Szösszenet a "van - nincs" - ről

A szüleim szembe menvén családunk alaptörvényeivel, miszerint születni csak nyáron lehet (a tágcsaládnak 98% júniusi és júliusi) úgy döntöttek, januárban jönnek a világra. Anya Január elején, Apa január végén, hogy keretbe foglalják az évnyitó hónapot. A témám szempontjából ez azért fontos, mert az ő születésnapjuk döbbentett rá arra, hogy lokálpatrióta szívem, lelkem és eszem ellenére be kell, lássam: Debrecen hiányt szenved bizonyos dolgokban.

Ma, miután átszeltem a várost kocsival északról – keletre, keletről- délre, déltől- nyugatra majd nyugatról vissza északra, volt időm gondolkodni és összegezni cívisvárosunk hiányosságait.

Január 8. – án, ami idén vasárnapra esett azt sikerült a listámra felvésnem, hogy az újév első heteiben nincsen nyitva Debrecenben egyetlen egy cukrászda sem. Igen bosszantó ez, mikor dobostortával szeretnéd meglepni az ünnepeltet. Konkrétan, hét jól ismert cukrászdába mentem el potyára. Nagy szerencsénk, hogy a Tesco szépített és kosárba tehettem a süteményt, amit hívjunk csak E-nek.

Vasárnap nyitva tartó cukrászda Debrecenben: negatív

Édesapám két dolgot gyűjt megszállottan, az egyik a tű gobelin képek, ami hát lássuk be kicsit mosolyra fakasztó hóbort egy tisztességben megőszült férfinál, olyan pasis dolgok mellett, mint szivarozás, teke, vasárnapi fürdőzés, szóval hogy ezt a fejezetet rövidre zárjam biztos voltam benne, hogy tű gobelint nem veszek még a 64. szülinapra sem. Ezért jó, hogy van egy másik nagy szerelme  – anyukám mellett – ez pedig a kaktuszok. Több száz kaktusz éldegél                „kúriánkban”, egy még elfér döntöttem el magamban és mentem, hogy biztos örömet okozó ajándékomat ma beszerezzem.

Virágos, amelyik kaktuszt árul Debrecenben: Negatív

Új fogadalmat tettem idén, heti egyszer, de inkább kétszer gyalog járok dolgozni. Ez napi minimum két óra sétálást jelent. Ez persze önmagában még nem hírérték, de az már igen, hogy az én téli felszerelésem igencsak hiányos ahhoz, hogy mínusz 10 fokban gyalogosan közlekedjek. Nincs, se sapkám, se sálam, de még csak egy valamire való kesztyűm se, sőt a téli kabátomat is lízingelem, ennek oka, hogy amúgy jól bírom a hideget és eddig ezekre nem igen volt szükségem. Most viszont kellenének, sőt, mindennél jobban vágyom egy szép nőies usánkára. Na igen, vágyhatom én erre, de:

Szép usánkát venni Debrecenben: Negatív

Nagy eseményre készülök a héten, és jó lett volna, ha találok egy egyszerű mindig jó NEM fekete koktélruhát, ezért tehát bejártam a létező összes – és mikor ezt írom, nem túlzok – ruhaboltot, de rájöttem mindegy, hogy világmárka vagy kínai, a választék ugyanaz. Mert,

Eredeti, egyedi, jó ízlésű, méretben sok választékkal rendelkező ruhabolt Debrecenben: Negatív

Nem szeretném imádott városom megítélést tovább rontani, de csak meg kell jegyeznem, hogy én még minőségi színházi előadást, amin nem aludtam el vagy untam volna, még nem láttam:

Mert humoros, vicces színjátékok kínálata Debrecenben: Negatív

Persze minden csak nézőpont kérdése, mert:

Nincsen hidunk sem de van felüljárónk több is, a tetején nem tudsz megállni és a folyó sodrását nézni vagy a nap apró gyémántfényeit, de igazán izgalmas élmény, amikor a vonatok, buszok, autók ütemes rezgése adja a ritmust a lábadnak és a folyóvíz friss illata helyett, a szmog csípi a szemedet.

