Szösszenet a csihuhuról

Még kislánykoromban hallottam egy mondást: ha egy férfi 30 év felett tömegközlekedési eszközön utazik: bukott egzisztencia. Én, éveken át maximálisan azonosulni tudtam ezzel a kijelentéssel. Mi több, magamra is érvényesnek tartottam, talán ez is az oka annak, hogy majdnem egy teljes évtizeden át nagyon - nagyon elvétve utaztam, buszon, vonaton, metrón, villamoson. A kocsi az én harmadik lábam.

Mostanra viszont elérkezett a nagy fordulat. Több mint 8 éve ingázom hetente Budapest és Debrecen között. Mindig úgy indulok neki az útnak, hogy azt mantrázom: szeretem Budapestet, nem fogok ki készülni a dugóban. De amikor a négyórás keléssel, fél hatos indulással és átlag 140 km/ h sebességgel se érek be fél tízre a budapesti irodába, mert az M3-s bevezető szakasza előtt természetesen dugó van, mert mindegy melyik útvonalat választom, órákat ülök a lámpáknál, akkor elpattan az ideg és mivel egyedül vagyok a kocsiban nem tudom kibeszélni senkivel, elmondom hát mindenkinek alapon, kiírom a facebookra is, hogy utálom a fővárosi autós közlekedést.

Ezek az érzések fajultak odáig, hogy úgy döntöttem, bukott egzisztencia elmélet ide vagy oda én a vonatot választom közlekedési eszközömnek, és láss csodát: Imádom! Még úgy is a vonat felé mozdul el a mérleg, hogy küzdök a fóbiámmal: nem szeretek tömegközlekedési eszközön semmit se megfogni és leülni és még haza se érek már irány is a fürdőszoba.

Ez a téma úgy ütötte fel most a fejét nálam, hogy épp a vonaton ülök. Este kilenc óra van. Hajnali négykor keltem, de tele vagyok energiával. Ma még az angol főnököm a brit szigetről is rám írt:

You are very active, Kata and you're passing that energy on!

Pedig, bevallom derekasan nem ez a kedvenc vonat útjaim egyike. Kint 34 fok van, itt bent szerintem 40, rettentő büdös pasi ül mellettem, aki 2 órája megállás nélkül telefonál. Így sikerült megtudnom a következőket:

a kislányának hastánc versenye lesz, Ibizára mennek nyaralni két hétre, vasárnap érkeznek haza, Pesten alszanak, a haverja a Balatonon ünnepli  ma a szülinapját, és hát rettenetesen izzad és megfő most a vonaton – érzem, gondolom magamban, de persze kedvesen mosolygok mikor rám néz két hívás között.

Így 40 fokban izzadva, a gyors Intercity vonaton, nézve az estére készülő tájat, az jár a fejemben, hogy amúgy én úgy szeretném végig utazni Európát vonattal. Naaaaagyon elcsépelt tudom, de ez még is azt hiszem vagány dolog lenne és tulajdonképpen én szeretem is a vonatozást.

Több helyről származtatom ezt a pozitív érzést és vágyat.

Az első vonatos kalandom az volt, amikor az unokatesókkal a nagyszülőkhöz mentünk. A 80- as évek felé jártunk, a kalóz több mint két órán át kiabált keresztanyukámmal, aki hiába sírt, könyörgött és tartott minket pajzsként súlyos büntetést rótt rá, de ennyi év távlatából sajnos arra már nem emlékszem miért lettünk megbüntetve. Az viszont élénken él bennem, hogy másnap egy jó kis falusi lagziban összefutottunk a kiabáló vasutas alkalmazottal és mivel nagyapám, a köztiszteletnek örvendő katonatiszt is ott volt, körülvéve az unokákkal, szegény kalóz roppant rosszul érezte magát. Egész este mentegetőzött, hozta a Donnak  - nagyapám - a pálinkát, nekünk gyerekeknek a legnagyobb szelet tortákat, de nem segített már a helyzeten, azóta is skandáljuk (én biztosan, de szerintem a bátyám és az unokatesóm is)hogy: Fúj - Fúj piros vonat, fúj -fúj piros vonat.

