Szösszenet a kötelezőről

Utálom a szilvesztert. Sok sebből vérzik nálam ez az esemény, pedig jól indult a kapcsolatunk. Gyerekkoromban nagyon szerettem, mert mindig egyet jelentett a legklasszabb, legszuperebb decemberi programmal. Gyerekként a december amúgy is nagyon jó hónap: Mikulás, Advent, Karácsony, ünnepségek, vásár, és a végén koronaként a szilveszter. Az a helyzet, hogy így 35 évesen szembe kell néznem a ténnyel, hogy amíg a szilveszteri program nem rajtam múlt, hanem a szüleimen, akik elképesztően aktív társasági életet éltek, addig nem volt baj az év utolsó estéjével. Vannak emlékeim arról, hogy a szüleim a 14. emeleten dorbézoltak többed magukkal, még mi gyerekek úgy 10-15-en a 13. emeleten horror filmet néztünk, mint az egyetlen szóba jöhető program szülői felügyelet nélkül. Rákövetkező évben az egész bagázs kocsiba pattant és 6 autóból álló konvojunk a hegyek felé vette az irányt, meg se álltunk Hutáig. A nagy nap előtt és után is össznépi bandázás, szánkózás, este hajnalig tartó zsuga volt a program. Jobb, ha meg se említem az éjféli miséket és a hejcei plébánost, akiről még dal is született, amit társaságunk férfi tagjai fennhangon énekeltek a templom kertben. Élénken él bennem a szilveszter, mikor eltévedtünk a hegyekben és még az az egy szem kocsma is zárva volt a hegy másik oldalán lévő faluban, ahova átfázva, kimerülve megérkeztünk, és ami mint, az egyetlen reménysugár élt bennünk.

Újkerti gyerekként, ki ne tudna felidézni legalább egy Nagy dombon hógolyózással töltött éjjeli gyerekzsúrt még a szülők a háttérben forralt borral melegedtek. Igen, határozottan volt idő mikor szerettem a szilvesztert.

Annak ellenére, hogy már gyerekként meg-meg legyintett a szilvesztert övező számomra búskomor hangulat.

Aztán jöttek a húszas éveim és körülbelül egy évtizednyi próbálkozás, hogy legyen végre egy jó és emlékezetes szilveszteri bulim. Volt olyan, mikor a bátyámmal kihasználva az alkalmat, hogy a szüleink máshol köszöntik az újesztendőt, mi házibulit szerveztünk családi otthonunkba – ez amúgy egyike a legkedvesebb emlékeimnek -, ezen a bulin ismerkedett meg egymással két barátunk, akik rá nem sokkal összeházasodtak és nem oly rég el is váltak, ez persze nem von le semmit a buli fényéből, ahol a frigy köttetett. Volt, hogy engem hívtak buliba. Akadt olyan, mikor a korábbi cégem szervezett bulit. Volt idő, mikor egy estére több meghívás is érkezett, én pedig egész éjjel le - fel sétáltam a városban lopott csókokra meg - meg állva, hogy mindenhol tiszteletem tegyem. Az egyetlen nagyon élénk emlékem erről az estéről, Debrecen leglezüllöttebb kocsmája és az ott töltött különös szilveszteri móka. Egyszer még olyan bátor is voltam, hogy éjfél előtt nem sokkal otthagyjak egy jó kis házibulit, hogy titkos randira menjek az akkori szerelmemmel. Így visszagondolva jó nagy marha voltam, hogy petárdák kereszttüzében körülbelül az életemért küzdve, részeg alakok elől menekülve, a fél várost gyalog átszeltem, hogy karjaiban menedéket leljek. Ezt követő évben, hogy ezt a szerelmet végleg elfejtsem, pesti otthonomban Dallas szilvesztert csaptunk szűk körben, ez a másik legkedvesebb emlékem, az akkor készült képek bekeretezve lógnak a lakásom különböző pontjain.

