit érez most?

Hogy skizofrén vagyok.

Miért?

Mert a személyiségem egyik oldalában vadállati ösztönök szabadultak fel és gondolatban mindenféle középkori kínzóeszközzel számolok le az enyves kezű Ford tolvajjal/ tolvajokkal. Énem sötét oldala woodo bábukat gyárt és éjjelente átkokat szórok rá.

Minden, az utcában megforduló emberre Ford Mondeo gyilkosként tekintek.

És hiszem, hogy összeesküdött ellenem a Világ.

Még a másik gondolatom, hogy az angyali gondviselés küldte felém ezt a seggfejet, hogy ha már nem vagyok képes diétázni és sportolni eljárni, akkor legalább fussak a busz után, és azt a minimum távolságot tegyem meg a két lábamon, ami a létfenntartáshoz szükséges.

Énem szentimentális oldala meg van győződve arról, hogy KATAsztrófális balesettől óvott meg a bűn mocsadékában élő autólopó.

Romantikus ábrándjaim szerint a sors így juttat közelebb az igazihoz, pl a vonaton, a buszon, vagy az utcán.

Hogyan tovább?

Nos kinyomtattam a buszmenetrendet, és vettem egy nem átázó csizmát!

Igyekszem nem befordulni

és

azonnal abbahagyni az

ÖNANALIZÁLÁST  Dr. Kató Kata, kocsilopás utáni traumára specializálódott szakpszichológussal!

Szösszenet a hősiesség kontra terrorizmusról

Ha kötelező lenne választanom egy szervezetet vagy csoportot, akikkel utcára vonulok, vagy sztrájkolok, akkor valószínűleg az „Utálom az erőszakot” társaság lenne az. A megfélemlítésnek minden módját és formáját teljes mértékben elutasítom. kivétel, ha 5 méteres körzetembe merészkedik egy csúszómászó. Legyen az pók, bogár,  lepke, de akár még egy mások által szeretetre méltónak kikiáltott katicabogár, gyilkos ösztöneimen nem tudok úrrá lenni.
A félelem és undor, amit e teremtények iránt táplálok, nem kevés fejfájást és rettegést okoztak már nekem eddigi életem során, de sose hittem, hogy eljutok addig a pontig, amikor az általam meggyilkolt bogarak bosszúja beteljesedik, és éjjelente arra riadok fel, hogy hangokat hallok.
Pedig napok óta ez történik.
A rémálmom hétfő este kezdődött. Épp kedvenc sorozataim egyikét néztem, mikor éreztem, hogy valami elsuhan mellettem. Ekkor még nem sejtettem, hogy nem én vagyok az egyetlen 10 cm-nél nagyobb élőlény a szobában, aki Dr. House-ban gyönyörködik.
A reklám alatt aztán sorsom megpecsételődött. A villanyt felkapcsolva ugyanis észrevettem a szobám sárga falán szuszogó undorító óriási zöld sáskát.
Teljesen leblokkoltam. Percekig csak mozdulatlanul vártam, hogy mikor támad rám. Majd kicsit magamhoz térve rájöttem, szerencsésebb lenne, ha ez fordítva történne. Továbbra is mozdulatlanul, haditerveket szőttem a sáska elpusztítására, bízva abban, hogy felismeri helyzete reménytelenségét és önszántából kapitulál, igazság szerint azt is elnéztem volna neki, ha kamikaze módon nekirepül, -ugrik az ablaknak, hogy megmentsen egy erősen dobogó emberi szívet.
Hiába azonban minden sugallatom, továbbra is ott terpeszkedett a falamon, és cseppet sem zavarta, hogy a reklámidő a végéhez közelít.
Úgy éreztem magam, mint a világmegmentő filmek utolsó perceiben a főhős. A bombám már időzítve, visszaszámlálás elindult: House 4 perc múlva folytatódik, addig likvidálni kell az ellenfelet.
Volt azonban pár akadály:

1. féltem közelebb menni hozzá

2. féltem szem elől téveszteni
3. féltem, hogy ha leütöm, túl nagy nyomot hagy a falon – és festésre most nem futja
4. túl késő volt már István szomszédhoz becsengetni és sáskagyilkolás ürügyén áthívni

Így aztán új hadistratégiát dolgoztam ki.