Második vonatos élményem a Kató lányokhoz kötődik, amikor Pécsre mentünk hárman. Négyes helyen ültünk, mellettünk egy idős ürge, aki egész idő alatt pukkadozott a röhögéstől, amit a 3 cserfes fiatal lány beszéde keltette benne. Az is mosolyt csalt arcára, amikor mi gurgulázva nevettünk azon, hogy szerintem Debrecen igen is inkább északon van és nem keleten, mindezt egy geográfusnak ecseteltem.

Harmadik származási pontja az érzésnek, hogy utazzuk körbe Európát vonattal, természetesen az egyik kedvenc filmem, Mielőtt fel kell a nap. Két fiatal a vonaton találkozik, beszélget és persze egymásba szeret.

A negyedik ok, nem elszakadva a filmektől a Francia csók egyik legjobb jelenete, hisz ki ne akarná Lucnek magyarázni a full szuper francia büfé kocsiban, töménytelen mennyiségű sajt megevése után, hogy LAKTÓZ INTOLERANCIA

Ötödik pont nem lehet más, mint a gyilkosság az Orient Expresszen – természetesen nem szeretném ha megölnének, de az európai utazással egybekötött detektív munkakört felveszem leendő foglalkozásaim közé.

Hatodikként említem meg, testvérem vitathatatlan szerepét abban, hogyan kedveltem meg a vonatozást. Ő, volt olyan bátor és kissé felelőtlen, hogy 14 éves hugát egy szombati napon felültetette egy töbszáz Loki szurkolókat szállító vonatra, hogy élete legelső foci meccsén a Lokit idegenbe elkísérje. Itt vésődött belém a nóta, ahogyan az egész vonat piros fehérbe borulva egyszerre énekelte: Megy a LOKI vonat kattognak a kerekek, vígan énekelnek a Lokista gyerekek, dagadagom…. ( a többi része nyomdafestéket nem tűr) innen számítom az aktív foci meccsre járásom éveit. (amúgy 2-1-re kikaptunk).

Hogy lehet, hogy csak hetedik pontként jutott eszembe, hogy a vonatozás Angliában szervesen része volt az életemnek, olyannyira sokat ültem a South West Trains járatain, hogy ha álmomból felkeltenek, akkor is hibátlanul mondom el:

Claygate, Hinchley Wood, Surbiton, Wimbledon, Clapham Junction, Vauxhall and London Waterloo…

Az viszont idén történt meg velem először a 33 évem alatt, hogy Édesapámmal együtt utaztam a Magyar Állami Vasúttal. Viva La MÁV nyugdíjas kedvezmény.

E mozaikszó kapcsán annyi minden tör fel bennem, hogy miért is jó hogy van nekünk a MÁV. Az egyik legjobb dolog benne, hogy mindig kiszámítható. Ha meleg van, olvadnak a sínek azért késik; ha hideg van megfagynak a sínek, azért késik; ha szél és vihar van, akkor leszakadnak a vezetékek azért késik; ha a hőmérséklet rendben van, akkor a szerelvénnyel van baj, azért késik. De pont most, amikor dőlne még belőlem a szó, természetesen időben megérkezünk. Már bemondták: Debrecen, de mielőtt laptomomat lezárom felteszem az utolsó kérdésem:

Ha úgy döntök, hogy a tettek mezejére lépek és hátizsákkal vonattal bejárom Európát, melyik Jó barátom tart velem?