Nincsen hegyünk, ahová túrázni járnánk hétvégente, de van nagy dombunk kettő is, sőt a Zsuzsi vonattal eljutsz a hármas határ hegyre, de ne hidd, hogy ez valóban egy hegy, mondjuk inkább hegyecskének.

Nincs felhőkarcolónk se, de ott ágaskodik a belváros szívében az 1973-ban épült 24 emeletes toronyházunk, kicsit koszos, kicsit lehangoló, de a miénk.

Nincs nagynézettségű TV csatornánk, de van Debrecen Tv-nk, amin még mindig, állandó műsor a Hajrá sportmagazin, aminek én függője voltam középiskolás koromban hátha nyilatkozik benne a DVSC kapusa.

Nincs Megasztár, X faktor és Voice nyertesünk, sőt Valóvilág sztárokban sem bővelkedünk, de van egy Tankcsapdánk immár több évtizede a zenei palettán, és az most mellékes, hogy a zenéjüket amúgy nem szeretem. Ha már a kultúránál járunk megemlítem hogy, kölcsönadtuk Budapestnek: Gubás Gabit, Eszenyi Enikőt, Schell Juditot, csakhogy a legjobb magyar színésznők közül pár debreceni születésűt megemlítsek.

Nincs katedrálisunk, de van egy tekintélyt parancsoló híres Nagy Templomunk, tövében a debreceni - üvegpiramissal, valamint a város egy eldugott kis utcájában, két ház közé beszorítva, egy nagyon szép zsinagóga.

Hyde Pak, Central Park, Sziget, egyik sem ér fel a debreceni Nagyerdővel. Balaton, hagyjuk már! Itt van nekünk a Fancsika, ahol tavasszal halat fogsz, nyáron szalonnát sütsz, télen pedig gyerekként megtanulsz rajta korcsolyázni.

Nem, valóban nincsen alagutunk, ami hegygerincen visz át, több sávos utunk is csak pár, ha van, és a két körutunkat se tudja megmondani senki, melyik az. De van, 1 percet számláló jelzőlámpánk, ami mindig akkor kezdőik 1-ről azaz vált pirosra, mikor Te épp odaérsz.

Bármennyire is elfogulatlan szerettem volna lenni, szülővárosommal nem tudok, mert minél több mondatot írok le, annál inkább rájövök, hogy minden hiányosságával, botlásával együtt szeretem, hogy most itt élek. Még akkor is, amikor tavasszal és nyáron az egész város trágyaszagtól bűzlik, vagy amikor télen csúszkálsz minden utcán és csak a szerencse ment meg attól, hogy eltörd a bokád, még azt is elviselem, hogy a jelzőlámpáknál 10- kor villanyoltás van és az utcai fényei is csak pislákolnak, így általános sötétség borul a lakókra.

Szeretem, mert ez a város ad helyet a szülői háznak, a barátaim otthonának, sok szép emlékemnek, a város egyetlen Vegán éttermének, a legjobb kávézónak országszerte, itt a legjobb a gyógyfürdő vize, ez a város a Campus fesztivál szülőföldje, itt élnek a legnyakasabb emberek, úgy hogy mostanra meg is győztem magam, hogy a fenti hiánylistának kukában a helye.

Szösszenet az előszélről

Egy barátom azt mondta, azért szereti az írásaimat, mert kiírom, leírom, elmondom és hangot adok annak, amit esetleg ő is érez, csak nem nyilatkoztat ki.

Akkor ma álljon itt egy téma, amit én, mint ízig vérig nő kimondok. Azért is döntöttem úgy, hogy ezt megteszem, hogy feloldjam a hátralévő életem összes ilyen napját, bűnbocsánatot nyerjek és mert feszít legbelül.

Havi ciklus, Gyűlöllek!

Még azzal a tudattal együtt is gyűlöllek, hogy tudom, kellesz ahhoz, hogy majd gyerekeim legyenek, hogy szükségem van rád, hogy ne legyek 100 kiló vagy 30, hogy a hormonjaim egyensúlyban legyenek.

De én akkor is gyűlölöm azt, amit teszel velem hónapról- hónapra.