Először is védelmi készültségbe öltöztem át.  Egyik kezemben egy jól összecsavart törölköző – ha hessegetni kell, másik kezemen gumikesztyű – ha sikerrel járok, akkor áldozatomat fel is tudjam boncolni, meggyőződni róla, hogy valóban elpusztult.
Felsorakoztattam a fegyvereimet is:
Hangyairtó spray, szúnyogirtó spray, molylepke irtó pamacsok, ablaktisztító, hajlakk és seprű.
2 percem maradt hátra és ekkor, ahogyan azt elterveztem, a fenti sorrendben bevetve megpróbáltam ellenfelem térdre kényszeríteni.
A hangyairtó volt az első sokk, lefagyott, a szúnyogirtó hibás lépés volt, magához tért, izgett-mozgott, az ablaktisztító csak a falon hagyott nyomott, a hajlakk viszont totálisan kiütötte. Pörgött még kettőt, majd lezuhant.
Pár másodpercig kábultan álltam, hogy létezik, hogy minden komolyabb trauma nélkül bevégeztetett a háború?
Úgy tűnt, a zöld szörny nem tért vissza. De! Egy tapasztalt csúszómászó gyilkos tudja, csak az a biztos siker, amikor a tetem is megvan, és egyébként is úgy méltó, ha megadom a végtisztességet az ellenfélnek és eltemetem a kukámban.
Sajnos a felderítő csapatom – seprű –, mellyel a párnákat arrébb lökdöstem, semmit nem talált.Két ujjal felemeltem a kanapén lévő ruhákat, és tárgyakat, de holt sáska test sehol.
Viszont véget ért a reklám.Azzal a gondolattal rázódtam vissza Dr. House-ra, hogy valószínű beesett az ágy mögé a tetem.
Az a baj a gyilkosokkal, hogy nincs bűntudatuk, csakhogy nekem nemhogy bűntudatom nem volt, de 2 teljes napig szabályosan hősként ünnepeltem magam, hogy bátorságommal, leleményességemmel gyors és hatékony szolgálatot tettem az emberiségnek.
Szerda este aztán villanyoltás után franciaágyamban fura hangra lettem figyelmes.
Olyan volt, mint amikor a kapucsengő után berreg az ajtó és jelzi, hogy mehetsz. A 4. ilyen berregés után, már kicsit dühös lettem a szomszédra, miért nem visz kulcsot vagy várja lent a vendégeit.
Aztán a hang egyre erősebb lett, és rájöttem a megmásíthatatlan tényre:
Kísért a sáskám.
Egy óra éber állapot után döntöttem. Kihúztam a kanapét és akkor tudatosult bennem:

Átvert! Még mindig él. 

És most már igazi terroristaként, arcát és lényét búvóhelyen tartva idegesítő hangokkal terrorizál.

DE! 
Én, mint az „Erőszakellenes” Csoport vezetője, hiszem, hogy gátat kell szabnunk a terrorizmusnak, így hát nyílt színen, a Facebook oldalamon harcba hívtam minden bátor igazi férfi ismerősömet, hogy zöld szörnyemet és búvóhelyét levadásszuk és egyszer és mindenkorra véget vessünk az álmatlan, félelemmel teli éjszakáknak.