Szösszenet az idealizált másik nemről

Olyan szerencsés vagyok a munkahelyemmel, hogy mindig akad valami szokatlan esemény vagy valami új szituáció a napi munkám mellett, amiben kipróbálhatom magam, vagy megvalósíthatom egy elképzelésemet.
Múlt héten például moderátorként levezényeltem az idei 3. kerekasztal beszélgetésemet, amellyel lezártuk a középiskolásoknak szóló több alkalmas tudás átadás sorozatot. Imádom ezeket a beszélgetéseket, a legutolsó pedig mind közül a kedvencem lett. Hét, a húszas évei felé tartó fiatal, nagyszájú, vagy épp visszahúzódó fiú ült az asztal egyik végén, a másik végére pedig hét kolléganőmet hívtam el beszélgetőtársnak. Ez a felállás már predesztinálta a témát: Nők és Férfiak.
Közel két órán át boncolgattuk, hogy a nőkkel vagy férfiakkal jobb együtt dolgozni, ki a megbízhatóbb, kreatívabb, kinek milyen volt a legjobb főnöke, és volt-e már olyan, hogy valaki beleszeretett az ellenkező nemű főnökébe/ na jó, bevallom: ez csak engem érdekelt :)/. A fiúk meglepő módon nagyon aktívak voltak, a kolléganőim pedig frappánsabbnál frappánsabb válaszokat adtak, aminek egy csuda jó hangulatú beszélgetés lett az eredménye.
Zárásként bedobtam a srácoknak a nagy lehetőséget, ami keveseknek adatik meg így húszévesen.
Kérdezhetnek bármit arról, hogy működünk mi nők. Itt most heten megadjuk a választ erre, a legtöbbet vitatott kérdésére.
Az egyik végzős kis tanonc azt a kérdést tette fel nekünk:
Mitől lesz egy férfi, jó pasi? 
Megfogott minket a kérdés, ahányan voltunk annyi félképpen reagáltuk le. Én magam azóta is agyalok a témán, kérdezgetem a barátnőimet, felmérem mikor és kikre mondjuk mi Nők, azt hogy Jó pasi. Arra jutottam Uraim, és nem akarok túl nagy nyomást tenni rátok, de bizony mi nők is azzal kezdjük a társas érintkezéseinket, hogy felmérjük a terepet: arc, haj, fenék, kézfej, láb, kar, fogak, öltözködés, magasság, testalkat, izomzat, szőrzet, hogy csak pár megfigyelési pontot említsek. Könnyen meglehet, hogy mindent rendben találunk, csak hiányzik az a bizonyos nagy betűs: SÁRM,  és FÉRFIASSÁG. Amit, sok férfi amúgy meglehetősen furán aposztrofál. Egy erőszakos férfi, nem lesz férfias, csak mert erejét fitogtatja és egy pasi attól még hogy jóképű nem lesz mindjárt sármos. /szerény véleményem szerint, az igazán szép fiúkból, csak pont ez a kettő (sárm, férfiasság) szokott hiányozni :) - tisztelet  persze a kivételnek /
Hogy mire vágyunk mi Nők, amikor az ideális férfiról ábrándozunk? Nem beszélek nő társaim nevében, inkább leírom az enyémet. Legyen sármos és férfias (és ez nem féltétlenül jelenti azt, hogy jóképű, és tökéletes külsejű), legyen elképesztően jó humora, legyen benne ambíció - hogy tudjam biztosít majd mindent, ami tőle telik. Legyen megértő, figyelmes, támogasson - de ne legyen papucs. Legyen szellemi partner, tájékozott világi kérdésekben, tudásával adjon hozzám még többet, hogy felnézhessek rá, de tiszteljen és becsüljön engem, mint Nőt. Ne féljen olyan nőktől, akiknek van esze, tartása és lelkiereje.  Legyen laza, de felelősségtudó. Az idealizált férfi nem fél a küzdelemtől, nem keresi a könnyebb utat, nem marad benne kényelem miatt a meleg szarban. A férfi, ne legyen lusta. Legyen jó apa a tetteiben, ne csak szavakkal. Legyenek nagyon pasis dolgai, szeresse a focit a F1-t, járjon sörözni a haverjaival. Hűség kérdésében azt várja el, amit Ő maga is ad.
Hmhm, lehet ebben a listában kéne keresnem az okot, amiért még nem kopogtat az ajtómon. Vagy inkább fordítva, magamban kéne keresnem az okot? Valószínű a férfiaknak ugyanígy meg van ez a lista, aminek én jó pár pontján elvérzek.
A bátyámmal nem rég, tesós délelőttöt tartottunk. Vele mindig a kocsiban tudok a legjobbat beszélgetni, nem kell mély lelkizésre gondolni, az évtizedenként egy ha van. A beszélgetés során, szóba kerültek közös barátaink, a párkapcsolatok és akkor neki szegeztem a kérdést:
Miért, mire vágyik a pasi, melyik pontot az idealizált nő listán nem hozom? és a külsőt, ami egy erős tényező, most vegyük ki - az egy másik story, másik szösszenet.
Erre a kérdésre a bátyám azt felelte, hogy egy nőnek sugároznia kell a magabiztosságot. Úgy menjen végig az utcán, hogy tudja ő NŐ, legyen harmóniában saját magával. Ne legyenek önbizalom problémái, és sose kínálja előre azt, amit a férfi akar. A beszélgetés után totálisan magamba zuhantam. Úgy éreztem, kezemben a Szent Grál, a minden tudás kódexe és mégsem tudok mi kezdeni vele.
Aztán eszembe jutottak Sári barátnőm szavai, hogy tudományos kutatás az alapja mindennek. Ám, legyen! A legközelebbi kerekasztal beszélgetésem témája az lesz:
Milyen férfira vágyik a nő és milyen nőt szeretne a férfi? Jó sok embert meghívok majd, hogy reprezentatív és teljesen tudományos legyen a mintavételem. Addig pedig megfogadom a bátyám tanácsát és harmóniában leszek önmagammal,  sőt cicázom a gondolattal, hogy holnap magassarkút veszek fel...