Ma abban a „szerencsében” volt részem, hogy az előszeled meglegyintett. Sorolom, hogy ez miben nyilvánult meg.

Porcelán - sima bőr? Fogalmam sincs mi az, de idén úgy döntöttem 33 évesen lerázom magamról a pubertás kor béklyóit és havi rendszerességgel iktatom be a kozmetikust.

Vízháztartás? Talán inkább hagyjuk ki a ház szót, és maradjon Víztartás, ami nagyszerű dolog ha működik, amikor moziban vagyok, és vissza kell tartanom a film végéig, de borzasztó idegesítő és dühítő, mikor az arcom felpuffad, a szemem eltűnik és a hasam 10 kilós görögdinnye méretűre nő. Ezek után nyilván, ne csodálkozzak azon és rontsa meg az egész napomat, mikor a ruha boltos nő azt mondja: azért jó ez az alkalmi ruha, mert egy szép sállal akár terhes gondozásra is elmehet benne.  Végül is az elmúlt 5 évemben, minden évben kijárt nekem, hogy terhesnek néznek, mázli, hogy 2017-ben ezt már januárban letudtam.

Oh, el ne felejtsem már, a másik roppant kellemes élményt, a reggeli rosszulléteket (értsd: hányás) és nem, még mindig nem várok gyereket, csak éppen a havibajom közeleg.

Ha ez még mind nem lenne elég, akkor ott a hasgörcs. Epekövem van 4 darab, tudom mit éreztem, mikor begyulladtak, de az kutyafüle, ahhoz a fájdalomhoz képest, amit havi rendszerességgel érzek. Jég dupla Whisky- vel, két fájdalomcsillapító egyszerre – szólhatna így Charlie dala, de pasi mit tudhat ő erről?

De az összes előszél közül a legutálatosabb, az a szavakkal nehezen leírható eleme zavar, amikor azon is képes vagyok felháborodni, ha valaki elmegy mellettem. Amikor túlérzékennyé válok egy nézésre vagy egy hangsúlyra. Amikor már reggel kiborulok azon, hogy fel kell öltözni. Természetesen ekkor, a másnapokon imádott és kedvenc ruhadarabjaim is szarul állnak és tudom, még mielőtt kinyitnám a szemem, hogy ma legjobb lenne, ha a napomat emberektől elzárva egy gumiszobában tölteném a fent említett whiskyvel.

Ebben az állapotban dolgozni menni, felér egy öngyilkossággal de minimum két szerzett ellenséggel és utána az érzéssel: kellett nekem megszólalni. Mert mi történik ilyenkor? Az előszél hurrikán lesz és minden korábban felhalmozott sérelmemet, rázúdítom arra az egy szerencsétlen kollégára, aki aznap éppen kicsit rosszul fogalmazva írt nekem levelet és még szebb napjaimon ezen felülkerekedem, ekkor éktelen tombolásba kezdek. Nincs agyam, csak két kezem, és az a hirtelen előbukkanó, kicsit fals igazságérzetem és osztom, olyan hévvel, amilyen gyorsan az ujjaim gépelni képesek.

De nem lenne teljes az előszél munkája, ha a feszültség érzése csak a munkahely kiváltsága lenne, a fenti erősebb szavaim barátaimat is elérik, és amikor már remeg a kezem az idegességtől, és nem értem, hogy nem lelelek egésznap egyetlen egy perc nyugalmat sem, rájövök: megint erősebb volt a szél, és nem tudtam uralni őt.

Jó esetben, mi nők ezt életünk során átlag 40*12 azaz, 480- szor (plusz mínusz 20) éljük át. Ezek után, remélem senkiben nem merül a fel a kérdés, hogy bizony megérdemeljük a szülés csodáját, hogy a gyereknek az anya legyen az első szava, a drága gyémántokat. Sőt, jogunk lenne minden este lábmasszázsban részesülni, jogunk lenne minden nap teljes kényeztetésben élnünk és határozottan jogunk lenne arra, hogy bevegyék a munkatörvénykönyvébe az alábbi szabadnapokra vonatkozó javaslatot: alap szabadság: 20 + életkor után+ gyerek-után járó napok+ nőknek 12 nap, amikor elszigeteled magad a világtól, mert Ön és közveszélyes vagy, és ennek fizikai és viselkedésbeli tünetei is vannak.

