Szösszenet a kínai rendeletről / Kínai -Irka -Firka 5. rész

Éjjel két óra van, a hálókocsimban fekszem a 4 fős kabinban. Velem utazik még Anya, Apa és Pali bácsi. Mindenki mélyen alszik akadnak, akik horkolnak is. Pekingbe zakatolunk az éjszakai vonattal.
Megy a gőzős, kattognak a kerekek de én nem éneklek annyira vígan, mint a dalban a gyerekek. Lassan az utunk végéhez közeledünk és én eddig annyira büszke voltam magamra és a gyomromra, hogy felnőttünk a feladathoz és túléljük a kínai gasztronómiát. Most itt fekve a vonaton 10 órája hasmenéssel,10 órája folyamatos hányásokkal és szűnni nem akaró fejfájással elérkezettnek látom az időt, hogy írásba adjam végső akaratom.
Ingóságaimat (autó, lakás) természetesen a bátyámra hagyom, azzal a feltétellel, hogy amint unokahúgom és unokaöcsém betöltik 21. életévüket írassa a nevükre. 
A bankszámlaszámomon felhalmozott megtakarításommal a szüleim rendelkezzenek, a kérésem csak annyi, hogy menjetek el belőle világot látni, úgy számolom hogy a Hortobágyig fogtok vele eljutni.
Bútoraimat a szülői házban lévő szobámban Petra barátnőmnek adományozom, hogy az íróasztal mellett a teljes sorozat meglegyen. Az egyetemi levelezéseink az egyik fiókba vannak bőrkötésben elmentve, vigyázz ne kerüljön illetéktelenek kezébe.
Az összes társasjátékomat szeretném, ha Mesi barátnőm kapná. Különösen az itt vásárolt Mah -Jongg bőrönd díszcsomagolásban lesz jó helyen nála, aki nagymamája révén a játékot megismerte és velünk megszeretette. A fenti két embernek engedélyt adok arra, hogy Scrable Klubunkba helyettem új tagot felvegyenek, de örökös tagságot várok érte cserébe.
A könyveimet (különös tekintettel az Oravecz Nóra sorozatra) Eszternek adom, mert tudom, hogy mennyire szereti a kidolgozott jellemű karaktereket és a mély társadalomrajzot, melyek az én könyvtáramban kétségkívül megtalálhatóak. / csak félreértések elkerülése végett, nincs Oravecz Nóra kötetem és soha nem is lesz /
Angliai képeink jogdíjait ezennel megkapod, amikor jónak látod, dobd piacra a még soha nem látott képeket.
A facebook oldalamat és a Szösszenetek blogomat Sári vigye tovább. A mihez tartás végett, 5 éves tervedben KPI-ként szerepel, hogy 10 000 főre ugorjon a követők száma.
Marika, Tiéd az összes verses kötetem, az évek során felhalmozott jógaszőnyegem, és minden, de minden létező konyhai felszerelésem, és rád örökítem a hedonista énem, hogy néha- néha pihenj.
Futócipőmet és futófelszereléseimet, valamint az összes zenei CD-met és hangos könyvemet, valamint a frissen vásárolt munkajog kötetem Katára iratom, egy Himnuszt azért várok Tőled utolsó szó jogán.
A nyertes lottószámokat, amit most lázálmomban megláttam, az ügyvédemre Lajosra bízom, tedd meg őket! A nyeremény összegének 40% -a menjen karitatív tevékenységre a fennmaradt milliókat a szűk és tág családban illetve a barátaim között igazságosan oszd szét.
Magyarországra hagyom a magyar nyelven megírt írásaimat, abban bízva, hogy kötelező tananyag leszek, és posztumusz Pulitzer díjjal kitüntetnek.
Ami a végső viszlátot illeti, nem írok olyan hülyeségét, hogy ne sírjatok, hisz elvárom, hogy hangos zokogás és jajveszékelés között búcsúzzunk. Nagyon fontos tétel a végrendeletemben, bárhol jelenek meg címlapon a PR-omért felelős személy csak és kizárólag 2007 előtti fotókat adhat át a sajtónak.
A férfi társadalomnak meghagyom az illúzióját annak, hogy tökéletes feleség vált volna belőlem. Aki nappal csak mosolyog mint egy angyal, éjjel pedig a legprofibb utcalány - vagy, ahogy a mondás pontosan szól.
Az új generációnak (unokahúg, unokaöcsi, barátok gyerekei) ezennel ünnepélyesen átadom világjáró cipőmet, lássatok vele minél több szép helyet. Feltételem csak egy van: 2050-ben feltárják Kína első császárának: Csin Si Huang -tinak a sírját. Kérlek Titeket közösen  összefogva 2060-ban nézzétek meg. Ezt amúgy még én is szeretném látni, és úgy hiszem 90 évesen még csatlakozhatom majd hozzátok, ergo nem kéne már most temetnem magam, csak mert 2017-ben az édes-fűszeres csirkének köszönhetően kicsit hevesebben tisztul szervezetem...
Hajnalodik és megint mosdóra kell mennem, úgy hogy a rendeletemnek és az önsajnálkozásomnak itt és most vége, minden amit szétosztottam megmarad Nekem.
Utóhang:
Amikor az ébredező útitársaimnak felolvastam az írást a kabinunkban, azt mondta rá Anya:
Keserédes történet, pont mint a legtöbb kínai mese...