Szösszenet a rokonlélekről

A kinai szösszenetek sorozatom írásakkor kaptam egy felkérést, az egyik esemény részletesebb kifejtésére.Ha valamire megkérnek, akkor azt általában szeretem teljesíteni, ráadásul a téma számomra is kedves, jobb dolgom sem akad, hisz szakad az eső, én pedig betegen fekszem az ágyban, minden adott tehát ahhoz, hogy megírjam a ráadás kínai blogbejegyzésem.

Ott kezdem mesémet, hogy én Anne Shirley után szabadon nagyon hiszek abban, hogy nem számít sem kor, sem nem, bárhol rábukkanhatunk rokonlelkekre. Én például Kínában a busz leghátsó sorában találtam rá egy újabb barátra, Pali bácsira.

Pali bácsi 76 éves jól szituált idős úriember, 2 fia és 3 unokája van és egy ideje minden évben elmegy, hogy megismerje a világot. Most éppen Kína lett a következő uticélja, így keresztezte a sors az utunkat. Két héten át utaztunk egymás mellett a buszon és lettünk egymásnak fogadott útitársa, szobáink a szállodában is egymás mellett voltak, a vonaton is egy 4 fős kabinba lettünk beosztva.

Pali bácsit nevét, azonban nem csak én jegyeztem meg, hanem az egész csoportunk megismerte és egy emberként vigyázott rá, miután Shangaiban rögtön az első napon elveszítettük és reggel 10-től este 10 ig azon aggódtunk, vajon látjuk-e még őt.

Az történt ugyanis, hogy csapatunk az ebédet követően egy újabb helyszínre tartott egy olyan téren, ami tömve volt emberekkel és 8 különböző irányba térhettél el. Pali bácsi egyetlen egy másodpercig nem figyelt az idegenvezetőnkre (fényképezett) és ez elég volt arra, hogy végképp szemelől tévessze. Innentől kezdve a csoportunk este 10 óráig semmit nem tudott idős útitársunkról. Idegenvezetőnk és kínai utaskísérőnk egész nap próbálta hívni a szállodánkat, ott van-e Pali, hazatért-e, de a válasz minden esetben az volt: nem, még nem. Késő este felé, mikor a csoportunk a programmal végzett és mindannyian visszatértünk szálláshelyünkre, Pali bácsiról még akkor se kaptunk megnyugtató híreket. Ekkor már a ránk vigyázó két hölgy, olvasta a szabályokat, hány órának kell eltelni ahhoz, hogy a rendőrséget és a nagykövetséget értesíteni lehessen.

Aztán egyszer csak megjelent Kinga és megkönnyebbült sóhajjal tudatta, Pali bácsi délután 3 óra óta a szobájában pihen, minden rendben vele.