Tessék, kimondtam! Ezek után számolok azzal, ha erősebb hangvételű levelet írok majd a kollégáknak, vagy megcsillantom hevesebb természetem, esetleg hébe-hóba észlelhető hisztimet, jön majd a legyintés: Ááá igen, az előszelek…

Szösszenet a könnyekről

Aggasztó, nem is, már- már beteges, vagy mondjam inkább kezelhetetlennek, esetleg szörnyen idegesítőnek, megmagyarázhatatlannak vagy frusztrálónak? Bármi is az, nem értem az okát. Tudtommal, nem vagyok várandós. Életkor alapján még nem klimaxolok, és bár érzékeny lelkületű embernek vallom magam, ami sok, az azért már sok.

Egy ideje feltűnt, hogy a legváratlanabb pillanatokban és helyzetekben képes vagyok könnyekig meghatódni. Azt mindig is tudtam magamról, hogy ha síró embert látok, akkor pavlovi reflexszel nyílnak meg az én könnycsatornáim is, de az utóbbi események viccet félre téve tényleg aggodalommal töltenek el.

Bátyám van. Ráadásul 5 évvel idősebb nálam. Gyerekkorunkban, mint minden egészséges lelkületű fiútestvérnek, természetesen neki is a szivatásom volt a legjobb napi szórakozás. Csalán markolás fájós ujjra, rajzszög az ágyamban, és sorolhatnám tesóm legpimaszabb húzásait, de még is volt egy adu a kezemben, amivel nem tudott mit kezdeni, ha sírtam. Én pedig sokszor sírtam, mert vagy rohadtul fájt az a tetves csaláncsípés vagy mert felbosszantott és olyankor puff nekem, jött is a sírás.

Aztán egyszer, középiskolás koromban bevallotta, ő bizony nem nagyon díjazza, ha egy nő sír, mert aljas fegyver, nem tud vele mit kezdeni. Ezzel, amúgy egyet értek. Aztán ahogy haladtam az éveimmel, kapcsolatba keveredtem egy fantasztikus férfival, aki sok szempontból tényleg nagyon értékes, de egyszerűen a világból kikergetett azzal, ha sírt, és mivel elég nehéz helyzetbe sodortuk magunkat, férfi létére gyakran sírt. Mitöbb, engem is igen gyakran megríkatott, ráadásul a munkahelyemen. Bennem ekkor tudatosultak igazán bátyám szavai: síró ember nem fair módon kommunikálni. Ez a pár év, a síráshoz való viszonyomban is nyomott hagyott. Alapszabályom lett: férfi ne sírjon!- Dobjatok rám követ, vitázzatok velem, de egy férfi nekem akkor se sírjon, CSAK!- ha gyereke születik, vagy meghal valakije, de azért mert nehéz az élet, naaaaa neeem.

Valamint nyomott hagyott bennem, mert magamat is megerősítve a sírást minimálisra szorítottam. Azóta például, pedig ennek idén tíz éve, férfi miatt sose sírtam és amúgy is azt gondolom én inkább a nevetős és nem sírós fajta vagyok. Vannak azonban emberek, akik egy-egy jól irányított kérdéssel, vagy egy-egy mondattal azért váratlanul elő tudják hívni belőlem, a síró Katát.

Viszont, amit mostanában tapasztalok magamon az skandalum. Nézzük az eseményeket időrendben visszafelé haladva. Eszti barátnőm legutóbbi blog bejegyzésének nyitó soránál tudtam: esélytelen hogy megállítsam a könnyeket, ráadásul teljesen váratlanul az írás végén becsempészett a történetbe engem és anyát is, így a zsebkendő is előkerült. Azt megelőző nap, várandós kolléganőm határozott időre szóló búcsú sorait, természetesen végig könnyeztem, és nyilván engem hagyott utoljára, egyetlen egy sort írt rólam, de itt a kevés, több volt a többnél. – úgy fest, magamon mindig meghatódom –. Aznap, már a reggelem is hiperérzékenyre sikerült hisz, munkába menet hallgattam a best fm-t, benne a reggeli bölcsességet, ami általában mindig valami súlyos közhely, valószínű a pénteki is az volt, de nekem nagyon betalált.