 

 

Szösszenet egy meghökkentő bejelentésről

Lapzártánk után kaptuk az információt, hogy Kovács Kata nagy bejelentést tett. A hír hallatán többen felkapták a fejüket, pszichológusok, családjogi szervek, lázadó fiatalok csoportja áll értetlenül a bejelentés előtt, melyet 2 nappal a Krétai hazatérés után tett nyilvánossá a szenvedélyes blog író.
Valószínű az M1-en, a CNN-n, a BBC-n ilyen szalagcímmel kommentálnák azt a kinyilatkoztatásomat, hogy: 29 év ide vagy oda, felnőtté válás, különélés, anyagi függetlenség fogalmak kereszttüzében én a mai napig imádok együtt nyaralni a szüleimmel.
Nem volt ez másképp korábban sem.  A családi nyaralások nálunk nem a kötelező egy hetet jelentették, hanem az év legjobb, legviccesebb, legmaradandóbb pillanatait és hogy miért, megpróbálom nektek elmesélni azáltal, hogy bepillantást engedek legutóbbi krétai nyaralásunk életképeibe.
Ó Béla, mennyi az idő?
 6:45
Mennyi?
6:35
6:29 nem szeretem, mikor frusztrálsz azzal, hogy sürgetsz. Egyébként is könnyű úgy, hogy minden ruhádat én pakoltam be. Nem akarod át cserélni a szürke ingre és a szürke szövetnadrágra a ruhád?
Miért ez nem jó? A repülőn szerintem teljesen tökéletes.
Te tudod, de csak te leszel olyan marha, hogy 40 fokban hosszú fekete nadrágba jössz.

Általában minden családi nyaralás így indul. Apa már indulás előtt 40 perccel azon izgul, hogy elkésünk, Anya pedig még utolsó mozdulataival rendet rak, átfésüli a haját háromszor, átöltözteti apát és még mielőtt kilépőnk az ajtón fehér blúzával letörli a tvről a port. Ezen a krétai kiránduláson 7 órás indulást tűztünk ki célul, végül 7:15 perckor szálltunk be a kocsiba, amikor is anya kiadta az ukázt:
Akkor irány a TESCO, mert melltartót és bugyit kell vennem.
Hogyhogy?
Kérdezi édesapám elcsukló hangon, hisz még azt is nehezen emészti, hogy 15 perc csúszással indul el alattunk a kocsi.
Hát azért mert otthon hagytam, minden melltartómat és bugyimat.
Ó Anci, szólhattál volna hamarabb, akkor korábban indulunk.
Itt pár perces hatalmi játszma következik, végül megszületik a kompromisszumos megoldás:

-       Á, tudjátok mit majd a reptéren veszek bugyit…

Így aztán pontosan 2 órával a Boeing 720- as Krétai charter járat indulása előtt megérkezünk Ferihegyre. A sorban aztán felmérjük, a többi utastársat, amolyan szembesítő és kritikus módon:

-       Kiskatám én kövérebb vagyok annál a nőnél?  és mutat anya egy nála háromszor nagyobb darab nőre.

Így aztán könnyű és teljesen őszinte szívvel mondhatjuk.

-       Jaj anya ne már.

-       Gitta hol vannak az útlevelek, és repülőjegy?

-       Ide adnád? – kéri apa

No ekkor indul el a Béla precízsége kontra Gitta slendriánsága tűzharc második felvonása.

-       Na várjatok, hova is tettem?

-       Ősgidácskám, csak nem azt akarod mondani, hogy nincs meg a repülőjegy?

-       Bélám itt van az valahol!

És a sor közepén, anyukám elkezdi kipakolni az összes táskát, bőröndöt, s noha már az egész Liszt Ferenc reptér utazó tömege látta, a fekete ruhával összemosott bugyijainkat, a repülőjegyek és útlevelek továbbra is titkos helyen várják, hogy felfedezzük őket. Pár másodpercre anya is elbizonytalanodik és némi pánik lesz úrrá rajta, amit jól irányított kérdésekkel és felkiáltásokkal ki is enged magából.

-       Szerintem Ti tették el valahova. Kiskatám nem tetted el a táskádba?

-       Béla otthagytad a dohányzó asztalon.

Annyira megmásíthatatlanul állítja az igazát, hogy mi magunk is elbizonytalanodunk, lehet mi vagyunk a bűnösök? Épp szégyenkezünk és már- már bűnbocsánatért esdeklünk mikor felkiált.