Másnap abban a kiváltságban volt részem, hogy először hallgathattam meg élménybeszámolóját arról, hogy veszett el és hogy került meg. Elvesztésének kiváltó oka a fénykép lett, ahogy azt fentebb is említettem. Ahogy a kép elkészült folytatni akarta útját, de merre ment a csapat azt sajnos a tömeg miatt már nem látta. Körülbelül 1 órát töltött azzal, hogy megkeressen minket, majd rájött ez már veszett fejsze. A következő célja az lett, hogy azonnal Taxit keressen. A bökkenő csak az volt, hogy sem ő sem a kínaik nem beszéltek egy közös nyelvet sem. Hiába ismételte Pali bácsi rendre: Taxi, Taxi senki se értette. Ekkor úgy döntött elmutogatja az éppen ott sétáló rendőrnek, hogy ő bizony Taxit szeretne. Az egész folyamatot, leint, vezet, beül, utazik elpantomimezte mire a rendőr bőszen bólogatott érti már mit akar az „öregember” és jelezte neki, hogy kövesse. Pali bácsi ezt tette és 3 perc múlva bekísérték Őt egy mellékhelységbe. A történet ezen pontján én hatalmasat nevettem, mert Pali bácsi még másnap is feldühödötten mesélte, hogy lehetett így félreérteni az ő pantomim játékát, amit ott a buszon nekem is bemutatott. Mikor rájött, hogy a kínai gyalogosokkal és a rend őreivel nem sokra megy, neki indult gyalog, hogy Shanghai utcáin egy taxinak látszó kocsit leintsen. Egy óra gyaloglás után végül sikerrel járt bemutatta a Taxisnak a hotel névjegykártyáját (halkan jegyzem meg, a Kovács klán ezt azzal a lendülettel hagyta el, ahogy a kezünkbe adták, szóval nekünk például gőzünk se lett volna, mi a szállodánk neve) a Taxis pedig 30 perc alatt a szállodáig repítette. A délutánt pedig Pali bácsi alvással és olvasással töltötte. Hallotta Ő, hogy csörög a telefon, de azt gondolta a szomszéd szobát hívják. Erre is megvolt a teljesen logikus magyarázat, a telefon a fürdőszobában csörgött nem a szobában és így nem volt beazonosítható kit is hívnak éppen. Aztán este Kinga az idegenvezetőnk úgy döntött bekopog a szobába, hátha még is ott találja, és láss csodát Pali bácsi nyitott neki ajtót.
Ez a rövid története annak, hogy veszett el és lett meg az egyik kedvenc útitársam, de ha már belekezdtem ebbe az írásba, akkor nem hagyom itt abba, inkább kiegészítem meg azzal, amit Pali bácsitól kaptam a két hét alatt.
Azt kell mondjam a közös utazás a busz hátsó során igazi csapattá kovácsolt minket, én félszememmel mindig néztem, Pali bácsi hol van éppen és azt hiszem neki is biztos pont lettem. Voltak persze útitársak, akik féltékenyek voltak, hisz szeretettek volna közelebb kerülni a sármos úrhoz. Mosolyogva figyeltem, hogyan kacérkodnak vele az egyedül utazó szintén 70 –hez közelítő hölgyek.

Pali, hoztam neked Pálinkát, de csak Neked.

Pali, van egy kis csokim kérsz?

Pali, nem jössz át iszogatni a mi kabinunkba?

Ilyen és ezekhez hasonló flörtökkel zavarták meg a beszélgetéseinket egész nap.

Pedig ha tudták volna, amit én, hogy Pali bácsi milyen szerelemmel és szeretettel beszél elhunyt feleségéről...

Mikor a vonaton én nagyon rosszul voltam és csak ültem az ágyon akkor órákat beszélgettünk Pali bácsival, elmesélte az egész életét, mesélt a feleségéről, a fiairól, az utazásairól. Talán még soha nem hallottam embert ilyen természetesen és ennyire meghatóan beszélni a társáról, egész idő alatt végig könnybe lábadt szemmel hallgattam. Aztán közösen ettük meg a csokit, amit kapott és ittunk a pálinkájából, amit csak Ő, a hölgyektől kapott.

A hazaúton, amikor Dubaiban várakoztunk a reptéren oda jött hozzám és elbúcsúzott tőlem. Elmondta, hogy milyen jó volt velem utaznia, mennyire köszöni, hogy ilyen idős tisztelő, kedves, és rendkívüli vagyok. Még most is meghatnak a szavai, nem csak azért amiket és ahogyan mondta, hanem azért is mert tudtam ez a búcsú örökre szól, valahogy benne volt a végleges visszafordíthatatlan érzés, ami engem mindig megrémiszt, talán épp ezért cseréltünk email címét és küldöm majd el neki is ezt a szösszenetet.

Szereztem ezen a kínai úton egy 76 éves, aktív világjáró, shanghai kalandor rokonlelket, már megérte elmennem.