Előző este Obama elnök fakasztott könnyeket szemembe, az esti netes szörfözésemkor, mikor rátaláltam a nyolc évét lezáró búcsú hét akkordjaira.

Moziban is volt szerencsém sírni, ráadásul egy olyan filmen, amit másodjára láttam 5 nap különbséggel és elsőre borzasztóan nem tetszett, második nézésre körülbelül a 40. perctől végig sírtam, persze csak diszkréten törölgettem a könnyeket, mintha valami szúrná a szemem. Ne nézzen már teljesen idiótának a mellettem ülő helyes srác.

Vannak témák, amik mindegy hol, mindegy mikor, mindegy milyen körülmények között, de mindig elérik, hogy elérzékenyüljek, erre két reklám ébresztett rá: Mindkettő a testvéri szeretetről szól: Coca –Cola, Telekom.

Néha meghatódom a saját gondolataimon is, hogy mennyire fontosak a barátaim, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen a családom. Szóval kezdek kicsit Jude Lawra hasonlítani, aki sokat veszített sármából a Holiday síros jelenetében: itt megtekintheted.

Summa summarum azt hiszem, a könnycsatornáim inkontinenciában szenvednek, vagy még sem?

Mert vannak dolgok, amik meg pont ellenkezőleg hatnak rám, sírnom kéne rajtuk, de engem csak borzasztóan feldühítenek. Itt van mindjárt Nyilas Misi története. Borzasztó! Hogyan lehet valaki ennyire, - bocsánat a csúnya szóért- töketlen. Vagy vannak világesemények, amikre már szó szerint immúnissá váltam. Mikor a facebookon egy- egy beteg kisgyerek like -gyűjtését gyorsan tovább pörgetem, vagy nem osztom meg eltűnt emberek képet, kifejezetten érzéketlennek érzem magam.

Miközben, a legváratlanabb pillanatokat, eseményeket, embereket megkönnyezem.

Ezt a szösszenetemet, most anya dolgozószobájából írom, apa bejött és megkérdezte: a csókos fiúnak írsz levelet? Én pedig válaszul a provokációra felolvastam, amit eddig írtam, és épp azt ecseteltem neki, hogy én sem a testvéremet sem őt nem nagyon láttam sírni az elmúlt 33 évben.

Apa némi gondolkodás után megszólalt: Én onnan tudom, hogy valami jó, valami igazságos, valami érték, legyen az egy beszéd, egy történet egy gesztus, hogy kiváltja belőlem ezt a fajta meghatottságot, persze nyilván nem sírom el magam, de a könnyek, az elérzékenyülés jó fokmérője az életnek.

Majd kiment. Majd visszajött és közölte: ezt meg ne merd írni. De muszáj megírnom, mert annyira igaz, és mert egyébként is azt nyilatkozta legutóbb családi berkekben mikor a nagybátyám megkérdezte tőle:

Béla, neked nem ciki, amiket Kata ír rólatok?

Viccelsz? Megtiszteltetés, és amúgy is egy művésznő apjának, ez a sorsa.- persze, ezen is meghatódtam.

Amúgy pedig az elmúlt két hétben folytak a könnyeim azért is, mert Marikával úgy röhögtünk a hat órás kocsi utunk végén, hogy nem láttam ki a szememen, de mivel köd volt, hóesés és este már amúgy is mindegy volt. Folytak a nevetés könnyei, akkor is mikor a scrable partyn össze számoltam a pontjaimat és rájöttem mennyire béna vagyok a scrable bajnok barátnőimhez képest. Folytak a könnyeim akkor is, amikor Szinti újabb aranyköpéseivel szórakoztatott a sógornőm. Folytak a könnyeim akkor, amikor Eszti barátnőm felhívta a figyelmemet a Gecironda dinasztiák facebook oldalra, és folytak a könnyeim akkor is, amikor anya úgy döntött késsel átszabja a villanykörtét, ami kicsit nagy a foglalatunkba.