Elrepültek a húszas évek beköszöntött a harmadik X én pedig arra eszméltem, hogy a legjobb barátaim otthon éppen gyereket altatnak, vagy annyira kipurcantak, hogy még az éjfélt sincs erejük megvárni. Harminc felett nehezen köt az ember új barátságokat, olyanokat meg még ritkábban, akikkel együtt akarna lenni, hogy búcsúztassa az ó évet. Nyögvenyelős partyk sora következett.

Két éve viszont történt valami és ez felülírt bennem minden érzést és kényszert.

Hivatalos voltam egy buliba Kata barátnőmhöz, rettentően vágytam erre az eseményre, csupa olyan ember volt a vendéglistán, aki szívemnek így vagy úgy kedves, ráadásul tudtam, hogy otthoni gitározós zenélésbe csaphat át az este, ami engem mindig feldob és boldoggá tesz. Ahogy viszont az utóbbi években lenni szokott, az év végi már-már rutinszerű betegségem éppen szilveszterre időzítette magát. 40 fokos láz, lestrapált tüdő, kutyaugatós köhögés és általános levertség kopogtatott be hozzám aznap éjjel. Kénytelen voltam a várva várt estet lemondani és helyette ágyban tengődni. Egész konkrétan átaludtam a szilvesztert. Abban a kevés időben viszont, mikor ébren voltam rettentően sajnáltam magam és éreztem, hogy összedőlni készül a világ. Szűkül a négy fal, én pedig úgy járok majd, mint Bridget Jones: magányos vénlányként végzem és farkas kutyák fognak megenni. Csapnivaló új évem lesz, mert micsoda rossz ómen, hogy barátok nélkül alszom át magam az újévbe. Még a filmeket se élveztem, ami nálam soha nem fordul elő. Mi ez, ha nem a világ vége? Majd jött a január 1, nem voltam másnapos csak beteg, ám a következő 364 nap igen jól telt.

Egy ilyen mélyen magamba fordulós szilveszter este kellett ahhoz, hogy elengedjem a görcsöket, amik bennem vannak, ha arra gondolok szilveszter. Pontokba szedtem, ahogy szoktam a decemberi ünnepekkel, hogy miért is nem szívlelem a szilvesztert.

Utálom a szilvesztert 7 pontja.

1.

A Himnusz alatt tudatosul bennem, hogy a következő év akár rosszat is hozhat. Mi van ha háború lesz? Környezeti katasztrófa? Stb. Miért is zárjak le egy amúgy szerencsés évet? Mi van, ha a szerencsém elvész jövőre? Szóval az igen hosszú és nem túl vidám Himnuszunk alatt, én tulajdonképpen nem a meghatottságtól könnyezem.

2.

Szánalmasnak érzem magam, ha nem kapok meghívásokat. Mintha a szilveszter tükröt mutatna, hogy hol tartok éppen a társasági élet mezején. Ami borzasztó fals gondolat, hiszen kevés embernek vannak olyan remek és jó barátai, mint nekem. Akikkel év közben együtt kirándulunk, scrabelt játszunk, koktél partyzunk, csajos hétvégéket csapunk, együtt ebédelünk, kávézgatunk, nagyokat nevetünk,tartalmasakat beszélgetünk vagy ha másra nincs is időnk legalább vibert robbantunk és bizony a természet rendjébe belefér az is, hogy ezt nem szilveszterre időzítjük.

3.

Ki nem állhatom a lencsét.

4.

Általában Karácsonykor annyit zabálok, hogy ilyenkor a pizsamán kívül nincs ruhadarab, amiben jól érzem magam. Elmenni önfeledten bulizni, mikor itt is ott is szorít a gatya?

5.

A szimpla tudat, hogy szilveszter van és valami rendhagyó és feltétlen vidám dolgot kell tenni, nézni, csinálni, mondani. Ez önmagában amúgy nem rossz, mi ráadásul egy pozitív és szerintem humor iránt rettentő fogékony banda vagyunk, de minden sérül és csorbul, ha kötelezően kell.

6.

