Szösszenet Marrakeshről / Marokkói egyveleg

„Menj utazni, s meglásd mit elhagytál érte,

kárpótlásul másutt megtérül bére!

Menj világot látni, mert az égbolt alatt,

Igaz gyönyör csak az utazásból fakad.

Kinek van ízlése, s eszes, okos ember:

Ha megül egy helyen, dicsőséget nem nyer!

Menj lakóhelyedtől messzi tájra,

Ismeretlen földre, idegen világba!

Mert úton lenni a boldogság!”

Ezzel a perzsa verssel indította utunkat az idegenvezetőnk. Első hallásra azonosulni tudtam minden sorával. Ha valahol megtérülhet egy utazás bére, az csak is Marrakesh lehet. A város olyan, mint a neve. Romantikus, eredeti és felejthetetlen. Ez nem csak Marrakeshre, de egész Marokkóra igaz. Ez az ország a TOP listám élére mászott fel az egy hét alatt, olyan kellemetlenségek dacára is, minthogy a négy csillagos szálloda inkább csak hármas alá. A festői környezetbe azért belerondít sok helyen az eldobált műanyag flakon és a helyiek által random módon kikiáltott szemétlerakó helyek, hegyek tavak és legelők szomszédságában.

Az első marrakeshi tevékenységem az volt, hogy ittam egy frissen utcán préselt gránátalma levelet és sorban álltam, hogy egy helyi kávézó egyetlen mosdójában könnyítsek magamon. 

Bevallom, ez kissé alantas első tevékenységnek számít, azok után, hogy a buszban valami elképesztő emelkedett hangulatba kerültem.

Ahogy elértük a város jelző táblát, egyszer csak felcsendült a Goombay Dane -Marrakesh szüleim által jól ismert slágere. Nem tudnám megmondani, hogy a város, a zene, a száguldó busz vagy mindezek szerencsés összhangjának köszönhetően, de körülbelül úgy éreztem magam, mint Napóleon, aki győztes csata után bevonul a meghódított területre.

Ez volt az a pont, amikor Marrakesht megszerettem és minden utcájával, labirintusával, arab édességével ez egyre csak mélyült. 2,5 napot terveztünk be arra, hogy megnézzük a látnivalókat, de azt hiszem 2,5 évtized is szolgálna meglepetéssekkel.

Mindig olyan szerencsésen alakulnak az útjaink, hogy lehetőségünk nyílik egy helyi családot és otthonukat személyesen is megismerni. A kacskaringós út végi kis falu, ahol meglátogattuk vezetőnk egyik berber jó barátját és annak családját az Atlasz hegység ölelésében fekszik. A családi ház, ami európai szemmel otthonnak és lakályosnak nehezen nevezhető egy patak méretű folyó mellett áll. A ház tetején farkas kutya ugat ránk, az udvarra belépve csirkék fogadnak minket. Miközben haladunk beljebb és beljebb, úgy tudunk meg egyre többet a családról. A családfő első feleségét a medréből kilépett folyó a házzal együtt elsodorta. Az apuka ott maradt három gyermekével és a ház maradványaival. A falu lakói segítségével újjá építette otthonát, új asszony is került a házhoz, de egy súlyos betegség a férfit is magával ragadta. Első szülött fia az egyetlen, akit tanítatott, nem tudott édesapja második feleségére és új gyermekére vigyázni, így kisebbik öccse vállalta át a család fenn tartó szerepet. Mire ide érünk a történetben, már menta tea és direkt nekünk készített házi lepény kenyér friss olívaolajjal meglocsolva már a kerti asztalon vár bennünket. A farkas kutya még mindig a tetőről figyel minket és szemmel láthatóan megnyugszik, mikor evés, ivás és beszélgetés után búcsút intünk vendégszerető berber ismerőseinknek.

Az egyszerűség után, a pompa vár Bennünket a Bahia palotában. Tartozom egy vallomással. Szégyen, nem szégyen fanatikus Szulejmán sorozat rajongó voltam/ vagyok (képes voltam törökül angol felirattal végig nézni az összes évadot), ezt most azért mesélem el, mert a nagy vezír palotája folyamatosan a szultáni lakot jutatta eszembe, még úgy is, hogy a palota nem középkori. Láttam magam előtt az intrikákkal teli hárem hölgyeket, a három feleséget, a kiváltságos, legkedvesebb asszonyt és külön lakrészét, a gyönyörű kertet, ahol titkos csókok csattanhattak el.

