Szösszenet a hamis képről

Bajban vagyok. Pontosítok, nagy bajban vagyok. Annak idején, mikor elkezdtem írni a szösszeneteket, tudtam, hogy csak a legjobb barátaim és a család olvassa. Ez biztonság érzetet adott és bátran, bármiről mertem írni.

Viszont mióta a facebook is otthona a blogomnak, időről időre elbizonytalanodom mit és hogyan írjak meg. Egyáltalán írhatok-e én ezekről ennyire nyíltan. Nem ártok-e ezzel saját magamnak? Ráadásul fenn áll a veszélye, hogy az emberek, csak a blog alapján ítélnek meg, alkotnak rólam véleményt, mikor ez csak egy része a személyiségemnek.

A blogon, bár sok mindenről írok, azért nem a teljes valóm. 

Sokszor kapom azt vissza, hogy olyan a blog, vagy amit írok, vagy én, mint Bridget Jones.

Vissza-vissza olvasva a soraimat, azon morfondíroztam, hogy én tényleg Bridget Jones lennék? Be kell vallanom, nem szeretem a párhuzamot. Nem szeretem Bridget Jonest, a filmet igen, de a kitalált személyt nem. Mert idétlen, béna, nem túl okos, sokszor ciki és mert ezeknek a fényében egyszerűen nem értem, hogy egy olyan pasi, mint Mark Darcy mi a rossebet eszik rajta. Természetesen ha a hasonlóság azzal jár, hogy jön egy Mark Darcy ám legyen, eltűröm, de azért köztem és Bridget között azt hiszem ez a legnagyobb különbség.

Szóval elméláztam ezen, más szemmel olvastam a soraimat és rájöttem, talán tényleg hamis képet mutatok magamról. Ha már mindenképp egy romantikus hősnőt kéne választanom, akivel azonosulni tudok, akkor én inkább lennék: Elisabeth Bennet a Büszkeség és Balítéletből.

A legjobban még is azt szeretném,ha egy kicsit hasonlítanék Anne Shirleyre, vörös haj nélkül.

Ő álmodozó, mint én. Kebel barát, mint remélem én a Legeimnek. Szerető és család centrikus lánygyermek, talán mint én a szüleimnek. Hóbortos és kicsit lökött. Néha hisztis. Hisz a romantikában, de nem megy bele lapos vagy unalmasnak ígérkező kapcsolatba. Regényt ír. Kiváló elme. Gyakorlatias és életképes. Vágyik a szerelemre, de olyanra ami nem átlagos és ezért talán úgy tűnik válogat.

Igen, ha lehetne, azt kérném Anne Shirleyhez hasonlítsanak, még akkor is ha nincs birtokomban minden képessége. Elkalandoztam, de hát ez is egy Anne Shirely-s sajátosság, visszakanyarodva hozzám és a bloghoz, mindig kíváncsian figyelem egy egy szösszenetem utóéletét. Van, amire azonnal kapok válaszokat, kritikákat, gondolatokat. Van, amire sokkal később és nem is úgy érkezik a visszajelzés, ahogy arra számítok.

Januárban az új év mámorában, írtam egy szösszenetet,

amiről nem gondoltam, hogy ilyen reakciókat vált ki  a környezetemben lévő férfiakból. Legyen az régi barát, volt kolléga, egykor volt osztálytárs vagy csoporttárs, távoli ismerős, és sorolhatnám tovább. Ilyen vagy olyan visszacsatolásaikból rájöttem arra, hogy:

1. Férfiak is olvassák a blogom, nem csak az- az egy-kettő, akiről biztosan tudtam. Ez roppant motiváló!

2.Ha egy szingli nő kicsit is kedves egy pasashoz, netán tényleg barátként kedveli, akkor azt a férfi - minden esetben, férfitől függetlenül - félreérti.

3. A férfiak egója, őszintén, minden keserű szájíz nélkül mondom, irigylésre méltó.

Egy szingli nő azonban nem feltétlenül van azért egyedül mert béna, vagy nem szép, nem csinos, vagy unalmas (még ha mindennek érzi is magát néha), hanem lehet azért, mert valami rendhagyóra, valami különlegesre vágyik, valami olyanra ami Őt elbűvöli, kihívások elé állítja, szórakoztatja, és nem hisz vagy remél minden csókban, vagy pasiban igaz szerelmet. A szingli nő ereje pont abban rejlik, hogy férfi nélkül is képes boldogulni és boldog lenni,épp ezért csak olyan férfi léphet be az életébe, aki ehhez hozzá ad és nem elvesz.