Megbolondult telefonok. Akitől igazán várod nem ír, nem hív. Magad sem tudsz hívást kezdeményezni, mert telítettek a vonalak, így elmaradnak a BUÉKok a legkedvesebbeknek, de minden felszínes kapcsolatod küld egy nem személyre szóló üzentet, kis verset.

7.

Semmire kelő január 1. Ennyire egy elvesztegetett botrányos napot, mint a január 1. Ha buliztál másnapos és használhatatlan vagy. Ha nem buliztál mások igen, így ők másnaposak és használhatatlanok. Minden zárva, még van a lencséből és ott van az végtelenül hálátlan és szomorú tulajdonsága január 1-nek, hogy másnap munka. Én, őszintén sajnálom Január 1-jét.

Ne legyek már ekkora Szilveszteri Grincs, optimista énemet előhalászom és hiszem, hogy lesz olyan szilveszter amikor:

Váratlanul megcsókol egy sármos, jóképű férfi és kitudja mi lesz belőle

Enci barátnőm szilveszteri esküvőjén fogok táncolni és jót bulizni (feltéve ha meghív).

A hat legem és a kapcsolt részei együtt megyünk fel 7 kocsival Hutára vagy Hejcére folytatni a hagyományokat.

Nagyszülőkkel, bátyámékkal és a kicsikkel együtt szilveszterezünk.

A Time Squaren visszaszámolom a perceket éjfélig.

Egész éjjel ágyban leszek, de nem alszom, nem olvasok, nem filmet nézek, nem betegeskedem, hanem éppen…

Olyan országban leszek, ahol aznap nincs szilveszter.

Éjfél után világra hozom a gyerekem, hogy legyen értelme Január 1-nek.

Újra belendítem a Január 1-i reggeliket, amiket anyukám is szervezett korábban, ahol családi jó barátaink összegyűltek, hogy közösen indítsuk az év első napját egy finom és bőséges reggelivel. Kicsik és nagyon, öregek és vének, mind az asztalköré gyűlnek majd, hogy porcelán csészékbe szervírozott anyaféle mézes teával, apaféle habos kávéval koccintsunk a szerencsés új évre.

Lesz részem fergeteges szilveszteri buliban nem is egyben.

Amit viszont biztosan tudok, hogy innentől minden szilveszter olyan lesz, hogy nem érdekel, hogy aznap éjjel éppen szilveszter.

ui: szép lenne megfogadnom, hogy ha lesz egy fiam, aki Január 1-én születik azt úgy nevezem el, hogy Szilveszter, de erős a hitem így nem kockáztatok.

Szösszenet a 10. luxus szombatról

Heroikus küzdelmüket, hogy a vegán étkezés alapjait szülővárosomban megteremtsék, hogy szakítsanak a biztos bevételi forrást jelentő multis léttel, hogy megvalósítsák álmukat, jó barátjukként évek óta figyelem.

Van ebben a figyelemben jó nagy adag aggódás, mert féltem őket a túlterheltségtől. Óriási mennyiségben tartalmaz büszkeséget és tiszteletet. Nyomokban fellelhető düh leginkább akkor, ha valaki megkritizálja Őket. Természetesen egy „csipetnyi” elfogultság, hisz a legjobb barátaim. Az öröm állandó alkotó eleme ennek a baráti figyelésnek, de mind közül a legerősebb érzés, hogy a részese szeretnék lenni annak, amit csinálnak.

Részese, mint barát, akinek megírhatja az ember viberen, hogy benne lesz a Forbes magazinban, vagy éppen sírhat a telefonban, ha kimerültek a készletek.

Részese, mint tréner, aki irányított csapatépítést szervez a Kis Padlizsán munkatársainak.

Részese, mint beugró facebook post író, versenyben a másik beugróval, hogy ki ír jobbat.

Részese, mint törzsvendég, akinek kedvenc asztala van, így a számára legtökéletesebb helyen ülve merülhet el a gasztro élvezetekben.