-       MEGVAN. Na, milyen vagyok, hogy előkerítettem már!

A felfokozott érzelmi síkok, melyeket ezalatt a pár perc alatt átéltünk annyira felborzolja az idegeinket, hogy felkiáltás után csak az marad meg bennünk, hogy ANYA megtalálta, milyen szuper nő is, és a boldogságnak ebben a pillanatában elfelejtjük, hogy tulajdonképpen ő is “ veszítette el”.
Csendes, békés megnyugtató léptekkel haladunk a gép belseje felé.
Sajnos azonban hiába magyaráztuk a nőnek, hogy 3 jegyet egymás mellé ablakhoz. Csak annyit értett meg 3 jegy. Így aztán apát és engem egy szűk folyosó választ el. Ez persze nekünk új lehetőségeket nyitott meg a polgárpukkasztásban. Édesapám ugyanis egyből kiszúrta a mögöttünk ülő nő, repüléstől való félelmét és pánik rohamát, amire azonnali gyógyírként  így reagált:

-       Kiskatám izgalmas utunk lesz, mert most a gyakorló másodtiszt fog felszállni. Ez lesz az első útja, remélem nem lesz nagyon rázós.

A nő végképp feladta az életnek hívott küzdelmet és utolsó szerelmetes pillantást vetett a férjére a felszállás előtti pillanatokban. Nem oldódott fel, akkor sem Mrs. Pánik, mikor a pilóta reggel 11-kor a következő képen üdvözölte a kis csipetcsapatot:

-       Good evening…the capitan speaking…

Apus nem is általoldta megjegyezni jó hangosan.

-       Ó Kiskatám hát ez még angolul se tud, Tejóég! Mi lesz így velünk?

S bár mi roppant jól szórakoztunk eddigi legrázósabb repülő utjaink memoárjaival a mögöttem utazó hölgy hangos fohásza kísérte végig a 2 órás repülő utat. Persze minden gond nélkül szállt le a gépünk és délután 1-kor már a krétai napsütésben száguldott velünk a busz a szállodánkba. Ahol is kezdetét vette a 8 nap totális kikapcsolódás feltöltődés és fizikai- lelki megújulás. Akarom mondani az én esetemben csak lelki megújulásról lehetett szó, hiszen rögtön a második tengerparti napon hatalmasat zúgtam a medencéhez vezető lépcsőn. De hál istennek nem látta más az esésemet, csak a szálloda teljes személyzete, a medence környékén fellelhető 25-30 ember, viszont a kiáltásokra melyek a hátravágódásomat kisérték az egész sziget felkapta a fejét. Anyukám azt hitte ketté tört a gerincem, Apa azt, hogy leszakadt a vesém, én magam pedig harmadiktípusú találkozást éltem át felettes énemmel. A szálloda személyzete azonnal jeget hozott, a medence környékén ülők, felálltak és lélegzet visszafojtva várták, hogy smsben hírt adjanak otthon maradt családtagjaink a medencei tragédiáról.DE, FELÁLLTAM! Könnyzápor közt ballagtam vissza a helyemre és minden erőmet összeszedve próbáltam lefeküdni a napágyra.
Családom velem nyaraló tagjai továbbra is teljes rémületben várták, hogyan alakul sorsom. Anyukám jegelt, apa pedig lelkemet nyugtatgatta, hogy ne izguljak nem látta senki, de mikor már a harmadik idegen ajkú jött oda megkérdezni minden rendben, éreztem, hogy apa bevette a kegyes hazugság szérumot.
A hétfői napom a túlélésről szólt, minden egyes mozgás, felállás, ülés a leggyötrelmesebb fájdalommal járt, amit valaha éreztem. De csodálatos ez a tengervízben végig csinált fizikoterápia, a harmadik napra már csak a bugyi fel és levétele, a buszozás, a wcézés utáni tisztálkodás és az alvás okozott gondot.Ezek a műveletek azóta se mennek…
Még más kisgyerekek BCG oltást kapnak félévesen, addig a Kovács család tagjaiba a pozitív élet szirupot fecskendezték, ennek köszönhetően minket egy vesezúzódás, csúnya leégés sem akadályozott meg abban, hogy jókedvünk legyen és hatalmasakat kacarászunk. A 4. Nap miután apa befejezte a Churchillről szóló könyvet, összefoglalta nekünk az olvasottakat.