Délutáni teára Yves Saint Laurent fogadott minket a város szívében kerítéssel elzárt álomszép kertjében. Itt jó 30 perces videót rögzítettünk, arról hogyan szerezzük be a ránk bízott limitált kiadású kubai szivarokat.

Onnan indítom kincsszerző túránkat, hogy beavatok mindenkit egy annyira nem is hétpecsétes családi titokba. Édesapám és a bátyám, nagyon kedvelik a jó szivarokat. Nálunk ez nem futó hóbort, nem alkalmi pöfékelés. A klánban ez bizony a férfiak egy igen komoly privilégiuma, minőségi szivar, jó kávéhoz, finom borhoz napszaktól függően. A bátyám ráadásul, igazi férfi, már ha a hobbijára költött összegből indulok ki (egyébként is). Megszállottan gyűjti a limitált kiadású vagy híresen jó szivarokat. Valahányszor kiteszem a lábam az országból, már jön is a térkép és fotó, hogy hol és mit kell beszereznem. Marrakeshi szivar célunk, a térképen egy olyan luxus szállodához irányított, amit fegyveres rendőrök védtek és természetesen a város másik végében volt. Mi azonban, ahogy mondani szoktam Tom Cruise óta nem ismerünk lehetetlent, taxiba szálltunk,és halált megvető bátorsággal átkeltünk Marrakesh életveszélyes kora esti dugóján, hogy küldetésünket teljesítsük.

Apa, aki maga is úgy fest, sötét szemüvegével, szakállával, mint egy sejk, vagy szaúdi herceg természetesen egyből bebocsátást nyert a luxusba. Hellyel kínálták még az ügyeletes mindenes fiú elment, hogy megtudja beszerezhető-e a szállodában A szivar. Sajnos nem jártunk sikerrel, talán pont egy igazi szaúdi herceg szívta el, mikor utoljára Marrakeshben vendégeskedett.

Csalódottságunkon csak egy dolog segíthetett a Jemaa EL fna tér, a marrakeshi medina/ óváros nyitó vagy záró tere, ahol egymást érik a frissen helyben sütött húsok, zöldségek, édességek. Amit viszont én itt a legjobban szerettem, a helyiek utca zenélése és tánca. Ha volt előző életem, én azt hiszem arab lehettem, mert szokásaik, beszédük, táncuk, énekük, olyan ismerős- baráti érzést kelt bennem. Ha tehettem volna egész este ott maradtam volna de hajnalban elhagyva a vörös várost tovább döcögött velünk a busz Fes irányába.

Szösszenet az utazókról / Marokkói Egyveleg

Három biztos jele volt annak, hogy ez a marokkói körutunk is emlékezetes nyaralás lesz.

Az első jel:

A korábbi szokásaimtól eltérően nem előző este pakoltam össze a bőröndömet és pánikoltam azon, hogyan fog megszáradni reggel hatra az este tizenegykor még mosásban lévő ruha. Nem bizony! Kettő nappal korábban már össze voltam pakolva. Sőt! Nemhogy, össze voltam pakolva, de kivasalva és gyönyörűen szortírozva, behajtogatva voltak a ruháim. Nem is értette lila bőröndöm, mi ez a makulátlan rend, élére állított ruhakupac.

A második jel:

Arab országba indultunk. Ez az ötödik olyan utazásunk, mikor arab országban járok és a negyedik, hogy az afrikai kontinensre látogatok. Így aztán pontosan tudtam, hogy gátlástalanul mosolyoghatok és szemtelenül kacérkodhatok majd az erősebbik nemmel, hisz nem kell tartanom a közönytől és biztos, hogy kapok majd egy-két megerősítést. A teve alkuból, amit majd édesapám folytat a helybéliekkel letudom mérni mennyit öregedtem. 10 éve, a Piramisok árnyékában 5000 sivatagi hajót ajánlottak értem, ha ennél kevesebbet ígérnek el kell gondolkodnom egy két sebészeti beavatkozáson.