Nem vagyok gasztro blogger, nem vagyok gourmet, hedonista viszont igen. Szeretem a minőségi ételeket. A szórakoztató eseményeket, az egyedi megoldásokat. Mindent, ami jól esik testemnek, lelkemnek, elmémnek. Több, mint egy éve biztosan tudom, belépve a Kis Padlizsán ajtaján mindig a legjobbat kapom (ételben, kiszolgálásban, hangulatban). Múlt hét szombat még a fentieken is túlmutatott, hiszen jubilált a luxus szombat hastgem, amit 2017 december 23-án először írtam megjegyzésként egy képemhez, miután a Kis Padlizsánban elköltött ebédem megihletett.

Most szombaton a Kis Padlizsán és Kristóf elérte, hogy tizedik (futótűzként terjed), eddig csak általam használt #luxusszombat bevésődjön az utókornak.

Ha már Kis Padlizsán, ha már Kristóf új könyve, csodás receptekkel, megosztom veletek 2018.12.15.- i luxus-szombatom összetevőit.

1.         Kis Padlizsán Bistro elkötelezett, nagyon kedves figyelmes és kreatív csapata.

2.         Steiner Kristóf humora, retorikája, bája és persze ételeinek pazar íz világa.

3.         A Kis Padlizsán chéfei, cukrászai és White City Boy koprodukciója, a négy remek étel, tökéletes fűszerezéssel, ínycsiklandóan tálalva. / Csicseriborsó krém, omlett, shakshuka, mogyorós csoki/.

4.         Kis Padlizsán bistro mesés dekorációja, személyre szabott karácsonyi kártyái és apró meglepetései, házi lekvárral készült linzerei.

5.         30 érdeklődő, többségében mindenevő vendég.

6.         Fogások közötti mély és tartalmas beszélgetések.

7.         Nem kötelező, de giccsesen szépé tudja tenni a luxus-szombatunkat: a nagy pelyhekben eső hó és havas táj.

Vigyázat! A fenti elemek függőséget okozhatnak. Nem ritka, hogy az ember még napokkal, sőt akár hetekkel később is azt tapasztalja, hogy:

Ø   Eszébe jutnak, a Kis Padlizsánban fogyasztott ételek, és már-már fájdalmas vágyódást érez a csokis –mogyorós desszert, vagy a zöld lecsó iránt.

Ø   Egyes beszámolók szerint, voltak, akik azonnal elrohantak könyvesboltba, beszerezni Kristóf könyveit, hogy ezzel is kielégítsék az -"olyan szépen, választékosan fogalmaz, megspékelve finom humorral, napestig elhallgatnám”- igényt, és ha máshogy nem is, legalább az írott szóval inspirálódjon az általa teremtett stilisztikai gyönyörben.

Akadtak olyanok is, akik a helytől nem tudtak megválni és azóta is rendszeresen visszatérnek. Mint mondják: különös hangulata van, ahol az ember mindig feltöltődik, és új erőre kap.

Az egyetlen kritika, ami ezt a Vegan Brunch névre elkeresztelt luxus szombatot érte egy Tojástól származott. Akinek, úgy felforrt a sárgája a hír hallatán, hogy létezhet omlett tojás nélkül, hogy azonnal megbuggyant.

Kis Padlizsán, köszönöm, hogy idén kétszer is luxus-szombatot teremtettek nekem.

Kristófnak pedig köszönöm a tippet, hogy ha kell egy jó barát, egy újabb rokon, netán lelki társ akkor a Humusz mindig készségesen rendelkezésünkre áll.

Szösszenet a várva-várt kiscsaládról

Amikor a bátyámék Debrecenbe jönnek pár napra, az mindig öröm ünnep számunkra. Két havonta szoktak jönni és egész hétvégére maradnak. Ilyenkor az egész utca, a pékségtől a kisboltig tudja, Kovácséknál itthon vannak az unokák.