-       Te Gitta én gondolkoztam ezen a dolgon és rájöttem, te képes vagy egy könyvel és egy kendővel napágy forradalmat kirobbantani és elfoglalni a csúcspozícióban lévő napozóállásokat.

Való igaz, anya minden reggel küldetésének érezte, hogy kendőjével a lehető legjobb ernyőket és ágyakat foglalja el nekünk. Nem tudom, hogy tudta ezt véghez vinni de tény, hogy VIP szektorban pihentük és barnultunk. De ahogy a törpök is megmondták: az élet nem csak móka és kacagás. Komoly feladat várt ránk: Meg kell tanítanunk anyát úszni.Ha két héttel korábban faggatnak erről a projetről egyszerűen csak azt feleltem volna: MISSION IMPOSSIBLE. De Tom Cruise óta nem ismerünk lehetetlen és egyébként is úgy tűnt apának megvan erre a bomba biztos terve, kellett hozzá:

·         40 fok

·         80 fokos páratartalom

·         egy kristálytiszta tenger

·         2 eltökélt úszómester (apa és én)

·         es egy Tisza parton felnövő vizet gyűlölő, de melegtől szenvedő Anya.

Az első nap, csak bokáig jött be, a második nap, térdig a negyedik napra elértük, hogy derékig megmártózzon a tenger hús habjaiban az ötödik nap pedig vallatóra fogtuk. Ennek a menete: apa egyre beljebb és beljebb viszi a víz mély kékje felé, anya pedig egyre inkább kiszolgáltatottá válik. Sikítozik, kacarászik és könyörgőre fogja:

-       Jaj gyerekek, vigyetek kijjebb, nekem már ez mély!

-       De Gidácskám, hát látod nekem is csak eddig ér! - mutat apa a nyakához.

-       Ó Bélaaaaaa…..

-       Na Gidácska, mondjad csak hogy is van ez a…

Vallatásunk azonban nem várt eredményt hozott, anya hirtelen ráérzett a tengerre és azt mondta meg akar tanulni úszni.Értetlenül néztük egymásra apával, és nem akartuk elhinni: létezhet hogy, 29 év után, mikor már a teljes lemondással legyintettünk anya víziszonyára, mégis csak van egy tengeri sünnyi remény? Így aztán nyújtottuk a karunkat, elméleti és vizuális oktatást tartottunk, hogy kell fel feküdni a vízre és vártuk, hogy anya nagy levegővétel után próbálkozzon. Nem láttam még embert így megfeszülni minden izmában. A kezemből elszállt minden vér, anya tenyér szorítása miatt, és figyeltem, hogyan küzd ember és víz egymással.  Egy rúgás és anya óriási kacarászásban tört ki, amit persze apa idézett elő:

-       Jó lesz ez Gittácskám, most még szar de jó lesz.

Apa bal keze az én jobb kezem, anya megfeszülő arcizmai és egy újabb próbálkozás: Kezeink már kékülnek, anya 2 lábcsapást tesz és apa újra felkiált:

-       Óriás béka a vízben, óriás béka a vízben.

Anya pedig hahotázva inti apát móresre:

-       Ó Béla ne röhögtess!

És itt a mindent bele 3. Esély Lazul a kézszorítás, már szinte úszásra emlékeztető lábcsapások, nyitott szem és egy felkiáltás apától:

-       Emberek! Tud úszni. Hé mindenki! Tud úszni.