Szösszenet a második otthonról

Szeretném elmesélni, hogy lett a szösszenetek, mint nem definiált irodalmi műfaj az életem része.

2004 októberében vagyunk, 13 évvel ezelőtt, a korban, amikor még a telefonok, nem voltak képesek viber, facebook, what's up, instagram alkalmazásokra. Abban a korban vagyunk, amikor még az Internet nem volt mindenkinek gombnyomásra elérhető. Amikor még könyvtárba vagy internet kávézóba kellett menni, és drága pénzt fizetni egy óra internetért. Abban az évben vagyunk, mikor én a fenti körülmények között Esherben (Londontól 20 percre) egy angol családnál laktam közel egy évet. A heti egy szabad órámban, amikor eljutottam a könyvtárba nem volt időm, és energiám minden barátnak, családtagnak külön-külön leírni a történeteimet, élménybeszámolóimat, így egy levél ment hetente mindenkinek, Angliai szösszenetek címmel.

Amikor 2005 őszén hazatértem, Sári barátnőm az összes levelet beköttette és Angliai szösszenetek néven átadta nekem, a kis könyvecskét. A mai napig őrzöm, akkor megírt soraimat és nagytakarításokkor előveszem, hogy újra átjárja testem - lelkem az érzés amit Anglia jelent nekem.

Hazatértem, de a szösszeneteket megtartottam, nem kötöm őket már csak a UK-hez, blog lett belőle, majd facebook oldal, és most eljött az idő, hogy az angliai leveleket, mely az előszobája volt mindennek, most megosszam újra, vagy először Veletek.

Miért pont most? Egyszerű a válasz, sok-sok év után újra angol földre léptem a hétvégén és minden érzés, ami 13 évvel ezelőtt bevésődött szívembe, most egy vulkán erejével tört / tör felszínre.

Az egyik levelemben, a 10. hónap környékén azt írtam:

Angliai a második otthonom, és ezt most is így érzem. Mindent szeretek benne, az olaj fura szagát az utcákon, az emberek természetellenes figyelmességét, a brit akcentust.

London lüktető erejét, és mégis élhető mivoltját.

Sokáig volt lelkiismeret furdalásom a következő mondatom és érzésem miatt, de így van, hát leírom.

London sokkal közelebb áll a szívemhez, sokkal inkább érzem a városomnak, sokkal jobban szeretem, mint Budapestet, ahol 5 évet éltem. 

Most hétvégén egy bő évtizeddel azután, hogy kint éltem Angliában, megint magával vitt az érzés.

Ahogy megláttam a repülő ablakából a méregzöld füves területet, a tégla házakat, éreztem, hogy mást jelent nekem ez a vidék, mint a többi ország, ahova nyaralni megyek, vagy látogatóba. 

Bevillant az első repülő utam Londonba, majd a kocsi út Richárddal ( az angol család feje). 

Amikor most hétvégén elmentünk a lányokkal shoppingolni Nottinghamban, macskakőről macskakőre jutott eszembe az összes Londoni hétvégém, amikor Eszti barátnőmmel, gyalog bejártuk a várost. Hallgattuk a reggae zenészt a Temze partján, a padunkon ettük az Eszter által készített szendvicset. Nottingham boltjait járva, újabb és újabb érzések, pillanatok, törtek utat az emlékezésbe, és rájöttem, minden nehézségével együtt az egyik legszebb időszak volt, az Angliában töltött 11 hónap.

Szeretem Angliát és nem értem Angliát. Nem értem a legtöbb számomra abszurd szokásukat: Padlószőnyeg a fürdőszobában. Meredek, keskeny használhatatlan lépcsők. Fűtetlen szobák, télen. Külön hideg- meleg vizes csap. Pocsék gasztronómia, miközben édesség nagyhatalom. A legszigorúbb udvari etikett, miközben erkölcstelen a fiatalság. Papucs, és ujjatlan felső télen, de bundás csizma nyáron. Már- már túlzott figyelmesség, mellé máshol nem tapasztalt felszínesség. Baloldali közlekedés... és hosszú még a lista.