Szösszenet a Top modellekről

2017 Májusa azzal vonul be a történelembe, hogy ez volt a hónap, amikor több szakmában, mesterségben is kipróbálhattam magam.
A hónap elején, idegenvezető voltam Kínában egy napra. Ma pedig szintén egy napra, felcsaptam szuper fehérneműs modellnek.
Ha még nem kaptál szívinfarktust a fenti kijelentésem miatt, akkor ülj le a székedbe, vedd kezedbe a laptopot, telefont, vagy amin szösszeneteket olvasol és elmesélem Neked, hogy lett belőlem keresett fotómodell.
1980-tól 1983- ig tartó 4 évben Mi így heten, eltérő vagy ugyanabban az évben, eltérő vagy ugyanabban a hónapban különböző vagy éppen ugyanabban a városban megszülettünk. Sorsunk hajója más és más időpontban (34 éve, lassan 20 éve, 15 éve, 10 éve )véletlenszerűen keresztezte utunk, és úgy tűnik örök időkre egymás mellett evezünk tovább. Barátok vagyunk! Nem tudom másnak mit takar ez a szó, nekem a család mellett a legtöbb jelentéssel, legtöbb érzelemmel párosul. Engem az emberek többsége extrovertált személyiségnek hisz, mert szeretek sokat beszélni és rákérdezek mindig arra, ami érdekel még akkor is, ha a téma néha kicsit kényes és ezzel megtévesztek másokat, blogolok is őszintén szinte minden témában. Még is azt hiszem csak nagyon kevés ember ismer engem igazán. A 7 Legem, sok szösszenetben említésre került már, hisz a család mellett a legfontosabbak Nekem. Örömmel tölt el az is, hogy túl a harmincon lassan, évről évre közelebb cammogva a negyvenhez, egyre inkább feltör mindenkiben, hogy hódoljon a szenvedélyének. Megvalósítsa magát másban is nem csak: a munkában, anyaként, vagy egy férfi társaként. Heten, hét különböző önkifejezéssel bírunk. Van aki jógával, más rímekbe szedett sorokkal, van aki technikai affinitással vagy épp varrással, akad, aki saját vállalkozással, az egyikőnk hosszú tömött prózai sorokkal, még a másikunk saját rajzaival, és van Eszter, aki általa készített fotókkal mutatja meg magát a világnak. Szárnyainkat próbálgatva egymásból merítünk önbizalmat,biztatást, lelkesítést a folytatáshoz. Ez történt ma is.
Eszter barátnőm jó ideje kacérkodik már a fotózással és végre pár hónapja, hosszas unszolás után kezébe vette végre a sorsát és az objektívet, hogy Kató Eszter Photography néven hobbijának hódolhasson és ezzel másoknak maradandó képi emlékeket gyártson. Munkájára felfigyeltek és felkérte őt egy fiatal lány, hogy fehérneműs ruhás képeket készítsen róla, mellyel meglepheti majd kedvesét. Főhősünk Eszter, igent mondott a felkérésre majd jött az ÖTYE Viber csoportba az üzenet:
Gyakorolnom kell a félig "akt és fehérnemű" fotózást, rajtatok fogom, csakhogy tudjatok róla.
Természetesen Marikával tudtuk, hogy nemet nem mondhatunk, hisz senki kedvét passzivitással nem vesszük, helyette inkább nagy levegővel egész vasárnap jártuk a boltokat, hogy megfelelő bugyit, melltartót, csipkés bodyt találjunk a 2 órás fotózásunkra.
Nem!  EGYENLŐRE, nem készültek rólam csak fehérneműben képek, ennyi önkritikával azért még rendelkezem, de az átlagtól kicsit merészebb öltözetben azért lencsevégre kapott Eszter.
Kemény meló ez a divat szakma, legalább 4-szer öltöztünk át, egy szauna hőmérsékletűre fűtött stúdióban és miközben próbáltam szexi tekintettel nézni a kamerába, szemem sarkából láttam, hogy modell társam a sarokban kuncog, mit kuncog, úgy röhög, hogy rázkódik az egész teste, majd hogy kicsit ellazuljak, alkohol hiányában (orbitálisan nagy hiba volt józannak maradni) párnával dobált. De, mindennek eljön az ideje, jómagam is hangosan nevettem, mikor Marika a kanapén szétnyúlva épp Madam de Pompadournak képzelte magát és jobb kezét lazán a combjára téve, erotikusan a kamerába nézett. Fotósunk, Eszter szabadjára engedett minket, nem voltak nehezen követhető intelmek, de azt a párat,  "fordulj lazán oldalra" se sikerült véghez vinnünk. Aztán egyszer csak a fotózás utolsó húsz percében, talán a dinnyerohasztó meleg, vagy a túl sok színes fehérnemű látványa miatt, feloldódtak a gátlások és jobbnál jobb pózokba vágtuk magunkat. A 120. percben már rettentően sajnáltuk, hogy időnk lejárt és át kell adnunk a terepet. Meg is beszéltük ott, melegében, hogy nem érhet modell szakmánk véget, bár azt hiszem politikai karrieremnek itt és most lőttek, mert ha ezek a képek illetéktelenek kezébe kerülnek...
Rég volt részem ilyen jó hangulatú délelőttben: három jó barát egy hobbi, sok sok fehérnemű és megannyi önfeledt kacagás. Éljenek az egymást mindig minden őrültségben támogató barátok! A képek ára felbecsülhetetlen, hét lakat alatt, tűzálló falu széfben, lézer hálóval körülvéve elzárva pihennek. Természetesen portfóliónk kész, Gucci, Prada, Elle és Vogue türelem, minden hívásra válaszolunk majd idővel.
Addig pedig megmutatok pár szolidabb képet.
Köszönöm Eszter, hogy minden általad készült kép önbizalommal tölt fel.

