Szösszenet az idegekről

Beismerem az én hibám. Az én kimerült idegrendszerem adta be a kulcsot szombat délre. Két út van előttem: vagy kiírom magamból a bennem feszítő erőket, vagy a velem szemben ülő anyukát és a két gyerekét pofon vágom.

Pont emiatt az utolsó két leírt szó miatt érzem, hogy borotva élen táncolnak az idegeim. Soha de soha nem tudnék gyereket megütni, az erőszakot pedig minden formában elutasítom. DE! Van az a gyerek ordítás, kényeskedés, hiszti és hozzá az a semmilyen súlytalan szülői fegyelmezés, amitől elveszítem a türelmemet és kifordulok önmagamból.

Feladom hát abbéli reményemet, hogy nyugodt körülmények között megebédelek és két falat között olvasom a könyvemet, helyette inkább dühkezelési céllal papírra vésem a kérdéseimet.

Kedves Anyuka,

Nem gondolja, hogy a gyermekeinek baj van a hallásával? Vagy van más oka, amiért csak ordítva képesek Önhöz és másokhoz szólni?

Kedves Anyuka,

Az ön gyermekeit netán Bagira és Balu nevelte a dzsungelben, amiért nem képesek emberek között normálisan viselkedni?

Kedves Anyuka,

Tudta Ön, hogy az asztal nevű bútoron az emberek (különösen egy étteremben) enni szoktak és nem ülni (mint az ön 7 év körüli fia) és feküdni (mint az ön 4 év körüli lánya feltett lábbal)?

Kedves Anyuka,

Igen, igen. Ezen a néven szólongatja Önt (természetesen ordítva) a gyereke már századszorra megtenné, hogy figyel rá?

Kedves Anyuka,

Kérem a jövőben bővítse fegyelmezési repertoárját, mert szemmel és füllel tapasztalhatóan a „pszt halkabban” nem túl hatékony módszer.

Kedves Anyuka,

Köszönöm, köszönöm, köszönöm, hogy végre elmentek innen.

Hogy készen állok-e az anyaságra? Ebben a pillanatban erős nemmel voksolnék, de végre újra csend van, előttem a süteményem és az idegeim is kezdenek lecsillapodni. Éppen belemélyülnék újra az olvasásba, amikor észreveszem, hogy az étterem ajtaján belép egy anyuka két gyerekkel.

Kezem keresztben, hasam görcsben szorítok és imádkozom:

Kérlek ne a közelembe ülj! Kérlek ne a közelembe ülj!

Hiába a fohász, a mosolygós anyuka kihúzza a mellett lévő asztalnál álló széket. Nagy levegőt veszek és felkészülők az idegrendszeremet érő újabb csapása.

A katasztrófa azonban elmarad. Ez az anyuka és a gyerekek újra visszaadják a hitemet. A gyerekek kedvesek, illemtudóak. Az anyuka vicces de erőteljes, ha arra van szükség, gondoskodó mikor annak kell lennie.

Egyszer csak azt veszem észre, hogy már nem azért nem köt le a könyvem, mert nem tudok koncentrálni rá, hanem azért mert a mellett ülő anyuka a két gyerekével és azok színes történeteivel, bájos kacagásukkal, sokkal szórakoztatóbbak, mint a regényem.

Hogy készen állok-e az anyaságra? Ebben a pillanatban még akár egy igen-t is megmernék kockáztatni.

Egy igen, egy nem szavazattal a kérdést (készen állok e az anyaságra) határozatlan időre, de minimum addig még az idegrendszerem pihentebb lesz elnapolom.

Szösszenet az elsőről

Minden évben, mikor manager szűrésre mentem, feltették a kérdést: Műtétje volt már?

A mandula kivétel annak számít? – kérdeztem meg mindig, mert valahogy nekem az nem műtét, vagy legalább is nem olyan, ami említésre méltó.

Épp ezért én mindig úgy tekintettem magamra, hogy műtétszűz vagyok.

Így amikor a doktor úr közölte velem, hogy meg kell műteni, összekulcsoltam a kezeimet és mondatokba próbáltam szedni kétségeimet, valóban szükség van-e a szikére.