És hogy stílusos legyek: könnyek közt mondok köszönetet, amiért elolvastad a könnyes szösszenetem.

Szösszenet a hivatásaimról

Akik jól ismernek tudják, hogy évente legalább négyszer találom ki, hogy tulajdonképpen én mivel is szeretnénk foglalkozni hátralévő életemben.

A legszórakoztatóbb a környezetemnek, hogy mindig teljes meggyőződéssel állítom: Ez az én igazi hivatásom. Az elmúlt pár esztendőben szentül hittem, hogy a sorsom az, hogy Oscar díjas színésznő legyek, TV Bemondó, Újságíró, PR Vezető, Talkshow vezető, Fodrász, Kozmetikus, sztár séf, ápolónő valamelyik dél- afrikai országban, masszőr, sőt- néha megfordult a fejemben, hogy foci-edző leszek. Vannak azonban olyan makacs mesterségek, melyek töretlenül tartják magukat a top 3-ban.

1. Pulitzer/ Nobel Díjas Író

2. Expat feleség (jó tudom, ez nem egy szakma, de elég vonzó élet) nem multisoknak lefordítom olyan feleség, aki nagy ember férjét kíséri különböző országokba, és még férje újabb és újabb karrier lépcsőket mászik, addig a háttérország: ön megvalósít :))

3. Én leszek Magyarország első női miniszterelnöknője.

Az első kettő nem hiszem, hogy magyarázatra szorul, de szánok egy kis időt arra, hogy több információt adjak a harmadik, teljesen reális, már- már földhöz ragadt célkitűzésemhez.

Kezdeném azzal, hogy bevallom: Imádom a politikát, ezt a kijelentésemet azonban kell, hogy kövesse a beismerésem, én magam nem vagyok jó politikus.

Túl őszinte vagyok, a véleményemet -  bár 2017 nem a megmondó Kata éve - nem nagyon rejtem véka alá, egyből rám van írva, ha valami nem tetszik, vagy nem értek egyet vele. Ráadásul, nem vagyok képes arra, hogy átgázoljak másokon saját érdekeim miatt. A fentiek tükrében, így marad a csodálatom a politikus iránt. Mert bizony csodálom őket, hogy hatni tudnak emberekre, hogy bátrak, hogy támadások kérésztüzében küzdenek valamiért, ami nekik fontos, ami jó ügyet szolgált. Legalább is szeretném azt hinni, hogy nem a hatalomért küzdenek, hanem az csak egy eszköz nekik arra, hogy valami jót véghez vigyenek, ami mások előrejutását és boldogulását is elősegíti.

Hogyan írjak úgy politikáról, hogy ne féljek attól, hogy tojással dobálnak meg ezután az írásom után? Ha már fent őszinteséget írtam, vállalom, hogy kendőzetlenül elmesélem az utat, aminek a vége a mesterhármasom 3. pontja lett.

Történelem szakos tanuló voltam a középiskolában. Ráadásul éppen érettségi előtt álltam, mikor betöltöttem 18. életévem és abban az évben szavazhattam először. Történelem tanárunk nagyon komolyan vette, hogy olyan generációt neveljen, aki körültekintően körbe járja a kérdést, információkat gyűjt, vitázik, érvel és végül dönt. Így elindított egy programot: azok a diákok az osztályomból, akik történelemből felvételiztek (8- an voltunk) választások előtt hetekkel, random módon fel kellett, hogy készüljenek egy-egy párt programjából, amit elő kellett adni a többieknek az órán. Majd ezt követően, vita fórumokat tartottunk, ehhez viszont meg kellett néznünk TV-ben politikai vitaműsorokat, hogy elsajátítsuk a technikákat és még szélesebb rálátásunk legyen egy-egy témára.

A mai napig emlékszem arra a TV műsorra, ami végleg elindította bennem a politika iránti rajongásomat. Ekkor 2002-t írtunk, és én órákat töltöttem azzal, hogy parlamenti tudósítást nézek, vagy politikai műsorokat hallgatok.