De Anglia belém vésődött, és pont az a kettős érzelem van bennem amit fent is írtam: szeretem és nem értem. A legnehezebb évem volt, a legtöbb mélyponttal és még is az egyik legboldogabb. Életre szóló emlékekkel és egy olyan barátsággal, ami addig is nagyon erős volt, de ott szikla szilárddá vált. Mindegy hányszor,kivel és miért megyek Angliába. Nekem London és a UK, egyet jelent Esztivel és egy remek évvel, úgy hogy itt és most leteszem a nagy esküt, hogy 2020-ban a 15. évfordulóján az angliai kiruccanásuknak visszamegyünk egy hévégére Londonba.

Addig, pedig felidézem Neki, Nektek és magamnak az akkori heteket, hétvégéket eseményeket, az angliai szösszenetekkel, a blogom első külön kategóriás sorozatában.

Szösszenet a nagyvilági nőről

Azon gondolkodtam ma, mikor a 9. munkaórámhoz értem este hat körül és délután 3-kor jutottam el addig, hogy egyek egy kanál levest a délben már az asztalomon gőzölgő ebédemből, hogy tulajdonképpen minek is teszek én annyit a munkába. Miért dolgozom?
Még másnapokon erre keresem a választ, most ott volt készen a fejemben a mondat.
A triviális dolgok mellett (számlák, létfenntartás) én azért küzdök, azért állok rendelkezésre a cégemnek hétfőtől- péntekig és néha hétvégén is, reggeltől estig, hogy megvalósíthassak olyan heteket, mint amilyen az előző.
Az elmúlt időszak pont olyan volt, mint amilyeneket az ember filmekben vagy sorozatokban lát.
Durván nagyvilági, mi több luxus nőnek éreztem magam.
Az egész érzés ott kezdett el gyökeret ereszteni bennem, hogy három hete a karrier lépcsőm újabb fokára léptem. Ez az egész előrelépés, haladás egy másabb gondolatot is elindított bennem. Nem vagyok karrierista nő, ha majd oda jutok, hogy család, gyerek nem kérdés, hogy melyiket választom, de addig miért ne akarhatnék többet? Miért ne vágyhatnék arra, hogy bizonyítsak, hogy olyan helyre érkezzem, amiért küzdök? Nekem tetszik az érzés, hogy minden de minden szempontból független vagyok, szabad!
A szabadság mámorító érzése lengte be a nagyvilági hetem minden percét és pillanatát.
Szerdán borvacsorára mentem, 3 munkahelyi barátnőmmel. Ittuk a borokat, ettük a gasztronómiai remekműveket és hajnal 1-ig, csacsogtunk, nevettünk, bort szakértettünk. Spontán ötlet volt, és mint tudjuk mindig azok a legjobbak. Bebizonyosodott újfent, hogy én még mindig nem nőttem fel, mert a bor továbbra sem a kedvenc italom, de ha már választanom kéne, inkább a fehér, mint a vörös. Tulajdonképpen, ha már a mesetere kell, hogy legyek valaminek véleményeznem kell valamit, akkor azt hiszem én csokoládé kóstolónak szeretnék elmenni. Extrém elegánsan egy kis mini kocka csokoládét ízlelgetnék a számban, és lassan minden szavamat alaposan átgondolva végül megszólalnék:
Ezt 2017-es alpesi fiatal boci tejben napokig érlelt afrikai kakaót, az egész darabos amerikai mogyoró teszi még bolondosabbá. Egyetlen egy kockájában ott a friss hegyi levegő illata. Kitűnő választás, a marha steak mellé, desszertnek.
Rám a csoki szuflé nagyobb hatást gyakorolt, mint vérvörös Cabernet Sauvignon, amiből azért folyt rendesen, így a hangulat is egyre fesztelenebb lett, jöttek a pikáns történetek.Társaságunk egyik tagja nem tudta, hogy én amúgy hébe - hóba blogolgatok, így amikor Enci barátnőm óva intette: Katával vigyázni kell, mert író, sose tudhatod mikor írja meg a történetet. Hirtelen irtó boldog lettem, hisz rám még soha, senki íróként nem hivatkozott. Én pedig talán a bor gőze miatt, vagy az édesség mámorában,  abban a percben el is hittem, hogy ÍRÓ lettem.