Kata, ezt a lehető legrövidebb időn belül meg kell műteni, mert ha nem tesszük meg, akkor legközelebb nem a saját kocsijával a saját lábán jön be a kórházba, hanem mentő hozza hordágyon. Vagy alattomos gyilkosként évekig fogja rombolni a szervezetét. Hogy még meggyőzőbb legyen, megfogta összekulcsot kezeimet, megszorította és azt mondta:

Higgye el, nem küldeném kés alá, ha nem ezt látnám az egyetlen megoldásnak.

Így történt, hogy szeptember 25-én reggel, 6 óra 20 perckor, bevonultam a kórházba egy pöttyös pizsamában és egy hello kittys mamuszban.

Elkészítették a kórlapomat bekísértek a 428-as kórterembe, ami a folyosó végén volt, addig négy kórterem mellett mentünk el, mindegyikben átlag 8 fő. Csövek lógtak mindenkiből és mindenki nagyon elesettnek és kiszolgáltatottnak tűnt.

A 428-as kórteremre nem jó szó a kórterem, sokkal inkább volt szállodai szoba 2 ággyal, külön fürdőszobával, saját tévével. Egy idősebb hölgy volt az egyik ágyon, én az ablakhoz közeli fekvőhelyre pihentem le és gyönyörködtem a városban, amit a negyedik emeletről panorámában láttam. Mekkora mázlim van! Nem mertem megkérdezni, miért részesülök ekkora kiváltságban. Féltem, ha szólok rájönnek a hibázásra és betesznek a nyolcágyasba.

Editkével pikkpakk összecimboráltunk, addig még tudattomnál voltam megkérdeztem a lefontosabbakat:Mennyit pénz illik adni a dokinak? Mikor kell odaadni? Hogy történik az altatás?

Aztán reggel fél tízkor egy piszok helyes fiatal srác jött értem:

Kata készen állsz a műtétre? Te vagy a második, akit műtenek ma, úgy hogy mennünk kell! Felvetted a műtős hálóinget?

Oh, azt még nem, mert Editke azt mondta kint van belőle mindenünk.

Ez igaz, egy méret, és túl rövid, de attól még fel kell venni! és kacsintott.

Felvettem hát a műtős ruhát, ami tényleg felesleges darab, mert semmit nem takar. Felfeküdtem a hordágyra és hagytam, hogy ez a jóképű fiú betoljon a műtőbe. Két emeletet jártunk be és közben mindenfélével szórakoztatott és azzal vigasztalt mikor betolt az előkészítőbe, hogy ne aggódjak, mire felébredek itt lesz mellettem.

Oh vissza vinni is te fogsz?

Igen, baj?

Nem, sőt!

Tudom, nem a műtő-előkészítő a legjobb hely a flörtölésre, de attól még megdobbanhat az emberlányának a szíve egy kacsintásra.

Az előkészítőben aztán jött az aneszteziológus, hogy altatásra kész állapotba hozzon.

Fél valamitől Kata? - kérdezte a nővér

Az altatástól és kórházi ágytól.

Az altatástól nem kell, az sima ügy, miért fél tőle?

Nem rég láttam egy dokumentumfilmet, amiben olyan betegek mesélték el a műtétélményüket, akikre nemhatott az altató, éreztek minden fájdalmat.

Ez nagyon ritka. Amúgy meg nem szabad nézni ilyeneket, műtét előtt. Repülős út előtt se szabad légikatasztrófákat nézni.

Én, csak akkor szoktam, hogy tudjam, mit csináljak vészhelyzet esetén.

Mi a helyzet a másikkal, a kórházi ággyal?

Nos, ez inkább csak egy rigolya. Utálom az idegen ágyakat. Még az öt csillagos szállodában is minőség ellenőrzést tartok. A kórházi ágy nagyobb fejfájást okozott, mint az, hogy felvágják a hasam.

Ezen jót derült és megnyugtatásomra elmesélte, hogyan főzik ki az ágyneműt és fertőtlenítik az ágyakat.