Harmadik jel:

Egyben csúcspontja e kis csokornak, hogy még „kissé” részegen vágtam neki ennek a majd 5 órás repülő útnak. Jogos a kérdés, miért lett ez pozitív jel. A válasz roppant egyszerű, annyira szenvedtem az előző este megivott irgalmatlanul sok tequilától (11 pohárig számoltam), hogy nem volt időm és erőm azon agyalni vajon lezuhanunk-e.

A szüleim az utazás előtti éjszakát a pesti lakásomban töltötték, ahova én hajnali 4 óra tájban kapatosan érkeztem haza és zuhantam rá nappalim kényelmes kanapéjára. 4 óra múlva, kávé illatára, masszív fejfájásra és erős hányingerre ébredtem. A piát nagyon bírom, a másnapot kevésbé, rossz közérzetemet tetőzte, hogy a szüleim végig nézték, hogyan próbálok életet lehelni vegetáló testembe. Jött a tuti recept, tea kiskanál sóval, reggeli, hideg zuhany és pár óra múlva felöltözve, kivasalt frissen mosott hajjal, bőrönddel a jobb kézben, hátizsákkal a hátamon, szelfibottal a bal kezemben elindultuk a reptérre.

Szelfibot! Ez a szó is magyarázatra szorul, ha valamihez nem értek, akkor az a fotózás. Sokszor el is felejtem, hogy fotózni kéne. Elhatároztuk idén, hogy legyen emlékünk és az unokáknak is legyen mit mutatni, ezt az utat más formában örökítjük meg: rövid videókat készítünk, hogy aztán csak szűk családi körben megosszuk őket. Amennyire nem erősségünk a fotó készítés, annál inkább jeleskedtünk a videókban és mókásabbnál mókásabb jelentek kerültek rögzítésre, ami az egész utazásnak adott egy különös és meghitt hangulatot.

Az első videón, hogy eláruljak egy kulisszatitkot, jól látható, hogy másnaposan vagy még részegen próbálom megérteni, hogy működik a szelfibot.

Végül egy órás taxizás után jóval korábban, mint kellett volna megérkeztünk Ferihegyre – Köszönjük Apa

Volt időnk kávéra, parfüm szagolgatásra, hezitálni, hogy kis vagy nagy csomagos mogyorós M&M-t vegyünk és Vodka vagy Unicum kerüljön a szatyorba.

Itt álljunk is meg egy szóra.

Jártunk már sok fele a világban majd minden kontinensen ettünk fura dolgokat, de még soha nem oltattuk be magunkat utazások előtt, gyógyszert is csak limitáltan viszünk, leginkább fogfájásra. Még se szoktunk (legalábbis anya és apa) betegek lenni. Ennek az oka a dezinficiálás. Minden reggel 4-centtel indítjuk a napot, ki - ki melyik üveget választja magának, a nap végén megismételjük az előbbit, hogy keretbe zárjuk a bacikat. Így történt, hogy az alkohol vásárlás a duty freeben kőbe vésett tradíció lett.

11 Tequila után azonban az ember nem biztos, hogy tud válaszolni a kérdésre:

Kiskatám, neked milyen piát vegyünk?

Gittácskám! Kata szerintem egész évre dezinficiált.

Epeműtét után 6 héttel, elment neked az eszed gyermekem. - háborgott anya, mintegy elfedve, hogy két mondattal korábban pont ő kérdezte mit szeretnék fogyasztani gyomorvédelem címszó alatt.

Végül a szokásos társaság gyúlt össze: M&M, Dior, Kenzo, Vodka, Unicum, hogy velünk együtt megkezdje a legszenvedősebb repülőn töltött 5 órát, hogy aztán landolás után még jó 1,5 órán át sorban álljunk, hogy átvizsgáljanak és ellenőrizzenek minket, de örömmel jelentem immáron tiszta fejjel, nem keresztbe álló szemekkel készült rólam kép az útlevél ellenőrzéskor.

Helló Marokkó!