Másnap azért küzdöttem a betűk sorba rendezésével a céges e-mailezésemben, de erre találták fel a kávét és a debreceni Kálvin teret, ahol a város legfinomabb feketéjét személyre szabottan készítik el mindenkinek.
Munkából hazatérve, kézi poggyász méretű bőröndömet elővettem, mert pénteken Kata barátnőmmel Nottinghambe repültem, hogy egy igazi jóféle angol party hétvégén részt vegyek.
Reggel elmentem fodrászhoz - mert ez természetesen része a nagyvilági nő miliőnek - majd vonatra szálltunk sörrel Kata kezében és 2.5 órát úgy dumáltunk végig, hogy  mire feleszméltem, már Ferihegyen jártunk. A duty freeben, újabb alkohol került kezünkbe. Casanova után szabadon 11-kor eljött a pezsgőzés ideje. Kimentünk a dohányzóba, leültünk a székecskénkre, süttettük az arcunkat, miközben forgattuk a szemünket, és levontam a vég következtetést: A reptér gyűjtőhelye a jóképű legényeknek.
Jó pár repülő út van már mögöttem, de én ilyen vicces kapitányi köszöntőt, mint amit a JE2 LS608-s járat egyenruhás tisztje nyomott, még sose hallottam. A helyzet az, hogy én vicces, egyenruhás pasiba látatlanba is beletudok szeretni. A repülő utat így végig álmodoztam, szó szerint, mert körülbelül a kifutó 3. méterében elszenderültem.
Nottinghamben Pancs fogadott minket és kezdetét vette az igazi csajos hétvége.
Shoppingoltunk, kávéztunk, söröztünk, majd újra shoppingoltunk, némi kultúrát is beiktattunk, színházba mentünk. Itt álljunk is meg egy szóra. Színház, angolul, akarom írni angolul nottinghami akcentussal, kortárs darab, dráma, azzal a leleményes csavarral, hogy több történet is futott egy szálon, és igazán amúgy nem is volt története, ezek után szerintem nem csoda, hogy az első 40 percben az volt a célom, hogy fel ismerjem az alap igéket, ez azért is volt nehéz, mert azt se érzékeltem hol kezdődik egy szó és ér véget. Az emberi elme azonban csodálatos, vagy csak nekem van remek fantáziám mert 5-6 szót felismertem és végül a díszlet és arcmimika segítségével összeraktam a fejemben a saját történetemet, aminek túl sok köze nem volt a darabhoz, de én így is nagyon élveztem a kulturális sokkot, amit kaptam.
A másik sokk, akkor ért amikor neki mentünk az éjszakának. Atyaég, 100 évesnek, és borzasztó prűdnek éreztem magam, azok mellett a fiatal angol lányok mellett, akik a ruháknak éppen nem nevezhető esti kimonójukban beszambáztak a bárba. Én minden reggel hosszú hosszú perceket töltök el azzal, hogy mit vegyek fel, ami ápol és eltakar, de azért még is nőies, passzol hozzám, nem közönséges, ízléses, kacér, de nem hivalkodó és a többi és a több. No, ha Angliába tenném át a székhelyemet ez a gondom egy csapásra megoldódna. Itt ugyanis nincs olyan, hogy ízlés, stílus, harmónia. Ami azért bosszantó, mert a boltok tele vannak jobbnál jobb ruhákkal.Csak a kínáltnak és fogadó közönség stílusérzékének nincs közös metszete.
Úgyhogy, ezt a sokkhatást is orvosolnunk kellett, éljenek a sörök és koktélok.
Ezt a rutint: reggeli kávé, süti, shopping, séta, angol pub, sör, séta, shopping, vacsora, angol pub 4 napig űztük és közben hatalmasakat röhögtünk, mentek a szelfik, és a semmit mondó csacsogás, melyet mélyen szántó beszélgetések követtek. Ami csak kell egy lányos hétvégéhez, az benne volt ebben a márciusi első Notthingami hétvégében.
Újra repülő, majd vonat, itthon pedig az élménybeszámoló, hogy milyen jó dolgom is van nekem, hogy megtehetem, hogy csinálok magamnak egy olyan hetet, amiben igazi nagyvilági nő lehetek.