Mire ezt megbeszéltük már be is vezette a kanült a bal kezembe és be is adta az egyik adag altatót. Mire a műtőbe értem már félig kába voltam, de azt azért felfogtam, hogy a műtő nagyon modern pont olyan, mint az amcsi kórházas sorozatokban. A műtős ágy pedig nagyon keskeny, a kezemet külön asztalra tették és aztán elaludtam.

Egy óra múlva kezdtem magamhoz térni, de csak azt tudtam, hogy iszonyatosan fáj a hasam, nem tudok megmozdulni és minden felé zöld alakok járkálnak.

Kata ébren vagy? Kata nyisd ki a szemed! Kata nyelj egyet! Kata kapsz levegőt?

Valószínű válaszolhattam és reagálhattam ezekre a kérdésekre utasításokra, mert elindult velem a helyes zöld ruhás ismerős fiú vissza a kórterembe.

Jól van Kata, megérkeztünk. Most átfoglak tenni az ágyra.

Leszállok és átmegyek rá – mondtam bőszen

Nem, nem! Te nem mozoghatsz most 6 órán át. Átemellek, csak szorítsd meg a nyakam úgy, mint amikor a férjed átvitt a küszöbön.

Nincs férjem, nem vagyok jártas ebben a mozdulatban.

Nem gond, akkor most megtanítom – és ezzel a lendülettel átemelelt a kórházi ágyamra.

Még párszor begyakoroljuk és menni fog a nagy napon is – bíztatott

A kezemet is megkéred? – szólt belőlem szerintem még az altató utóhatása.

A válaszára már nem emlékszem, mert egyből mély álomba zuhantam. Ez a történet persze megint eszembe juttatta, hogy a valóságnak és regényeknek tényleg nincs közös halmaza. A regényben ez a jelent: A főhősnő fehér selyem hálóingben néz a férfira, barna hajzuhataga szépen omlik vállára. A férfi könnyedén felkapja, az ágyhoz viszi és finoman megcsókolja miközben…Ezzel szemben a valóság: a kórházi (semmit nem takaró) köntösben vagy, a tested (ami kilátszik) jódtól narancssárga, a hajadat szörnyen előnytelen háló védi, a férfi felkap ugyan, betesz az ágyba még talán be is takar, de te semmire se emlékszel.

A következő pár óra azzal telt, hogy elaludtam, majd felkeltem, aludtam, ébren voltam. Anya meg Apa délután fél három fele jöhettek be, addig nem engedtek látogatót és ők is csak négy óráig maradhattak.

Nem ecsetelem, milyen borzalmaknak tettem ki anyát, miután apa úgy döntött inkább elmegy vásárolni addig még anya engem ápol,  amúgy is feszélyezve érzi magát a kórházakban.

Aztán az utolsó 30 percben, hogy elterelje a figyelmemet arról, hogy nagyon kell pisilnem és fáj mindenem, anya felolvasott nekem.

Imádom anya hangját, nincs az az ember, akit ne nyugtatna meg az Ő kedves, csilingelő, dallamos, optimista orgánuma. Újra elbóbiskoltam.

A nővér keltett:

Kata letelt a 6 óra, kap most vénás fájdalom csillapítót és át kell, hogy vegye a hálóingét (mázli, hogy anya hozott be, a pizsama nem túl jó megoldás ilyen műtét után) és fel is kell állnia.

Mozogni? Nem,nem kérem szépen. Én jól meg vagyok így. A pisit is bírom tartani, ezt a kis lenge ruha fecnit is megszoktam már magamon, én nem nagyon mozdulnék meg. – Kontráztam rá, persze magamban.

Jött a nővér, átöltöztetett, felsegített és kábé 20 perc alatt eljutottunk a 2 méterre lévő mosdóig, ahol végre megkönnyebbültem. Majd pánikba estem, mert megláttam magam a tükörben. Szent Ég! Ki ez nő és mit tett Katával?- kérdeztem a tükörben látott arctól.

A nővér visszakisért, benyomta a vénámba a szert és újra elaludtam.