Mindenki minket bámult, anyával röhögő görcsöt kaptunk és az egész Földközi tenger a kacagásunktól zengett. Karcsapások megtanulásra tett kísérletünkre anya csak így felelt:

Jövőre ugyanekkor ugyanitt.

Nem is lenne baj, ha visszamennénk jövőre is Krétára, mert szégyenkezve vallom be, most tőlünk teljesen szokatlan módon kultúrbunkók voltunk. A nagy melegre és az én háborús sérülésemre hivatkozva ugyanis egyetlen egy történelmi nevezetességet sem tekintettünk meg. Viszont jártunk az ó városban 2 kétszer is. Csak azért, hogy ne legyünk teljesen reménytelen esetek. Az estéket pedig a szokásos módon töltöttük el. A szálloda teraszán igen közel a bárpulthoz, koktél, póker és szivar társaságában. Apa annyira pöpecul festett, egy pohár whiskyvel a dominikai szivarral és póker lapokkal a kezében, hogy az animátor oda is jött hozzánk és kérdezte mivel foglalkozik.
Apa ékes angolsággal mondta, hát pókerezem.A lány pedig teljes meggyőződéssel hitte, hogy apa profi póker játékos, aki versenyekre jár és nyer, mi pedig meghagytuk ebben a hitben, mert messziről jött ember azt mond, amit akar :) Hát ilyen békében, nyugalomban és idillben telt el 7 nap. Amikor az indulás előtti nap, apából újra előtört a kérdés:

-       Gidácskám megvannak a repülőjegyek - útlevelek?

Anya rögtön rávágta, hogy persze és szinte látni lehetett a sértődést az arcán, hogy megint azt feltételezzük, hogy nem vigyázott rá. Az egyetlen gyanús jel csupán az volt, hogy az esti koktél és szivar után heves keresgélésbe kezdett.1 órája figyeltük, hogy anya hol ezzel hol azzal a bőrönddel szöszmötöl mikor megkérdeztem:

-       Anya keresel valamit?

-       A repülőjegyet meg az útleveleket.

Mi már szinte megse lepődtünk a válaszon, pontosan tudtuk a forgatókönyvet: Vad keresés
Gyors vádaskodás, hogy mi tettük el Majd a felkiáltás, hogy megvan anya óriás táskájának a bélésében. De most semmi ilyen nem történt. Komoly kétségbeesés látszott Anya arcán, NA EKKOR kezdünk el mi is aggódni. Mindenki kétszer kipakolta a bőröndjét, végig jártuk a szállodát, de repülőjegy sehol. Hajnalban, azon tanakodtunk, hogy mi tévők legyünk, hívjuk fel az utazási irodát. Én magamban kicsit még örültem is a hírnek, hisz teljesen legálisan rajtam kívülálló okok miatt, élvezhetem még egy kicsit a szabit. Azt próbálgattam írásban, hogyan görögösítsem a nevemet, mert hivatalos okirat nélkül akár hónapokba is beletelhet, hogy hazajussunk, amikor anya az ágy alól kimászva mutat fel egy borítékot benne a hazajutáshoz szükséges papírokkal.

-       Na milyen vagyok, hogy megtaláltam már..

Mosolygott ránk, mi pedig apával egyszerre gondoltunk arra, hogy de jó hogy a szabink második hetére a Balaton körbenyaralását terveztük oda nem kell se repülőjegy se útlevél...

Szösszenet más tollából - Így láttak/ látnak ŐK

Írta: „CzinkuKati” alias Anya

Lektorálta és hitelesíti: „óBéla” alias Apa

Ez egy könnyed s spontán szösszenet, a szüleimtől születésnapomra! J

Hát Megjött!

Immáron 30 éve!‼

Akkor is sietett nehogy lemaradjon valami fontosról. Megrövidítette az anyaméh biztonságát, csak azért mert kíváncsisága kiűzte. Igaz kellett, hozzá az anyai egyetért is. Ezt csak azért kapta meg, mert egy igazán jóvágású, hatalmas kezű, kedves doki támogató együttműködése ellensúlyozta a kockázatát annak, hogy kb 2 héttel korábban jön a világra.