Ráadásul otthonról is kaptam támogatást, mert szüleim liberális nevelési elvei, természetesen itt is érvényesültek, és soha- semmilyen irányba nem tereltek, így véleményemet, nézőpontomat, meggyőződésemet magam állíthattam fel.

A középiskolában elért politikai mámor addig fajult, hogy megváltoztatva korábbi döntésemet, első helyre majdnem a politológiát írtam be. Végül a leadási határidő utolsó órájában, még is csak az társadalomismeret felé dőlt a mérleg és szociológusként végeztem, nem hagyva teljesen cserben a politikát sem.

Az egyetem utolsó éveiben, és a munkavilágában töltött első 7 évemben, aztán történt egy fordulat és kiábrándultam, még híradót se néztem. Azt se tudtam megmondani milyen funkciók vannak a politikai életben. Majd 2014-ben, mikor hazaköltöztem újfent a szülői házba, rákaptam újra a Híradóra, nem is egyre, hanem az összesre, minden csatornán megnézem, hogy szűrni tudjam a lényeget. A magyar politikát most szándékosan nem érintem, ne sértsek meg embereket és ne szerezzek ellenségeket, ez persze nem jelenti az, hogy nincs egy nagyon erős véleményem, de ami azt illeti Amerika most sokkal jobban lekötötte a figyelmemet. A Fehérház facebook oldalát már jó ideje követem. Nyelvtanulás címszó alatt este az ágyban visszanézem az elnökök vitáit, vagy a leköszönő beszédeket, és azon töprengek: expat feleség vágy ide vagy oda Trumpné akkor se lennék :).

Nem tagadom viszont, hogy magyar politikai babérokról gondolatban még mindig álmodozom és bizonyos azonnali törvénymódosítások is élnek fejemben, most csak párat említek meg, abból amit majd beiktatási beszédemben teljes egészében felfedek Nektek:

1. Sebességhatár városban 60 legyen

2. Ha egy munkaszüneti-nap hétvégére esik, akkor azt előtte pénteken vagy azt követő hétfőn ünnepeljük meg

3. Újra nézném a nemzeti ünnepeinket, hogy végre győztes csatát is ünnepeljünk köztük, ne csak elbukott harcokat.

4.A munkatörvénykönyvét úgy ahogy van kihajítanám a francba

5.Bevezetném a teljesítményértékelést, KPI-kat, utilization riport (kihasználtsági adatok) a minisztériumokban

6.A legprofibb szoftverfejlesztőket állítanám rá: a TB, Rendőrség, NAV, Nyugíjbiztosító rendszereire, hogy ne merev lemezen kérjenek be adatokat.

7. Jogosítványt 10 évente újra tesztelnék, és a szerzését vezetés technika tréninghez kötném

8. Az orvosok és tanárok keresnének a legjobban, de állandón monitoroznám a teljesítményüket, a diákok, betegek, szakmabeliek által.

9. Minden héten leülnék az ellenzékkel, hogy meghallgassam a gondolataikat, és tényleg szebb jövőt építhessünk

10. Churchill után szabadon, negyedévente rádió, facebook, twitter, instagram, tv beszédeket tartanék, hol állunk most.

11. Minden politikust, aki tévében nyilatkozik, elküldenék logopédus anyukámhoz- beszédtechnikára.

12. Bevezetném, azt amit a legjobbnak tartok az amerikai választási rendszerben maximum 2*4 évre választhatnánk elnököt.

Mit írhatnék ezek után zárszónak: SZAVAZZ RÁM :)