Szó mi szó, elég egyértelmű jelei vannak annak, hogy prominens vendégek érkeznek hozzánk.
Először is kezdeném azzal, hogy az érkezésük előtti  3-4 napban óriási nagytakarítás zajlik. A szönyegek minimum háromszor áttakarítva, elvetemültebb alkalmakkor még akár tisztítóba is száműzzük őket. Az ablakok megpucolva, a csempék a lakás minden zegében- zugában hipóval centiről-centire átsúrolva, az ezüst evőeszköz készlet kipolírozva, a tányérok áttörölgetve, a könyvek portalanítva, szerintem ha anyán múlna képes lenne akár tisztító falfestést is csinálni. Ágyneműtartók kisúrolva, ágyneműk frissen mosva, vasalva, paplan párna a szabadban levegőzik. Tűzhely átsúrolva, fürdőszoba vízkőtlenítve és megannyi, az átlag ember számára nem is ismert takarítási tevékenység végrehajtatik. Erre a pár napra tehető apa legaktívabb kertészkedése is, na persze nem abból a célból, hogy a kert rendben legyen, sokkal inkább azért, hogy ne legyen addig sem a felfordult és folyamatosan takarítás alatt álló házban és mintegy megmeneküljön a Béla, hozd már ide, tedd már el, menj már át, szedd már le,  és hasonló utasításoktól. Az egyébként is duracel nyuszi anyukámban ilyenkor szerintem elemet cserélnek és feltrubózva, a végsőkig kizsigerlve magát fizikailag, minket pedig idegileg készül a tékozló fiú és kapcsolt részei érkezésére.
Ebben a 3-4 várakozással teli napban körülbelül tucatszor megyünk a picara, a friss házi alapanyag beszállítóink, tojás, friss csibe hús, méz, disznó hús stb ilyenkorra időízték a szállításokat, szóval a bátyámék érkezése előtt pár nappal feltöltjük az élés kamrát és a környező falvakban élő jól bevált házi portékákat áruló vagy készító idős nénik és öregurak, ekkorra időzítik a disznőölést, tyúk és egyéb szárnyasok vágását, valahogy mindig ekkora gyűlik össze 40-60 db tojás és a szomszéd véletlenül, pont ekkor hozza nekünk a friss, díjnyertes házi mézét.
Mire a  fehér kocsi, benne a számunkra legrdágább négy emberrel megáll a kovácsolt vas kerítés előtt, mi már teljesen elfáradtunk, de amint a kapun befut és topog a két kis manó, mama –papa kicsi unokái, hirtelen új energiák szabadulnak fel, a kimerült készlet a  gyerekek hangjától újra megtelik, elemek azonnal feltöltődnek és onnantól kezdve ez a két kis ötéven aluli uralja a terepet.
Nincs olyan, amit ne tehetnének meg a nagyszülői házban. A nappalink hirtelen átváltozik a világ legizgalmasabb játszóházáva, estére ha kell színház lesz belőle. Az ablak, amit 23 évvel ezelőtt a szüleim azzal a felkiáltással terveztek, hogy az unokák majd ott fognak kuckózni, végre betölti a neki szánt szerepet és állandó sátrazós törzshelye a piciknek.
Imádom ezeknek a napoknak a dinamikáját. A közös reggelik, a pirítós és lazac felett töltött hosszú percek, néha órák a legmeghittebb családi pillanatok, még úgy is, hogy unokahugom képes mindenkit félperc alatt ledumálni, és ha ne adj isten beszélgetnénk pár szót, egyből jön a minden figyelmet kiváltó mondatok egyike:
Mama képzeld...
Te papa...
Elhallgatunk és árgus szemek figyelik, hogyan színesít ki Szinti egy újabb történetet, vagy meséli el mit álmodott éppen. Andris pedig jó ízűen végig falatozza Szinti meséjét meg-megspékelve olyan felkiáltásokkal, hogy busz, lámpa, nyami.
A reggeli után a sogornőm és bátyám útra kell, hogy végre kettesben is lehessenek. Beszéglessenek vagy élvezzék a csendet, ami ritkán adatik meg nekik mostanság.
Addig mi otthon felváltva szórakoztatunk és szórakoztatva vagyunk.
Andris, papával motorosat játszik, vagy buszt nézegetnek a kertben.
Anya gyorsan összekészÍti az ebédet.
Én Szintivel kertet díszítek, mert hisztitek vagy sem, de neki 2 havonta szülinapja van, amit óriási kertypartyval ünnepelünk meg.
Aztán rotálódunk, mama Andrissal labdázik, papa Szintivel diót szed én pedig folytatom az ebéd előkészületeit.