Arra ébredtem, hogy két lány kukucskál be a 428-as szobába. Enikő és Katinka kijátszva a vizitáló dokikat beszöktek látogatási idő után, hogy megnézzék, hogy vagyok. Még ők, szuper dögösen festettek tele életkedvvel, én Szörnyella de frászként köszöntöttem őket, de nagyon boldog voltam, hogy bejöttek. Sajnos csak pár percet tudtak maradni, mert a vizitáló orvosok elérték a szobámat, ahol már egyedül voltam. Editkét haza engedték. A lányok aztán a dokik mellett kisurrantak, de az ajtóban még fura pofákat vágtak, amin én jót mosolyogtam,  meg is jegyezte a doki:

Na, milyen vidám a műtét után Kata!

Pedig rettentően fáj a hasam.

Éjszakára kap majd újabb fájdalom csillapítót.

Zökkenőmentes éjszaka után, másnap reggel 7-kor újra vizitáltak az orvosok, új arcok, de volt köztük egy ismerős. A 7,5 órás múlt heti vizsgálat sorozatom egyik legkedvesebb élménye, az egyik ifjú sebész doktor. Rájöttem kórházakba kéne járni pasizni, válogatott jó fickók. Okosak, szépek, életeket mentenek.

Én persze korántsem voltam pasizásra kész állapotban, göndör hajam, ekkora már tömény raszta lett, az amúgy szép sexy hálóingem, gyűrött és koszos, szememben még csipa, hasamban fájdalom. Erre mondják, hogy megalázó kiszolgáltatott helyzet. Ennek ellenére kaptam egy meghívást, igaz nem a helyes sebésztől, hanem a saját orvosomtól és nem vacsorára, csak a mellettünk lévő előkészítőbe, hogy eltávolítsa a csöveket belőlem.

A doktor úr 24 órával a műtétem utána szerencsére haza engedett, hogy otthon lábadozzam tovább.

Úgy hogy most itthon fekszem az ágyamban, körülöttem virágok, üres tea, víz, injekciós tű, ebook, telefon, laptop és azt teszem, ami nekem mindig mindenre gyógyír: Szösszenetet írok az első altatásos műtétemről.

Szösszenet a várakozásról

Utazásom a magyar egészségügyben sorozatom első mondatát a kórház negyedik emeletén véstem le a füzetembe, miközben EKG-ra vártam.

Azon morfondíroztam állva ott egy tucat ember között, hogyan is történhet ez meg velem. Velem, aki magát talpraesettnek, gyors döntéshozónak és szuper probléma megoldónak tartja. Hogyan történhet meg velem az, hogy ahogy belépek a kórházak/orvosi rendelők világába, azonnal elveszítem fenti képességeimet. Miért hatnak rám így ezek a helyek? Hiszen, nincs az az élethelyzet, nagyváros, ahol ne boldogulnék el könnyedén, mindenféle gyomorgörcs nélkül. Képes vagyok 30 embert átvezetni, egy általam is először látott pekingi vasútállomáson vagy reptéren, de a kórházak bejáratánál leblokkolok.

Ma reggel 7 órára éhgyomorral kellett megjelennem, hogy a jövő heti műtétem előtt még egy ellenőrzést csináljanak és begyűjtsék az altatáshoz szükséges információkat. Vérvétel, Ultrahang, EKG, Tüdőszűrő, hogy csak párat említsek. 
Időben megérkeztem, beléptem az ajtón kezemben az aranyat érő papírommal (beutaló), amit rongyosra gyűrtem, annyiszor ellenőriztem rajta a részleteket. Csak hát ezen a k. beutalón annyi egymásnak ellentmondó adat szerepelt.

Jelenjen meg az ambulancián

I. sebészet – első emelet

IV. Belgyógyászat – 4. emelet

Aneszteziológia szakambulancia

Ott álltam a kórház előcsarnokában, néztem magam előtt a táblát.

Belgyógyászat – szürke terület, Sebészet – kék, általános betegfelvétel mellett egy nyíl, ami olyan irányba mutat, ahol 3 egymástól elágazó folyosó van.

7:05 percre már durván pánikba estem. Hova kell mennem?