Szösszenet a csak csók és semmi másról

Egy ilyen cím után érzem, hogy valami nagyot kéne villantanom, ebben a szösszenetben. Pont ezért nem is nagyon tudom, hogyan fogjak hozzá. Legjobb lesz ha az elején kezdem, és őszinte leszek.
Érlelődik már bennem a gondolat egy ideje, le és rábeszéltem már magam több tucatszor. Kismillió érvet sorakoztattam fel, hogy miért lenne ez nekem nagyon jó és miért lenne nekem ez nagyon rossz, majd úgy döntöttem bánja a rosseb, miért ne lehetne nekem ez a 2017-es célkitűzésem. Igen, tudom. Nincs benne semmi fennköltség, nem akarom megmenteni a földet, megszűntetni az éhezést, még csak a szikráját sem csempésztem bele a klímaváltozás miatti aggodalmamnak, attól ez nekem még egy fontos cél.
Szeretnék ezzel a fiúval ebben az évben azaz 2017-ben csókolózni. Pár percig átfutott a fejemen, hogy túláradó lelkesedésemben azt írom le, hogy csókcsatázni, de maradjunk a realitások talaján. Egy csók pont megteszi.
Anélkül, hogy felfedném ennek a férfinak a kilétét, le kell szögeznem: mai állás szerint ez egy lehetetlen küldetés. Talán pont azért tetszik ennyire a "feladat".
Nem csak bizonyos körülmények miatt érzem kizártnak, hogy ez a célom megvalósítható hanem azért is, mert a halálnál is biztosabb, hogy Ő neki ilyen gondolat, soha nem futott még át az agyán.
Ez persze nekem azért okoz némi hátrányt, mert a csók szerzésem első és mindenkor érvényes alapszabálya:
A fiúnak kell megcsókolnia engem, én ugyanis már-már buta mód hiszek a romantikában és abban, hogy az első lépés megtétele e téren, bizony a férfi feladata. A másik ennél sokkal prózaibb ok, én gyáva vagyok a kezdeményezéshez.
Ha már a szabályoknál tartunk, jöjjön egy újabb:
Nem szeretném, ha bármelyikünk is alkohol befolyása alatt állna.
Ennél a pontnál, azt hiszem le is húzhatom ezt a célkitűzésemet a wc-n. Igen ritka ugyanis, vagy mondhatnám azt is még soha nem fordult elő, hogy úgy vegyünk részt programon, kettesben vagy többed magunkkal, hogy nincs jelen az a bizonyos harmadik: az alkohol.
Ennek a szabálynak is meg van ám a tudományos magyarázata. Bár hiszem, részeg ember őszinte ember, nem akarom, hogy utána az a gondolat átsuhanjon a fejemen, hogy csak azért történt minden, mert részeg volt, ő vagy én, vagy mindketten.
Talán nem kéne szabályok sorát felállítanom, hisz így is épp elég kihívás elé állítottam az egómat, de csak be hozok még egy harmadikat.
Ez, bizton állíthatom a túl sok romantikus amerikai film hatása, de muszáj, hogy a csókot megelőzze az a végtelenül giccses, elcsépelt, túlhasznált, és nem is igazán életszerű mozdulat, hogy egy hajtincset a fülem mögé simít.

Lássuk be, nincs túl sok reményem a fentiek megvalósulására. Hacsak az a tény nem, hogy eddig még sose volt olyan, hogy ha kiszúrtam magamnak valakit erre a célra, akkor ne sikerült volna elérnem azt a bizonyos egy csókot, a korábban megfogalmazott szabályoknak megfelelően.
Eddig 100%-s vagyok e téren.
Épp ezért roppant nagy a nyomás a vállamon, hogy ne valljak kudarcot. Legutóbbi ilyen esetem kapcsán fél eves háttérmunka, finom hangolás eredménye volt, a várva várt pillanat.

És hogy miért Ő a kiválasztott? Nem tudom. Sose tudtam megmagyarázni, miért éppen azokat a pasasokat szúrtam ki, e nemes célra akiket, egyetlen egy közös metszéspontot sem tudnék említeni bennük, hisz volt aki szőke volt, még a másik barna, akadt köztük kopasz, volt alacsony és magas, nagyon művelt és kevésbbe tájékozott. Ha mégis kellene valami közös ismertető találni azt hiszem azt mondanám: mindegyik elérhetetlen volt, vagy legalább is annak tűnt az elején.
Mivel viszonylag rég bukkant fel bennem hasonló érzés, és van még mit dolgozni Önmagamon, hogy garantáljam a sikert, ezért 365 napot adok magamnak, hogy 2017-es célkitűzésemet véghez vigyem.
És, hogy ne zavarjak összes senkit se, fontos leszögeznem: nem szerelemről van szó, ez csak egy csók és semmi más.