Szösszenet "a lesz ez még így se " magamról / Kínai-Irka -Firka 4. rész

Ahhoz, hogy értsétek a következő soraim súlyát muszáj, hogy beavassalak Titeket pár rossz szokásomba, idő előtti rigolyámba. A helyzet súlyos, minden túlzás nélkül írhatom, már- már rögeszmés, néha beteges. A barátaim folyamatosan cikiznek miatta és nem egyszer kerülök a viccek középpontjába az alábbi dolgaim miatt, lásd lentebb:
A higiénia számomra borzasztó fontos, de nem szokványos módon. Én például minden zuhanyzáskor új törülközőt használok /tudom, hogy nem túl környezetbarát, de cserébe szelektíven gyűjtöm a hulladékot/, mivel naponta kétszer fürdök: este azért, hogy lemossam magamról a napi koszt, reggel pedig azért, hogy frissen üdén kezdjem a napot, ez napi átlag 2 törölközőt jelent. Eszti barátnőm epésen meg is szokta jegyezni, hogy: Törülköző nagyhatalom vagyok.
Kétszer ugyanaz a ruha mosás nélkül nincs rajtam (valószínű ezért is mennek hamar tönkre, és kopik ki a színük).
Naponta minimum 3-szor mosok fogat és nagyon szeretem a finom parfümöket, de azt persze csak módjával: kevesebb több mottóval.
Hetente cserélek ágyneműt és az illatos új vasalt ágyneműbe, csak frissen mosott hajjal fekszem be, tudományosan bebizonyítottam ugyanis, hogy ilyenkor alszom a legjobban.
Ez persze mind szép és jó, de mi történik olyankor, amikor nem a saját ágyamban alszom, netán elutazom?
Először is utálok idegen helyen aludni. Nagyon jó barátnak és/vagy tisztának kell lenni ahhoz a szállásadómnak, hogy például az ágyneműjével betakarózzam. Érzem, hogy ez a mondatom magyarázatra szorul. Ha szállodai szobában alszom és ez az elmúlt pár évben havi rendszerességgel megesik, akkor bizony a lefekvést jó tízperces minőségellenőrzés előzi meg. Tesztelem az ágy keménységét, van-e hajszál a párnán, mit találok a párna alatt, beazonosíthatatlan foltok vannak-e a lepedőn, takarón stb. Az utóbbi 5 évben egy kezemen megtudom számolni, hány szálloda vívta ki azt az elismerést Tőlem, hogy betakaróztam. Nagyon beteg dolog tudom, de inkább fázom éjszaka, minthogy fura- kétes dolgokat tegyek magamra. Bár hozzá teszem, mivel szeretem a hideget, otthon is ritkán bugyolálom be magam nyakig.( egy volt barátom ezt a tulajdonságomat és szokásomat nagyra értékelte, mert szerinte a nők 98% fagyos szent, még a férfiak 99% nem szereti a takarót :) és ebből konstans vita van. )
Evés! Rosszul vagyok és kis túlzással észlelem magamon az őrültség jegyeit, ha valaki mellettem csámcsog, cuppog, szürcsöl, nyammog, kaja végeztével cicceg, rágót pukkaszt, túl hangosan ropogtat, szotyit foggal feltör. Eddig csak az unokahúgomnak tudtam a fenti hangokat elnézni.
Jesszusom, így visszaolvasva a soraimat, szerintem engem most mindenki teljesen eszementnek tart, és nem sok választ el Jack Nicholson  Lesz ez még így se című filmben játszott karakterétől.
Mindezeket tudva magamról, talán nem Kínát kellett volna úti célnak választanom.
A szállodákkal nincs bajom, sőt! Itt nem voltak fenntartásaim az ágyam tiszta huzatait illetően. DE, és ez egy hatalmas DE! Gyorsvonaton hat fős emeletes ágyakkal kínaikkal vegyítve embert próbáló 12 óra van mögöttem.
Hszianba menet, két magyar, egy szlovák, egy cseh és két kínai nemzetiségű volt az útitársam. Őszintén szólva nem tudnék választani melyik náció a hangosabb, de hogy a leggusztustalanabbul a kínaik esznek az tuti. Illetve, amit még megfigyeltem, volt rá bőven időm 2*12 óra, hogy a kínaik egész nap esznek. Reggelre műanyag zacskós levest tésztával, délben bőrős kövér cuppogós húst rizzsel, közte elfér egy kis szotyizás, popcorn, joghurt, tea és mindez ismétlődő körforgásban. Megspékelve a fentieket a már korábban említett leírhatatlan felhörgéssel és egy jól irányított köpéssel.
Ez csak megerősített korábbi elhatározásomban, miszerint én itt csak a testem annyira kicsi részével érintkezem az ággyal, amennyi nagyon szükséges. Ültem és zsugázással, pálinkázással és hangos kacarászással tereltem el a figyelmemet.

