„Menj utazni, s meglásd mit elhagytál érte,
kárpótlásul másutt megtérül bére!
Menj világot látni, mert az égbolt alatt,
Igaz gyönyör csak az utazásból fakad.
Kinek van ízlése, s eszes, okos ember:
Ha megül egy helyen, dicsőséget nem nyer!
Menj lakóhelyedtől messzi tájra,
Ismeretlen földre, idegen világba!
Mert úton lenni a boldogság!”
Ezzel
a perzsa verssel indította utunkat az idegenvezetőnk. Első hallásra azonosulni
tudtam minden sorával. Ha valahol megtérülhet egy utazás bére, az csak is Marrakesh
lehet. A város olyan, mint a neve. Romantikus, eredeti és felejthetetlen. Ez nem csak Marrakeshre, de egész Marokkóra
igaz. Ez az ország a TOP listám élére mászott fel az egy hét alatt, olyan
kellemetlenségek dacára is, minthogy a négy csillagos szálloda inkább csak
hármas alá. A festői környezetbe azért belerondít sok helyen az eldobált
műanyag flakon és a helyiek által random módon kikiáltott szemétlerakó helyek,
hegyek tavak és legelők szomszédságában.
Az
első marrakeshi tevékenységem az volt, hogy ittam egy frissen utcán préselt gránátalma
levelet és sorban álltam, hogy egy helyi kávézó egyetlen mosdójában könnyítsek
magamon.
Bevallom, ez kissé alantas első tevékenységnek számít, azok után, hogy
a buszban valami elképesztő emelkedett hangulatba kerültem.
Ahogy
elértük a város jelző táblát, egyszer csak felcsendült a Goombay Dane -Marrakesh szüleim által jól ismert slágere. Nem tudnám megmondani, hogy a
város, a zene, a száguldó busz vagy mindezek szerencsés összhangjának köszönhetően,
de körülbelül úgy éreztem magam, mint Napóleon, aki győztes csata után bevonul
a meghódított területre.
Ez
volt az a pont, amikor Marrakesht megszerettem és minden utcájával, labirintusával,
arab édességével ez egyre csak mélyült. 2,5 napot terveztünk be arra, hogy
megnézzük a látnivalókat, de azt hiszem 2,5 évtized is szolgálna meglepetéssekkel.
Mindig
olyan szerencsésen alakulnak az útjaink, hogy lehetőségünk nyílik egy helyi
családot és otthonukat személyesen is megismerni. A kacskaringós út végi
kis falu, ahol meglátogattuk vezetőnk egyik berber jó barátját és annak családját
az Atlasz hegység ölelésében fekszik. A családi ház, ami európai szemmel
otthonnak és lakályosnak nehezen nevezhető egy patak méretű folyó mellett áll.
A ház tetején farkas kutya ugat ránk, az udvarra belépve csirkék fogadnak
minket. Miközben haladunk beljebb és beljebb, úgy tudunk meg egyre többet a
családról. A családfő első feleségét a medréből kilépett folyó a házzal együtt
elsodorta. Az apuka ott maradt három gyermekével és a ház maradványaival. A
falu lakói segítségével újjá építette otthonát, új asszony is került a házhoz,
de egy súlyos betegség a férfit is magával ragadta. Első szülött fia az
egyetlen, akit tanítatott, nem tudott édesapja második feleségére és új
gyermekére vigyázni, így kisebbik öccse vállalta át a család fenn tartó
szerepet. Mire ide érünk a történetben, már menta tea és direkt nekünk
készített házi lepény kenyér friss olívaolajjal meglocsolva már a kerti
asztalon vár bennünket. A farkas kutya még mindig a tetőről figyel minket és
szemmel láthatóan megnyugszik, mikor evés, ivás és beszélgetés után búcsút
intünk vendégszerető berber ismerőseinknek.
Az
egyszerűség után, a pompa vár Bennünket a Bahia palotában. Tartozom egy
vallomással. Szégyen, nem szégyen fanatikus Szulejmán sorozat rajongó voltam/
vagyok (képes voltam törökül angol felirattal végig nézni az összes évadot),
ezt most azért mesélem el, mert a nagy vezír palotája folyamatosan a szultáni
lakot jutatta eszembe, még úgy is, hogy a palota nem középkori. Láttam magam
előtt az intrikákkal teli hárem hölgyeket, a három feleséget, a kiváltságos,
legkedvesebb asszonyt és külön lakrészét, a gyönyörű kertet, ahol titkos csókok
csattanhattak el.
Délutáni
teára Yves Saint Laurent fogadott minket a város szívében kerítéssel elzárt
álomszép kertjében. Itt jó 30 perces videót rögzítettünk, arról hogyan szerezzük
be a ránk bízott limitált kiadású kubai szivarokat.
Onnan
indítom kincsszerző túránkat, hogy beavatok mindenkit egy annyira nem is
hétpecsétes családi titokba. Édesapám és a bátyám, nagyon kedvelik a jó
szivarokat. Nálunk ez nem futó hóbort, nem alkalmi pöfékelés. A klánban ez
bizony a férfiak egy igen komoly privilégiuma, minőségi szivar, jó kávéhoz,
finom borhoz napszaktól függően. A bátyám ráadásul, igazi férfi, már ha a hobbijára
költött összegből indulok ki (egyébként is). Megszállottan gyűjti a limitált
kiadású vagy híresen jó szivarokat. Valahányszor kiteszem a lábam az országból,
már jön is a térkép és fotó, hogy hol és mit kell beszereznem. Marrakeshi
szivar célunk, a térképen egy olyan luxus szállodához irányított, amit
fegyveres rendőrök védtek és természetesen a város másik végében volt. Mi
azonban, ahogy mondani szoktam Tom Cruise óta nem ismerünk lehetetlent, taxiba
szálltunk,és halált megvető bátorsággal átkeltünk Marrakesh életveszélyes kora
esti dugóján, hogy küldetésünket teljesítsük.
Apa,
aki maga is úgy fest, sötét szemüvegével, szakállával, mint egy sejk, vagy szaúdi
herceg természetesen egyből bebocsátást nyert a luxusba. Hellyel kínálták még
az ügyeletes mindenes fiú elment, hogy megtudja beszerezhető-e a szállodában A
szivar. Sajnos nem jártunk sikerrel, talán pont egy igazi szaúdi herceg szívta
el, mikor utoljára Marrakeshben vendégeskedett.
Csalódottságunkon
csak egy dolog segíthetett a Jemaa EL fna tér, a marrakeshi medina/ óváros
nyitó vagy záró tere, ahol egymást érik a frissen helyben sütött húsok, zöldségek,
édességek. Amit viszont én itt a legjobban szerettem, a helyiek utca zenélése
és tánca. Ha volt előző életem, én azt hiszem arab lehettem, mert szokásaik,
beszédük, táncuk, énekük, olyan ismerős- baráti érzést kelt bennem. Ha tehettem
volna egész este ott maradtam volna de hajnalban elhagyva a vörös várost tovább
döcögött velünk a busz Fes irányába.