Biztos tudás híján követtem a csordát, azon elv mentén, hogy ennyi ember csak nem tévedhet.

Beálltam a „Betegfelvétel” sorba. Mivel időm, mint a tenger megszámoltam, 25-n voltak előttem. Nagy nehezen sorra kerültem.

Jó napot! Ezt a papírt kaptam, merre induljak? – kérdeztem

Mit mond? Nem hallom.

Ezt a beutalót kaptam, gondoltam itt kell számot kérnem. – ismételtem kicsit máshogy az előzőeket.

Ordítson, mert nem hallom magát. / üvegablak volt köztünk, rajta pár apró lyuk, random szét szórva/

Merre menjek? – kiabáltam

Ki adott egy sorszámot, rajta 40-es szoba számmal majd megspékelte egy oda biggyesztett fél mondatta:jobbra lesz. Elindultam jobbra, három helységet jártam végig mire megtaláltam a 40-es szobát. Vártam, vártam és vártam.

2905-s sorszám felvillant. Oh, ez én vagyok és beléptem.

Hol a többi beutalója?- faggattak

Többi? estem azonnal kétségbe.

Csak ezt kaptam- feleltem megszeppenve.

Nem gond nyomtatunk! - Majd kezembe nyomott két óriási kémcsőt és egy levegővel elhadarta: Először felmegy az első emeletre, vesznek magától vért, majd visszahozza ide. Után felmegy EKG-t csinálni. Azt követően újra kér sorszámot a betegfelvételen az aneszteziológiára, majd visszajön ide. Szavai megerősítéseként kezembe nyomott még 4 papírt ebből 2 fecni és elköszönt. Vettem a lapot, felálltam és már az ajtón kívül voltam, mikor rájöttem: hosszú ideje levegőt se vettem, annyira koncentráltam. Néztem a papírokat, ismételtem az elhangzottakat és bíztattam magam, hogy menni fog, hiszen ez csak 5 utasítás.

Amiből az első a vérvétel. Megtaláltam az első emeletet, az ajtó felett: Betegfelvétel. Oda siettem, büszkén adtám át a beutalót, amikor az ablak mögül, fásult enervált hang szólt:

Labor szemben, ez a radiológia.

Oh, tényleg! Elnézést kérek – és felnéztem, hogy lássam igazat szólt, valóban 60-as betűmérettel feketén kiemelve: RADIOLÓGIA.

180 fokot fordultam, szemben velem az ajtón: Vérvétel. Álldogáltam ott egy darabig, de éreztem a zsigereimben, hogy kihagytam egy lépést. Néztem az újonnan érkezőket, mindenki oda ment egy szürke dobozhoz / én eddig a pontig azt kábel tartónak gondoltam/ és papírral jöttek el. Feltűnés nélkül odasomfordáltam ránéztem: két gomb volt rajta: vérvétel, sürgősségi vérvétel. Hátrébb léptem és agyalni kezdtem. Én vajon melyik kategória vagyok? Nem kérdés, hogy sürgősen le kell, hogy csapoljanak, hisz jövő héten műtenek. Ugyanakkor nem vagyok életveszélyben. Győzött a tisztességem: Vérvétel, csak így szimplán. 20 perccel később rájöttem a nagy igazságra: nem szabad tisztességesnek lenni. Szinte mindenki, aki utánam jött bement előttem. Végre én is bejutottam! Rutinos vagyok már a vérvételben. Automatikusan tartom a kezem mutatom hol van az az egy véna, amiből vért tudnak venni. 6 nagy kémcsővel vettek le. Kicsit bele is szédültem Kezembe adtak 2 kémcsövet.

Ezzel menjen vissza oda ahol kapta!

40-es szoba jövök már!

Az ajtó előtt elbizonytalanodtam, lehet megint sorszámot kellett volna kérnem vagy csak kopogjak? Kopogtam és vártam és vártam és vártam. Lehet nem hallották? Kopogjak még egyszer? Ha viszont hallották és újra kopogok feldühítem őket, inkább vártam tovább. Egyszer csak kinyílt az ajtó, szó nélkül elvették tőlem a kémcsöveket. Remek 1-es utasítás, kész!