Hszian városa, végre! Neked nő így még nem örült. A vonaton viselt ruháimat hermetikusan elzártam én pedig 1 órát álltam a legpazarabb legpompásabb zuhanyzó alatt (igazi szexelős kabin).

Ez Kína! Végtelen tisztaság és tömény luxus a szállodai szobában, parkokban, az utcákon, a tereken, de érthetetlen igénytelenség a társas viselkedésiekben és akkor a pottyantós WC-ket és a tapasztalat alapján rosszul célzó ember tömeget még meg se említettem. Kína, még nem érzem itt otthon magam...

Szösszenet a rejtélyekről / Kínai-Irka-Firka 3. rész

Tulajdonképpen ez nem is én szobám. - kezdtem bele a magyarázkodásba angolul.
- Mi a szoba száma hölgyem?
- 433, de ez most nem lényeg, a 240-s szobát nyissa ki kérem.
Szegény kínai recepciós kislány ennél idétlenebb képet aligha tudott volna vágni. Az egyszerű angol és nemzetközi szavakat, mint Taxi, Toalett se értik meg, nem hogy az olyan összetett és bonyolult, amúgy teljesen logikátlan kérést, hogy az ellenkező szobát szeretném kinyittatni. Az már csak hab volt a tortán, hogy 27 ember állt mögöttem, aggódva, feldúlva és értetlenül.
Hosszú percekig activitiztünk. Én rajzoltam, Ő találgatott, én mutogattam, Ő találgatott, majd végül jött és elmentünk a 240 -s szobához.
Kinyílt az ajtó. A szobában két ágy, jó nagy kupi, nyitott bőrönd látványa fogadott, de az amiben reménykedtünk sehol. Eltűnt! Utunk során a második rejtélyes eltűnés,  ráadásul ez még az elsőnél is érthetetlenebb, mi több már- már misztikus most ugyan is az idegenvezetőnknek veszett nyoma. Hajnal óta nem látta senki. Az utolsó még élő szemtanú a táncparketten látta Őt kínai zenére ritmikusan mozogni. Többen úgy gondolták, hogy mámorosan fekszik egy másik szobában. Agatha Christie rajongók már Gyilkosság a Jangcén elméleteket gyártottak, a realisták szerint simán csak elege lett a csapatból. Bármi is volt az igazsága ekkor 9:45- perckor még egyikőnk sem tudta.
Én, Watson úgy kerültem a nyomozás közepébe, hogy az egyetlen személy voltam a 30 fős csoportunkban, aki képes volt valamilyen szinten angolul kommunikálni. Rám hárult a piszkos munka: egyeztetni a recepcióssal, felderíteni a rejtélyt. Igazi Watson voltam és éles szemmel szúrtam ki egy embert a hajón várakozók között. A lány a vonatról, a szlovák idegenvezető, akivel a miénk beszélgetett. Határozott léptekkel ellentmondást nem tűrve közelítettem:
Watson vagyok, tudom hogy Te tudod hol van Kinga, mondd el vagy a Jangcéban végzed!
Ha nem is pont ezekkel a szavakkal, de megtudtam hogy Kinga hajnal 5-kor bevitte az egyik útitársunkat a kórházba és nem értek még vissza a hajóra. A kiránduláson tehát biztos nem lesz magyar idegenvezetőnk, hacsak?
- Te beszélsz angolul - esett nekem a szlovák idegenvezető. Segítenél ma Te az útitársaidnak a kiránduláson?
- Hogy Én? - tettem fel a kérdést és borzasztó izgatott lettem, hisz kislánykorom óta álommelónak tartottam és a mai napig úgy számolok ezzel a hivatással, mint leendő vagy későbbi foglalkozásaim egyike.
-Igen, erősített meg. Az lenne a feladat, hogy elkíséred őket a Három szurdok túrára, átszálltok egy másik hajóra, majd onnan tovább egy kisebbre, fordítod a helyi idegenvezetőt.
Ránéztem a csapatunkra és tudtam: Eljött az én időm.
Viszlát Watson, Heló Idegenvezetők új üdvöskéje.
- Rendben - Egyeztem bele és ezzel átvettem egy napra idegenvezetőnk feladatait.