Szösszenet a csodákról

Lassan 10 éve, hogy a "hetek napján" 2007.07.07.-én világsztárokat felvonultató gála ünnepségen kihirdették a Világ 7 Új csodáját. Az új csodákat nemzetközi szavazással 90 millió ember döntötte el. A csodákra egy szabály vonatkozik: Emberi kéz kellett, hogy készítse a 2000-es évek előtt. A hosszan tartó szavazás 10 évvel ezelőtt ezt az eredményt hozta, ez  tehát a Világ Hét Új Csodája:

1. Chichén Itza - Mexiko

2. Jézus szobor - Brazília

3. Colosseum - Olaszország

4. Kínai Nagy Fal - Kína

5. Machu Pichu - Peru

6. Petra Város - Jordánia

7. Tadzs Mahal - India

és van egy rendhagyó is, az egyetlen olyan látnivaló, ami a régi csodákból még ma is létezik, és ezért örökös helye van ezen a listán.

8. örök csoda: Gízai Piramisok - Egyiptom

Mindezt nem azért firkantottam ide, hogy hencegjek általános műveltségemmel, hanem hogy elmeséljem, hogy lett ez a lista a Kovács Klán véletlenszerű projektje. 

2008-ban hagyta el Édesapám száját az isteni kinyilatkoztatás: mi lenne, ha körbe utaznánk a világ hét új csodáját. Mikor ezt bedobta ötletként a 8-as listából "csak" két csodát tekintettünk már meg személyesen: a Colosseumot és Egyiptomban a piramisokat.

S bár az ötlet elhangzott, az utazások szervezésekkor nem ez volt az elsődleges célunk és helyszín-választási kritériumunk, de úgy esett az eset, hogy 2017 Májusára, egyetlen egy csodát kivéve mindet felkerestük személyesen.

Sajnos korábban nem blogoltam ennyire rendszeresen így a számomra oly kedves látnivalókat nem örökítettem meg egyből írásban, sőt mivel a régi gépünk haldoklik a képeink is bizonytalan állapotban várják sorsukat( meg lehet e őket menteni, vagy elvesznek a technika ördögének szorításában).

Ha a képeket sikerül megmentenem, csatolom majd ehhez az írásomhoz,és írok róluk bővebben.