Forró júliusi nap, szülinapi buli, jó arcok a közelben, ez kell nekem! Mondta volna, ha tud beszélni.

Ilyen formás, jól kidolgozott baba még a sokat látott debreceni klinikán is feltűnést keltett. Nálunk, szülőknél ez csak fokozódott hisz elsőszülött fiúnk nem állította magasra a mércét  Pici formás ajkak, miniatűr orr, sötét haj, érdeklődő sötét szempár! Kell ennél több? Ami a legfontosabb, hogy testvére születésnapjára érkezett. Már akkor is örömet, meglepetést akart szerezni. A meglepetést azért nem kell szó szerint érteni. Mindenki tudta mi készülődik, bátyja már a harmadik magzati hónapban nevén szólította: Kata

Eszmélését követően már cinkosokat is talált arra, hogy átírja az élet rendjét. Nagyanyja volt az első. Hazakerülve a klinikáról végig aludta az éjszakát. Hittük Mi! Persze sétáló bölcső segédletével, így könnyű!

Nem akart bölcsibe menni. Elő is állt egy masszív hasmenéses vírussal, majdnem kiirtotta a fél várost. DE! Célt ért! A bölcsi közelébe se engedtük a következő egy évben.

Kapcsolatépítési tréningekbe már másfélévesen kezdett. Külsőségeket tekintve bőkezűen bánt vele a sors. Gyűrű göndör szőke haj, arányos test, mosolygós kedves arc. Mindenki a lába előtt hevert. Öreget, fiatalt gátlástalanul leinformált: Neked van anyukád? Neked van apukád?

Megszervezte saját szülinapi buliját, ovis ballagását a szülők bevonása nélkül. Minden alkalommal a létszám jóval húsz fölött volt.

Színésznő és énekesnő akart lenni a kezdeti korszakban. Fáradtságot nem kímélve adott magának énekórákat, jelmezbemutatókat. Ha hiszitek, ha nem, az egyébként nem túl jó adottságait MAJDNEM átlagos szintre hozta.

Így volt ez, az úszással is. Testvére, unokatestvére néhány úszótanfolyammal a háta mögött már tudott úszni, de Kata még nem. Addig leste a mozdulatokat, addig erőlködött még 8 óra alatt megtanította saját magát úszni, alig 5 évesen. Mára már profi benne.

Ő nem akart némi előképzettséggel iskolába menni pedig testvére példája után

(aki, iskolakezdésre tudott olvasni) többszöri kísérletet tettünk erre. Ám alig, hogy megismerte az írást, már nagy levelezésbe kezdett a tág családdal. Leveleit így kezdte:

Kedves csaláRd!

Szerelmi élete is zajos volt, már bölcsiskorától, de a szőke hajú Máté után még sokan jöttek a sorba.

Sajnos az elsős a bölcsis szerelmet leszámítva az elvárás és a lehetőségek összhangja nem teremtődött még meg, Elvis Persley ekkor már ugyan is halott volt.

De ez így jó, hisz akkor nem tudott volna ennyi mindent kipróbálni.

Bátor, vállalkozókedvű, eszes, csupaszív, kissé hisztis gyerek jön ma haza a szülői házba.

Apjával már lélekben felkészülünk fogadására. Pillanatokon belül robban a bomba.

A lányszoba tele bőrönddel, számítógép bekapcsolva, fürdővíz megengedve, kaja az asztalon, szülők a helyükön.

Hallgatjuk a színes „Katás” beszámolót az elmúlt időszakról. Oldalra tekintve 20 törülköző a földön, a bőrönd tartalma a szőnyegen, kozmetikumok sorban a nappali asztalán, bugyik, mint jelzőlámpák jelzik, merre halad Kata.

De végre, újra itthon van!