Az igazság az, hogy sportban, játékban bennem nincs versenyszellem, de vannak az életnek olyan területei, ahol a legjobb akarok lenni. Az idegenvezetés pont ilyen volt, azt akartam, hogy a csapat ne érezze meg a különbséget. Azt akartam, hogy ez a kirándulás mindenkinek felejthetetlen legyen. Ezért nagyon komolyan vettem a feladatomat és felelősség tudóan vezényeltem a csapatot a másik hajóra. Megszámoltam mindenkit és kínai idegenvezetőnk szavait a lehető legpontosabban igyekeztem fordítani. Habár a csapat csendben figyelt, hamar rájöttünk, hogy az én cincogi semmilyen hangom nem jut el mindenkihez, így a kis kínai lány szerzett nekem egy hordozható mikrofont, én pedig már jól hallhatóan mondtam:
Heló Turiszt, on the right side vagyis, 
Ha két perc múlva balra tekintünk, akkor a kínaiak régi temetkezési szokásait, a függő sírokat láthatjuk, a mai napig nem tisztázott hogyan tudták oda rögzíteni a holtak maradványait...
A mosdók a hajók alagsorában találhatóak...
Ezzel a hajóval 1 órát megyünk, majd átszállunk egy kisebbre...
A víz itt körülbelül 40 méter mély...
A folyó vízszintje októbertől- márciusig 10 métert is emelkedhet...
Nyugodtan fel lehet menni a tetőre, fotót készíteni...
Amikor a csapat szétszéledt a hajón, mindenkihez oda mentem és volt, hogy ötször, hatszor meséltem el az új információkat. Ha valakinek kérdése volt örömmel jártam utána, hogy aztán büszkén mondhassam:
János, a kérdésedre a válasz, az alagút, 5 mérföld hosszan megy a szikla belseje felé.- és persze be is gyűjtöttem érte a dicsérő szavakat.
Kata, nem tudod, vannak a környéken városok, falvak? jött az újabb kérdés.
Nem tudom, de kiderítem. Így is tettem, beszereztem az szükséges információkat a helyi népcsoportokról, szokásokról, statisztikai adataikról. Mosolyogva igyekeztem minden tudásomat átadni és nem terhelni azzal az útitársaimat, hogy milyen gyötrelmek árán sikerült hozzá jutnom az adatokhoz. A kínaik egyáltalán nem beszélnek angolul. Vannak megtanult frázisaik, történeteik, de Isten ments attól, hogy kérdéssel megszakítsd őket. Mindenesetre önbizalmam, már ami az angolt illeti az egekbe szökött, mert rájöttem sok szinonim szót tudok ugyan arra a kifejezésre. Órákkal később megfáradva , de sok új élménnyel tértünk vissza a hajónkra. Minden útitársunk, hálásan köszönte meg  a napi munkámat és viccelődve még az is felmerült, hogy ahogy Kínában szokás borravalót gyűjtenek nekem.
A vacsoránál pedig a hivatásos magyar idegenvezetőnk, aki napközben visszatért beteg csapattársunkkal a fedélzetre, oda jött hozzám:
Köszönöm Kata, hogy beugrottál helyettem, mesélték a többiek, hogy ügyes voltál.
Bár imádom ha dicsérnek és lét elemem is, borzasztóan zavarba jövők tőle és nem tudom helyesen lekezelni, így amikor a vacsoránál az anyós jelölt is megemlítette, hogy milyen büszke rám, teljesen elpirultam.
Oh, igen! Jut is eszembe: anyós jelölt. Még nem is mondtam, hogy ez az utazás nem csak Kína miatt rendhagyó, hanem azért is mert most kerítettünk sort a szülők bemutatásának is. Úgy fest a közös esti kártyázásokból, nagy kacarászásokból, hogy a szüleim és a nász-szülők hamar egymásra találtak. Én pedig igen ritka kiváltsággal bírok, az anyósom el van tőlem ragadtatva, ennek fényében az már csak lényegtelen apróság, hogy leendő férjemet nem is ismerem. A frigy Kínában eleve elrendeltetett.

