Bár hónapok óta tudtam,
hogy hamarosan be fog következni, és lélekben már edzettem is rá magam, még is
jobban megviselt apai nagymamám halála, mint ahogy arra számítottam. A hír óta szinte:
„Csak mamára gondolok,
mindig meg- meg állva…”
A bánat a szomorúság és a
bűntudat lélekszorításában végül úgy döntöttem megajándékozom még magunkat egy
utolsó közös élménnyel. Elhatároztam,
hogy ma este valami igazán nagymamás dolgot fogok csinálni. Valamit, ami az embernek a nagymama
fogalmához kötődik. Így aztán életemben először lekvárt készítettem. Ez azonban egy rendhagyó lekvár főzés
lett, mert két olyan dolgot csempésztem be a készítés fortélyaiba, amit
nagymamától örököltem: Az írás
iránti szenvedélyem és a személyiségem teátrális oldalát. Utóbbi ellen néha fel
- fel lázadok, de most úgy döntöttem ezen az estén teret adok neki.
Így aztán bevásároltam
befőttes üveget, cukrot, és szerintem Budapest de lehet, hogy egész Dunántúl
legdrágább eperéből 2 kilót. Majd
hazaérve elmerültem az emlékeimben.
Először is szemrehányást
tettem magamnak, hogy miért nem ragaszkodom jobban a formaságokhoz és készítem
el azt az ételt, amit mamával annyiszor megcsináltunk és amiben mindig is
verhetetlen volt: szilvás gombóc nudli rakáson. Aztán persze
meggyőztem magam hogy, csak azért mert kislánykoromban roppant tehetségesen
hengereltem a nyújtófán a nudli kígyókat még ne legyenek vérmes reményeim, hogy
a tésztát is meg tudom alkotni. Szóval maradt a porondon a két kiló eper, Ravel
Bolerója és a legelső emlékem arról, hogy hány órát hallgattuk Zsuzsival a
Kossuth Rádió kívánság műsorát, hogy mamának kazettára feltudjuk venni a
kedvencét és szülinapján meglepjük vele. Most elég volt csak egy gombot
megnyomnom és a lassú ütemes zene kezdetét vette, mama pedig előkerült.
Ha mamára gondolok
általában a téli kucsmája, barna szövetkabátja és a szőrme gallérja jut
eszembe, vagy a fehér rövid ujjú hálóinge kék virágokkal. Mivel nyár van és
magam is pizsamában nyomtam, mamának is engedélyeztem a lezserebb öltözetet és
belecsaptunk egy jam főzős pizsama partyba.
Ismerve mamát fel voltam
készülve, hogy nem lesz túl sok csend és szünet az estémbe, mégis meglepett
hány és hány elfelednek hitt emlékem kukkantott most be.
Az eper előkészítése alatt
emlékeimben újra végig hallgattam az életét, elképzeltem milyen lehetett
testvér nélkül felnőnie. Most is lenyűgözött a története, hogy menekült meg az
orosz katona fenyegetésétől, vele féltem, amikor a bombázások megpróbáltatásait
ecsetelte. Szinte magam előtt láttam a kis üzletet, melyben a nagy szerelem
nagyapámmal megköttetett. Itt fel kellett hívnom a figyelmét, hogy fura dolog a
számmisztika és tudja-e, hogy napra pontosan annyit élt, mint papa. Lepörgött
újra a fejemben, hogyan ábrándozik arról mi minden lehetett volna ha…bár azt
hiszem így sem volt oka bánatra, hisz munkájára nem volt panasz soha.
Alig vártam, hogy az
emlékek kavalkádjában eljussunk addig, mikor apa megszületik. Apa születésének
meséje a kedvenc történeteim egyike, persze nem titkolom, azért mert elfogult
vagyok az újszülöttel, hisz tudom milyen kivételes ember vált belőle és ez
talán picit mamának is érdeme.
Persze ha már a születés
csodája előjött, mint téma, épp vitázunk gondolatban újra, csak úgy, mint az
utóbbi időben vasárnapi ebédkor mindig, hogy mikor is kéne már végre szülnöm
nekem is. Ezer millió ellenérvet felsorakoztattam, de azt hiszem végül
egyetértett azzal, borzasztó felelőtlen az, aki úgy szül gyereket, hogy nem
főzött még be lekvárt soha életében.
Noha ezerszer elmesélte
még most is megmosolygom, hogyan focizott a bátyám alig 5 évesen, hogyan
drukkolt és biztatta magát
lelkesen: Kovács a labdával,
hajrá Kovács…
Csak bólogatok hevesen,
mikor arról győzköd, hogy milyen nagyszerű, hogy egy ilyen asszony, mint anya
lett apa hitvese, hisz a kulcs a sikerhez és a tartalmas élethez
egy páratlan kedves, Kiskatám, neked nincs valami kis udvarló?- ugrik be szokásos
kérdése.
Nem mentegetem magam, hogy
nem úgy megy ez már, mint az ő korában, inkább hagyom, hogy az emlékeim új vizek
felé evezzenek.
Eszméletlen dolog ez az
emlékezet, mert most például két bizarr dolog jutott eszembe: az egyik, hogy
mama varrta a világ legkényelmesebb bugyijait. A másik hogy egyszer mikor
Zsuzsival ott aludtunk nála szegény úgy fejbe vágott fordulás közben a
gipszezett törött karjával éjszaka, hogy napokig nem győzte nézni, nincs e
maradandó sérülésem. A történet persze most egy kicsit kiszíneztem, de ezt is
mamától örököltem. Ő nagy mesélő volt, ezért elnéztük neki, hogy az események
sokszor nem is úgy történtek, mint ahogy korábban már elmesélte.
Hoppá kicsit elmerengtem,
mert a vaníliás cukor helyett sütőport szórtam a felforrt eperbe. Egy üvegnyi a
korrekciózás miatt már tuti odalett. Miközben
a lekvárt a befőttes üvegbe mérem, az jár a fejembe, milyen szép volt az utolsó
karácsonyunk vele. Anya a
konyhában ünnepi ebédet készített, én pedig a mamákkal fát díszítettem és
énekeltem, kint a hó nagy pelyhekben esett, ilyen tökéletesen idilli és valós
lett az utolsó beszélgetésünk emléke.
Ami után jött elfelejtem
nem volt méltó sem hozzá, sem senkihez.
A lekvár már üvegekben a
közös esténknek is nem sokára vége. Emlékeimnek csak töredékét véstem le, nem
lett általuk mama szent, nem került glória sem a fejére. Sok kérdést az
életéről még most sem válaszolt meg. Nem
történt ezen az estén más, csak az első önálló lekvár főzésemet belengte
nagymamám emléke. S majd ha az első havazáskor a lekvárt előveszem, eszembe fog
jutni, hogy ezt vele készítettem….
Budapest, 2012.06.13