Újra fordul a kör, papa befejezi az ebédet, én Andrissal kergetőzöm, Anya pedig Szintivel rajzol.
És ez így megy egészen addig, míg mi el nem fáradunk, mert ez a két kópé fáradhatatlan. Délután, az ebédet követően Andris mamával elmegy, hogy azért mégiscsak pihenjen egy jót, mi pedig Szintivel titkos lányos dolgokról fecsegünk. Ezek a kettesben töltött percek szentek és sérthetetlenek, ilyenkor gyűjtöm be az infókat, hogy mi zajlik az oviban, ki rúgta meg Sárát ( legjobb barátnő), mi történt a Duna parton, hogy is van ez most a csillagokkal meg bolygókkal. Rajongásig imádom az unokahugom és csak remélni merem, hogy ha majd lázadó tinédzser lesz, akkor is beavat a titkaiba.
Jó pár óra múlva felébred a másik kis szívem csücske, a világ legédesebb mosolyú kisfiúja és míg mama és Szinti tésztát gyúr vagy a konyhában tesz-vesz, addig én újra pelánkázom a kis „szarost” és közben olvadozom minden göndör kacágásán, mókásabbnál mókásabb grimaszain és végtelen türelemmel próbálom megtanítani az unoköcsémmel hogy a nevem Kata és nem Kaka, de rendre kinevet. Nemrég elárultam neki a nagy titkot, hogy édesapja sokáig hívott –szivatásból – kakamasszának. A történetem osztatlan sikert aratott, amit hangos kacaj kísért.
Aztán egyszer csak váratlanul nyílik az ajtó és mindkét gyerek megérzi, hogy a küszöbön apa és anya várja, hogy nagy sikítozások közepette a karjukba szaladjanak.
Ahogy a szülők megérkeznek a gyerekek is átváltoznak, hirtelen minden fokozódik. Megjelenik a hiszti – ami előtte nem is volt – a tesó játék, ami egész délután jól ment, átvált életveszélyes küzdelemmé, a dacolás és időhúzás, amit szerintem direkt csinálnak, ezzel is próbára téve a szülők idegeit. Mi meg csak nézünk hárman,hogy: kik ezek a gyerekek és mit csináltak a mi könnyen kezelhető kis rokonainkkal?
Olyan jó lenne megérteni a pszichológiáját, hogy a gyerekek miért váltanak át más stílusra, ha látótérbe kerülnek a szülők.
Újjra full house van, jöhet az ászok ásza a közös ötletelés mit csináljunk a nap maradék 5 órájában, mert úgy fest, hogy a reggel 7-kor ébredt gyerekek energiái nem lankadnak, sőt!
A fegyvertárunkban jobbnál jobb dolgok szerepelnek évszaktól függgően. Játszóház, szökőkút mustra, nagytemplom csodálat, forrócsokizás, szánkózás, erdei séta, kerty party vagy színház, otthoni közegben.
Este 9-et írunk eljött a fürdés ideje, ami szintén a napom egyik kedvenc része. Imádom  a csobbanás előtti puci maratont, amikor egymás kergetőzésével végig futják a lakást több tucatszor.
Szeretem, mikor pizsiben babaillatú puszikat adnak és csodálattal adózom azon a végtelen türelmen, ami a szüleiknek van, amikor este ágyba bújás előtt elhangoznak a mondatok:
Éhes vagyok
Szomjas vagyok
Hol a cumim?
Mamával akarok aludni
Inkább anyával akarok aludni
Hol a radírom? – Ugye! Ugye! Ki hallott már olyat, hogy radír nélkül térjünk nyugovóra.
Nem ezt a cumit akarom.
És ez így megy egészen addig míg álomba nem szenderülnek, hogy aztán másnap reggel egy újabb szuper nap elé nézzünk.
Indulásuk előtt jön a csomagolás maraton. Kis doboz, nagy doboz, hűtőtáska, egy kis méz, gyümölcs leves, házi fagyasztott csirke, „jaj a tojás itt ne maradjon”, „a sütit inkább tányérre teszem fel ne boruljon, „erre vigyázzatok, törékeny házi tészta”, „eltettétek a vadast?” „visztek a rántott húsból?”,”Csomagoljam oda a rizst?”,” Van almátok?”
A kapufelé haladva a  sógornóm szokta kérdezni, elfáradunk-e egy ilyen hétvége után, kedvet kapok-e a gyerekvállaláshoz.
A válaszom mindig ugyanaz: nem érzem azt egy hétvége után, hogy azonnal gyereket akarok. Sokszor nagyon elfáradunk, de minden perc, amit így együtt töltünk az annyira szuper és annyira sokat ad, hogy nincs rá szavam.Tényleg Ünnepnapok és mikor elindul  a fehér kocsi haza, hirtelen nagyon üres és csendes lesz a ház, az a fajta csend ez, ami nem jó.