Szösszenet a nyitottságról / Kínai-Irka-Firka 2. rész

Tényleg nem azért írom, hogy irigykedjetek. Kérkedőnek sem szeretném ha gondolnátok, de muszáj elmondanom éppen most mit csinálok. 

President névre hallgató hajónk oldalágán feltett lábakkal ülök, mellettem ír kávé, kezemben füzet, alattam a Jangce, előttem óriás szurdok, hegyek, kínai városok. Csendes pihenő van. Ilyenkor extrém módon szentimentális hangulatba kerülök és szeretném világgá kürtölni, hogy szép az élet és én mennyire szeretem az enyémet. A hajón egyre többször jut eszembe, hogy az olvasás, írás és a tudás mekkora kincs. Mindaz, amiket középiskolában tanultam, vagy amit regényekben olvastam, most személyesen mutatkozik be nekem.

Ha van valami, amit nagyon szeretek magamban az, az, ahogyan ki tudom élvezni a pillanatokat és el tudom engedni magam ilyen utazások során. Én azt hiszem, akkor vagyok igazán önmagam, mikor úton vagyok, a lelkem ilyenkor nyugszik meg, ilyenkor érzem azt, hogy a személyiségem a viselkedésem teljes harmóniában van.
3 éves voltam, mikor a szüleim először külföldre vittek minket nyaralni. A világlátás azóta része az életemnek. Az utazás minden formáját szeretem. Legyen szervezett vagy spontán, csoportos vagy egyéni, családdal vagy barátokkal, magán vagy üzleti, az én életemnek alkotó eleme és ezért nem tudok elég hálás lenni a szüleimnek. Szó szerint a világot adták/ adják nekem.
Úgy tartják, minél több országban jársz, minél több kultúrát ismersz meg, annál inkább nyitott és befogadóbb leszel a következőre. Kínához nagyon nyitottnak és befogadónak kell lenni, hogy felül tudj kerekedni olyan szokásaikon, kulturális különbségeken, amik európai szemmel érthetetlenek, idegesítők és sokszor felháborítóak. Csokorba gyűjtöttem ezek közül párat:
Hatalmas krákogással, orrszívással gyűjtik össze a fej nedveit (már ez is nagyon gusztustalan) és köpik ki őket egy huszáros mozdulattal. Férfi -nő, idős, és fiatal egyaránt alkalmazza ezt a megtisztulási folyamatot. Az első ilyennél ráztam a fejem és rosszallóan grimaszoltam, hogy lássák megrökönyödésemet, de mint szarnak a pofon semmit nem segített, hiszen nekik ez pont olyan rutin művelet, mint nálunk a fenéktörlés.
Idegesítő beszéd és hangszín. Megszokhatatlan. Olyan üvöltéssel kommunikálnak beazonosíthatatlan hangokat, hogy képtelen vagy mellette gondolkodni.