2. utasítás negyedik emelet EKG. 4 liftet próbáltam felvonásra bíztatni, végül az egyik beadta a derekát. Állt benne egy fehér köpenyes hölgy.

Hova megy? – kérdi

A negyedikre – jött a válaszom. Felérve a cél emeletre, kinyitotta az ajtót és közölte, hogy megérkeztünk. Eltűnődtem ezen, ha nincs ember az egészségügyben, akkor miért van itt valaki csak azért, hogy a liftet irányítsa? Mivel kedves volt, így hát szép napot kívántam és kiszálltam.

Az EKG természetesen csak 20 perc múlva lett üzemképes, úgy hogy újra azt tettem, amit az elmúlt jó pár órában: vártam, vártam és vártam. A sorban mögöttem egy 60 év körüli pasas állt erős aceton szaggal. Rám kacsintott.

Emlékszem magára! – kezdett bele. Maga adta át a székét, mikor kijöttem vérvételről.

Mosolyogtam a megjegyzésén, mi mást tehettem volna.

Mondja, magának cselédje van?

Ránéztem, kissé értetlenül.

Szépen be van fonva a haja, tiszta a ruhája. – adta meg a magyarázatot.

Munkatárs az első, mosógép a második – válaszoltam.

Ne haragudjon meg a kérdésért, de hányadik X-ben van? Mert hát ezzel a hajjal és mosollyal a 2X-t is soknak érzem. – bókolt, és most már biztosan tudtam Ő tényleg beteg. Joggal van itt. Megkerülve a választ, megkockáztattam egy apró nem is túl jó poént.

Szerintem rossz helyen van. Ez itt a kék terület- sebészet. A szemészet, a zöld területen van.

Nevetett, Ő is és a sorban állók is.

Újra csendbe burkolóztunk, majd megszólalt.

Tudja szerintem nekem most nagyon rossz lesz az EKG-m.

Ó, miért gondolja? – színleltem az érdeklődést.

Mert magától hevesebben ver a szívem, megadja a telefonszámát?

Nem – jött a kurta válaszom, pont mikor nyílt az ajtó és végre bemehettem, hogy megvizsgálhassanak. Megkaptam a papírt és az utasítást:

Menjen vissza a betegfelvételre és kérjen sorszámot az aneszteziológiára.

Újra sorban álltam sorszámért a betegfelvételen. Közölték, hogy várjak, a doktor nőnek dolga van, csúszik a rendelése.

Álljon sorba újra úgy 10 perc múlva.

Vártam, vártam és vártam. Végre kaptam sorszámot. 1 emelet. Ott újra vártam és vártam és vártam, mire nagy sokára behívtak.

Kata (először szólítottak a nevemen) meséljen a családja kórtörténetéről!

Mennyi ideje van Doktor nő?

Igaza van, szűkítsük le. Tüdő és trombózis probléma volt/van a családjában?

Nagypapám tüdőembóliában halt meg, én asztmás vagyok.

Egyéb panasz, amiről jó ha tudunk?

Elmondtam neki.

Ó Kata, azonnal menjen az urológiára. A 40-es szobában adnak beutalót.

40-es szoba jövök már!

Gátlástalanul, jó hangosan kopogtam. Kijött az ismerős arc, elmondtam a doktornő utasítását.

Értem. Bólogat. Menjen vissza a betegfelvételre és kérjen sorszámot, itt a beutaló.

Sorban állva várakoztam sorszámért. Megkaptam, vissza mentem az első emeletre. 23-an vártak előttem. Kicsit elkeseredtem, tegnap este óta nem ettem, nem ittam. Az ebook persze lemerült. Mellettem a folyosón két fekvő beteg várakozott. Az egyik folyamatosan rám nézett és szólongatott:

Doktor Nő! Doktor néni! Jöjjön már ide.

A betegszállító fiatal fiú rám nézve, el nevette magát.

Ne törődj vele, részeg!