Szösszenet a szerencseKovácsról_Amerikai mese 5

Route 66! Régi álmom váltod most valóra, igaz nem motorral száguldok rajtad, de attól még pont azt kaptam, amit vártam Tőled. Sőt, többet! Megihlettél arra, hogy elmeséljem, hogyan csináltam meg a szerencsémet.

Mögöttem Vegas, zsebemben zseton, a sivatagi tájat figyelve azon tűnődöm, hogy vajon milyen jót cselekedhettem előző életemben, hogy most olyanban van részem amilyen.

Szerencsés embernek tartom magam, minden létező fronton, ha valami nem úgy alakul az életemben, ahogy a nagykönyvben megvan írva, azért csakis én vagyok a felelős. A csillagok állása kiváló volt, mikor megszülettem, kérdés mihez kezdek vele.

7 évvel ezelőtt egy céges karácsonyi partyra az akkori cégem, felkért egy asztrológust, akihez be lehetett ülni, hogy megmondja a tutit.  Akkor az idős hölgy azt kérdezte tőlem: Mi az, amiben tehetséges? Van valami hobbija? Van hobbim feleltem, de hogy tehetséges lennék-e benne azt nem tudom. Mire a bölcs asszony azt felelte:

Drága, magának olyan a csillagképe, mint a Dalai Lámáé, évszázadonként egy ilyen, ha van. Van valami, amiben nagyon tehetséges, lehet még nem tudja mi az de jó ha megjegyzi, önnél van az aranytömb, használja fel ügyesen.

Minden szavát elhittem, már csak azért is mert a karácsonyi party hátralévő részében, mindenkitől kérdezgettem neki mit mondott, gondoltam derüljön ki rögtön ha mindenkinek van aranytömbje, de én voltam az egyetlen a 400 fős populációban, akinek csillagsorsközössége van a Dalai Lámával.

Szóval 7 éve cipelem ezt az aranytömböt, ideje lenne kiderítenem mi is az. Nincs a világon még egy hely, ahol olyan hamar le lehet mérni ki mennyire szerencsés, mint Las Vegas.

Kezdődött minden azzal, hogy a csoportban mi voltunk az egyetlen család, akinek a szobájának a kilátása nem betonfal volt, hanem Vegas csillogó fényei.

Legnagyobb szerencsémnek azonban azt tartom, hogy láttam a Grand Canyont. 