Mindenért borravalót remélnek, ah mit remélnek, követelnek. Ha nem adsz pénzt azért, amiért segített neked valamiben, például lesegített a buszról, akkor borzasztó haragossá válnak és hangos nem tetszésekkel adják tudtodra, hogy smucig vagy. Kínában felejtsd el azt, hogy önzetlen emberbaráti gesztus.
Vasárnaponként nagy mosást tartanak és szentül hiszik, hogy a nap fertőtleníti a ruhákat, ezért közel 1 milliárd ember alsó gatyája levegőzik az utcára nézve. Az mellékes apróság, hogy a por és szmog újra beszennyezi a frissen mosott fehérneműt. Amúgy jelentem: itt erősen a fecske a divat. Boxerrel még nem találkoztam.

A gyalogos közlekedésük maga a terrorizmus. Löknek, dulakodnak, rád másznak. Vagy felveszed  te is ezt a módit vagy nem jutsz el sehova.
Szója mindenben. Ez valószínű csak nekem sokkoló, aki allergiás a szójára, de úgy fest a szója szuper fűszer, mindenhez kell.
Cuppogó evés, pálcikával. Ezt inkább nem is részletezem.
Ez csak pár dolog, amit az elmúlt napokban tapasztaltam, de ezekkel együtt is azt mondom, hogy Kínát látni kell élőben, együtt sodródni a tömeggel, hallgatni a beszédüket.
Az ír kávém elfogyott, így ezt az írásom itt és most bevégzem. Lehet a táj szépsége vagy az alkohol a kávámban hatott rám így, hogy most inkább érzések és nem történetek törtek fel belőlem.

Szösszenet 10 évadról

Egy blog olvasóm hívta fel erre a pályázatra a figyelmemet:

Minket érdekel az örömöd, a bánatod, a szomorúságod, a boldogságod. Érdekel, hogyan telt az elmúlt 10 éved, mit tett veled az elmúlt 10 évben az élet, és mit tettél te az életeddel. Érdekel, te voltál-e nagyobb hatással az életedre, vagy az élet rád. Írd meg magad nekünk!

6000 karakter szóközökkel.

Megírtam, elküldtem, de nem jött rá semmilyen válasz, nem került be a legjobbak közé, de mivel megírtam és én szeretem ezt a 6000 karakteret most megosztom Veletek is.

Szösszenet 10 évadról

 Itt ülök New York egy előkelő éttermében, illatos rákfalatokra és egy híres producerre várok. Nagy a tét, a forgatókönyvemet szeretném neki eladni és rávenni arra, hogy megcsinálja az HBO legújabb sikerszériás sorozatát. 10 évad történetét kapta meg és most jön az utolsó mindent elsöprő nagy beszélgetés. Megjött, kihúzza a széket hányavetin leül és nem kímél.