Aztán el kezdtem a zöld köpenyes srácon gondolkodni. Megsajnáltam. Helyes, kedves srác, aki segít másokon. Hirtelen belém nyilallt, hogy mennyire hálás vagyok a sorsnak, amiért ott dolgozom, ahol. Olyan körülmények között dolgozom,amilyen. Az amennyiért dolgozom, különbséget csak sejtem. 5 óra a váróban és az ember újra értékeli az egész életét. Az elcsépelt közhely: az egészség a legfontosabb, hirtelen a legfontosabb mondattá válik. Az eddig imádott Coca Cola, Lucifer köntösébe bújik. A jó barát csokoládé, hirtelen ádáz ellenség. A várakozás óráiban azt is megfogalmaztam magamban, hogy az összes szakma és foglalkozás közül én az egészségügyi alkalmazottakat tisztelem és becsülöm a legjobban. Aztán végre, 1,5 óra várakozás után rám került a sor.

Még be se léptem, de a frusztrált idős főorvos úr rám ordított:

Mit keres maga itt?

Ide küldtek.

Miért most derül ki a panasza?

Mert 5 óra alatt most először volt lehetőségem elmondani, hogy… ( és részleteztem a tüneteket)

Katalin (itt végleg megutáltam). Ne szórakozzon velem! Mit keres maga itt? Miért van itt! Kiabálja le a fejem – mintha én írtam volna ide a beutalót.

Világosítson már fel valaki, mi folyik itt. Üvöltette úgy, hogy még az asszisztens is megrezzent.

Megtenném doktor úr, ha hagyna szóhoz jutni. – Feleltem, nyugodt halk tónusban. Hatásos volt, végre elhallgatott és elmondhattam a miérteket. Megvizsgált (2 perc). Már megint hülyék, ott a folyosó végén, szólt most már sokkal kedvesebben, még azt is megtárgyaltuk, hogy mennyire le vannak terhelve.

Majd kezembe nyomta a jelentést és közölte:

Azonnal menjen a 40-es szobába és kérjen beutalót a nőgyógyászatra. 
40-es szoba jövök már!

Megszereztem a beutalóm és ötödjére is beálltam a betegfelvétel sorba, sorszámot kérni a nőgyógyászatra.

Ó, Kata (5,5 óra után már itt is lett nevem) azt nem itt kell kérni. Narancssárga épület, földszint.

Természetesen háromszor tévedtem el a kórház terültén, majd a kint dohányzó orvosoktól megkérdeztem, merre találom az újabb állomásom.

Megtaláltam, sorba álltam sorszámért és vártam, és vártam és vártam. Pontosan 2 óra 12 percet vártam, arra hogy bejussak, Mr irtó jóképű Nő dokihoz.

Miért van itt? – Hm itt még nincs nevem, tudatosult bennem.

Elmondtam a szokásos szövegem, hogy műtenek, de van ez a panaszom.

Ennek semmi köze a műtétjéhez, ettől még meglehet műteni. – közölte anélkül, hogy felnézett volna a kórlapjaimból.

Nagy sóhaj után megszólalt:

Rendben, vetkőzzön le alul és üljön fel az ágyra.

Elengedtem a csalódottságot, hogy Mr Jóképű Nő doki ilyen rideg, és agyamba véstem, hogy ez a valóság nem az „Egy éjszaka ígérte” romantikus regényem egyik jelenete.

Nos, Nőgyógyászatilag teljesen rendben van. Ez belgyógyászati probléma lesz. Ultrahang kell, de nem ma! Most már nem csinálják meg. – délután 3 óra volt ekkor - .Jöjjön vissza holnap 7:30-ra.  – és kezembe adta a papírt, mintegy felszólításként, hogy távozhatok.

És ekkor kiborultam. 7 és fél órát töltöttem ma a kórházban. Ebből összesen 23 perc volt az, amikor vizsgáltak vagy (4 különböző) orvossal konzultáltam.

Jártam, a laborban, EKG-n, urológián, nőgyógyászaton és most vissza irányítottak oda, ahol a part szakad.

Egyetlen egy vigaszom maradt: Holnap már tudni fogom, hol a betegfelvétel.