A hely, ahol az embernek elakad a szava, kihagy a szíve egy ütemet és ott a Canyon felett leteszi az örök esküt, hogy megvédi ezt a földet. Itt tennék egy kis kitérőt, mert fontosnak érzem, hogy írjak róla. Ha környezettudatosságom színskálán kéne jelölnöm, akkor azt mondanám halvány zöldesben nyomom. Messze vagyok még az Óceánt megmentő méregzöld emberektől, de még ez a halványzöld színű lelkem is fel van háborodva attól, ami itt folyik.

Egy példa:

Reggel a kávézóban vettünk 3 kávét és 3 Croissant. Melegítve kértük utóbbit, ehhez a pultos lány 3 papírt használt fel – mindegyiket külön papíron melegítette, 3 külön zacskóba tette (pedig egybe kértem) és a zacskóba tétel előtt 3 külön papírba csomagolta, majd a kávénkat, bár csészébe kértem, jelezte, hogy csak papírpohár van.

Lehet ez a reggeli felháborodásom a pazarlás láttán a Canyonban csúcsosodott ki, de egész komolyan elgondolkodtam, hogy le kéne lökni mindenkit, aki itt cigarettára gyújt és a csikket csakúgy eldobja, vagy még rosszabb / pont előttem történt/,  belefricskázza a Canyon szakadékába.

Személy szerint dolgozom azon, hogy jobban védjem a környezetet, mert Amerika nemzeti parkjai megerősítették bennem az érzést, hogy én bizony félek attól, amit a természet tehet velünk és attól is, amit mi teszünk a természettel.

Ha már természet, szerencsések voltunk abban is, hogy az időjárás pont a legtökéletesebb volt Vegasban.

Napközben felfedeztük a szállodákat, hogy este hova érdemes visszatérnünk. Jártunk Párizsban, Velencében, Luxorban, megnéztük a táncoló szökőkutat. 

Az idős öregasszonyok, akik már előző este is ott voltak, reggel is ránk köszöntek azóta is bőszen dobálták be a dollárokat a félkarú rablóba. Nyolc óra körül, apa felvette a szerencsét hozó kockás ingét, zsebében a dominikai szivarral felszólított:

Zsuga Bubus, Fekete Jack vár ránk.

Elindultunk hát bele az éjszakába, ahol újabb szerencse ért.

A krupiénak hiába magyaráztam, hogy 14 éve elmúltam 21 nem hitt nekem. Azt mondta, hogy túl fiatalnak tűnők, mutassam az útlevelem. Ami persze nem volt nálam, vissza a hivatalos doksiért, mire odaértem, már ott volt a biztonsági pofa, az est supervisora a és a krupié. Az útlevél sajnos nem hazudik papíron 35 a korom, mindenesetre megírtam a barátimnak: túl pihentem magam a nyaralás alatt, se ránc se karikás szemek, vannak viszont duplán bekötött kezek.

Nem csak az én szerencsém volt ez, apában is úgy csapódott le, hogy ha én nem nézek ki annyinak, akkor Ő is csak 45-nek fest. Azóta pedig úgy is jár kel a távoli kontinensen, mint aki alig múlt 40.

Leültünk végre az asztalhoz, ahol pompás lapjárásom volt. Beszippant mindig az érzés, mikor csak férfiak közt nyerőszférában vagyok. Kártyázáskor valahogy ösztönösen jönnek a jó döntések. 17-re kérni kockázatos üzlet, de ha bejön a négyes tekintélyed lesz. 3 óra játék után megtripláztam a dollárjaim számát. A legnehezebb nyeréskor abbahagyni, de azt hiszem én a csúcson álltam fel.

Visszatérve a bázisra anya első kérdése:

Mennyit nyertél?

Mire apa:

Gitta, ez a gyerek szarba született.

Mikor hajnalban felhívtam a bátyámat, hogy még élek és nyertem, röviden csak annyit jegyzett meg.

Kata, neked tehetséged van a szerencséhez.

Ennyi! Meg van az aranytömböm titka.

ui. ha tényleg úgy van, ahogy a bátyám mondja, akkor a körutunk újabb állomásán szembe jön velem, a one and the only Colin Farrell.