10 évad, miért ennyire biztos a sikerben Miss Kovács? Mit tud ez a történet, amiért érdemes lenne rögtön 10 évadban előre tervezni?

Megfogott! Tudom, hogy a történetemben minden van, ami maga az élet, mégis úgy érzem, bármit szólok, bármivel érvelek, ront az esélyeimen. A hallgatást választom.

Legyen, vegyük évről évre - töri meg a csendet.

Első évad: Fiatal húszas évek elején járó lány, új munkahelyre kerül egy multinacionális céghez, dolgozik, bulizik, mellette tanul, elköltözik otthonról. Ez eddig elég átlagos történet. Miért fog a néző ott maradni?

Mert azok, akikkel találkozik új világot nyitnak meg neki. Maga a cég, ahova kerül, önmagában is megérne egy valóságshowt. A munkavállalók fiatalok, érdekesek, izgalmasak. Ez a visszahúzódó lány pedig napról-napra jobban érzi itt magát, Az évad végére rátalál magára, a stílusára, arra, hogy kikkel érzi jól magát, hogyan kell viselkedni, elengedni magát és keményen dolgozni. Flörtöl, de még emészti az előző kapcsolata kudarcát. Ez az évad tökéletesen bemutatja egy fiatal pályakezdő összes csetlését-botlását. Az állásinterjútól egészen addig, hogy megismerkedik egy új szakmával, megbolondítva másnapos hétköznapokkal. Rávilágít arra, hogy a munka mennyire hatással van az emberre, hátrébb kerül a család, a barátok (akik persze szintén izgalmat visznek az évadba, azzal, hogy az ő életük is megjelenik).

Miss Kovács, tegyük fel, hogy az első évad hozza a nézőszámot. Mi garantálja ezt a második évadban?

Ami minden kasszasikernek az alapja. A beteljesületlen, fájdalmas, gyönyörű szerelem. A Második évad legfőbb eseménye a szerelmi történet a fiatal, életvidám, csupa optimista lány és a középkorú családos felsővezető között. Szerelmes üzenetek, titkos találkák. Miközben a már ismert családtagok,barátok történetei is folytatódnak és mindenki viseltetik valahogy a fenti érzelmek iránt. A 2. év egy 24 éves lány őszinte, igaz szerelmének a története. Nézettségi csúccsal.

Ígéretes! De ezután nagyot kell hasítania a 3. évnek, a szerelem csak addig érdekes, míg hétköznapi rutinná nem válik.

Dráma, dráma és dráma! Szakítások, kibékülések. Átsírt éjszakák, nagy szavak, nagy érzelmek, összetört szívek. Otthagyott munkahely, otthagyott város. Megtört emberi kapcsolatok, egy biztos családi háttér, pár megmaradt jó barát. A záró részben, a főszereplő a fekete kocsijával 3 dobozzal elindul egy új élet felé. Pontosan ez az új, a remény az, ami miatt a nézők elkezdik a negyedik évadot is követni. Hisz párhuzamosan mutatná be az új élet részleteit, új szereplőket és a lány szenvedését, mély depresszióját a múlt fel-felbukkanó szálait. A 4. évad a bánat, magány és ennek a testi tüneteinek a bemutatása lenne.

Itt veszítettük el a nézőket Miss Kovács.

Téved Mr Sors, itt nyerünk új nézőket. Abban igaza van, hogy a főszereplő személyiségének változása a sorozatra is hatással lesz, de pont ez a fajta mélység lesz az, amit a néző szeretni fog. Ekkor a karrier és a barátok felé fordul, miközben újra visszatér hobbijához; világot jár. Ebben az évadban Afrikát fedezi fel.

Hova tovább a hatodikban, volt minden, szerelem, karrier, utazás.