Egyről már szólt szösszenetem, hisz a Machu Pichuról ebben a bejegyzésben említést tettem:  Peruban Jártam
Ebben az írásban, pedig arra vállalkozom, hogy a Kínai Nagy falról és a csodákról mesélek.
Onnan kezdem a történetemet, hogy 2016 decemberében két jó barátommal megnéztük a moziban a  Nagy Fal című filmet.(előzetes) Semmi, de semmi köze nem volt a történelem során nagy népszerűségre szert tett Kínai csodának, ettől függetlenül rám borzasztóan nagy hatással volt a monumentális jelenteket felsorakoztató hollywoodi alkotás. Így, amikor januárban hezitáltunk, hogy India, Amerika, vagy Kína közül melyik legyen a következő egzotikus állomás az utazásainkban, akkor én igen erőteljesen Kína mellett tettem le a voksomat, persze nem csak ezért.
Anya pedig, ahogy szokta szuper utat szervezett nekünk. Volt benne minden, ami szükséges ahhoz, hogy felfedezz és megismerj egy országot. Tömeg közlekedtünk,  hajóztunk, falvakat, nagyvárosokat érintettünk, volt benne kultúra, életérzés és persze az összes híres épület, nevezetesség, amit Kínába érve látnod kell. Az utazások végén, mindig szoktunk csinálni egy "mi tetszett a legjobban az út során" listát, az a helyzet, hogy bár a Kínai Nagy Fal a világ csodája, a mi listánkon nem került az első helyre. Megelőzte, az Agyaghadsereg,  a Tiltott város, a három szurdok és Shanghai is.

Talán a félévvel korábban látott film miatt, én nem voltam a fallal annyira kritikus, mint a szüleim. Nekik tulajdonképpen csalódást okozott, a sok helyen modern módon felújított inkább színházi díszletre emlékeztető Tégla vonal. 
Ami engem illet, én ilyen történelmi helyeken mindig visszautazom az időben. Szerencsés vagyok, mert élénk fantáziám van és beletudok helyezkedni időszámításunk előtti korokba. Ott a Kínai falon, Petra városában, a Mexikói piramisok tövében épült maja játszótéren, Peru öreg hegyén, a Colosseum falai között, vagy az egyiptomi piramisokban én tényleg megélem azt, hogy szolgáló vagyok, vagy fáraó, a falat építő munkás, vagy az a katona, aki a falról leugrik menteni hazáját. Nem vagyok megkeresztelve, nem gyakorlom a vallást, de a Jézus szobor alatt feltekintve rá, meglegyintett engem is valami felettes erő és hatalom. Ahogy sétáltunk Petra városában egyszer csak ott volt előttünk a napszakonként változó színű templom, éreztem a tömjén és fűszerek illatát, előttem vonultak át a karavánok és lehet abban a pillanatban még éppen arámi nyelven is képes lettem volna megszólalni. Ahogy a Chichén Itza labdajáték pályáján voltunk, láttam magam előtt a pok ta pok (maja tradicionális játék) döntő ütközetét. A piramisok belseje felé haladva, ahogy fogyott a levegőm úgy hasított belém annak a sok embernek a szenvedése, akik ezen az építkezésen dolgoztak.
Azt írtam élénk a fantáziám, még is jelenlegi agyi teljesítményem nem képes felfogni, hogyan alkothatott emberi kéz ilyen évszázadokon sőt évezredeken át létező épületeket, városokat. 
A Kínai Nagy Fal-ról azt mondják a világ legnagyobb temetője, annyi emberéletet követelt, ahány köve van, és mivel 6000 kilométeren keresztül húzódik el, 3- 5 méter szélesen, igen sok kőve van, a rések között pedig megannyi lélek.
A fal lépcsőit mászva arról beszélgettünk, hogy milyen lehet az a rész, amit még nem építettek újjá és vajon mennyi  fel nem tárt része lehet még ennek a védelmi vonalnak, ami egyben a kínai császárok státusz szimbóluma is. Nagy időutazó vagyok én, mert egy percre a jövőbe is átugrottam, hogy elképzeljem magam, amint 15-20 év múlva én nem az El Caminóra megyek, hanem a Kínai Nagy fal útra és gyalogosan járom be Indiana Jones stílusban az egész falat és fedezek fel új köveket.
De ezelőtt a túrám előtt még vár ránk a 7. még nem látott csoda az indiai Tadzs Mahal, talán egyszer oda is eljutunk.
Addig pedig töprengek azon, amit ezeken a helyen, legyen az Ázsia, Afrika, Európa vagy dél Amerika mindig érzek, hogy nagyon szeretem a történelmet, de megrémiszt a történelem. A csodák közül akadnak olyanok, ami megalomániás zsarnokok/ korszakok rögeszméje vagy szokása, sok-sok emberi áldozattal. Mégis ezek a korok/zsarnokok adnak valami maradandót és szépet az utókornak. Valamit, ahol elgondolkodhatunk. Valamit, ami bepillantást enged nekünk abba a világba. Valamit, ami összeköti a jelent a régivel.
Vajon a mi korunk, mit ad majd...?