A család kap szerepet. Nem azért, mert nézettséget akarunk növelni, hanem mert az élet maga is ilyen. Meghal egy szeretett rokon, a nagymama. Ez a veszteség hívja fel a főszereplő figyelmét az emberi kapcsolatok mulandóságára és arra, hogy számot vessen, kivel milyen a viszonya. Átértékeli a kapcsolatait, legyen az családtag, barát, munkatárs, beleszalad rossz megoldásokba, végül letisztul a kép. Nem lesznek új szereplők, de akik eddig is részesei voltak a történetnek, most sokkal jobban előtérbe kerülnek. Ez lesz a legérzelmesebb évad, sok baráti és családi programmal, rengeteg nevetéssel.

Érdeklődve hallgatom, mivel szórakoztat majd minket a 7 évadban.

A hetedik évad a válságról szól. Elakadt! Betölti a 30-at és rájön, nem jutott ötről a hatra, megrekedt a karrierben, nem illeszkedett be a városba, nem szereti a munkahelyét, van egy kapcsolata, de nem szerelmes, ráadásul ismét foglalt az illető. Közben, a számára fontos emberek mind előrébb járnak, családot alapítanak, babákat szülnek, munkahelyet váltanak, szeretik őket, tartoznak valakihez. Ő hosszú évek óta magányosan és sajnos évről-évre több kilóval néz szembe ezekkel az érzésekkel. De tudja, mert ismeri magát már annyira, hogy ez nem Ő. Ezért próbálkozik. Megelőzve a kérdést. A nyolcadik évadban a próbálkozása sikert arat. Új munkahelyre megy, visszaköltözik a szülői ház jó hangulatába. Bejárja Dél-Amerikát és elsöprő lendülettel veti bele magát a munkába. Az évad minden egyes epizódja azt erősíti meg, hogy a hősnő kezd révbe érni.

Akkor miért akar a kilencedik évaddal még egy bőrt lehúzni erről a sorozatról?

Mert újra nehéz témákat feszeget. A munkahelyén siker sikert ér. Inspirálódik a barátai által, bővelkedik az évad sok céges buliban és flörtben. Nagy munkahelyi harcokkal és azt követő bukásokkal vagy sikerekkel. Egy újabb humor-forrás; a nyugdíjas szülők öregkori allűrjei is fel-felbukkannak a sorozatban. De a kilencedik évad kérdése, mi az ő boldogságának a kulcsa. Hogyan tudja megvalósítani magát? Írásaival kimerészkedik a nagyvilágba és a rendszeres tollforgatás rádöbbenti; ez számára az igazi öröm.

A tizedik évadot nem fejezte be, miért nem?

Hezitálok. Legyen Hollywoodos, azaz, hogy végre sikerül lefogynia, beleszeret a galaxis legjobb pasija, sikeres írónő válik belőle, és a Pulitzer-díjat már várandósan veszi át vagy maradjak az élet határain belül. Még nem tudom, mit akarok; a nézők abban higgyenek, hogy hatni tudunk az életünkre vagy azt fogadtassam el velük, hogy az élet hat ránk.

Szösszenet a shanghai-i napokról / Kínai-Irka-Firka 1. rész

Életemben először utazom hiper- szuper 300 km/h-val száguldó vonaton. Harmadik napja fekszem- kelek és élek Shanghai lüktető forgatagában, modern felhőkarcolói között. Kína! Bakancslistám állandó szereplője már egy ideje. Mikor apával évekkel ezelőtt elhatároztuk, hogy végig látogatjuk a Világ hét új csodáját, nem gondoltam, hogy a Kínai Nagy Falhoz belátható időn belül eljutok és tessék, itt ülök a vonaton. Ha már Kínában vagyok, nem sietek rögtön a Nagy falhoz, elmesélem előtte az első benyomásaimat, erről a szokatlan, izgalmas ázsiai országról.

25 óra utazás után, péntek délután szállt le a gépünk a shanghaii nemzetközi reptéren. Amíg vártuk a bőröndöket azon morfondíroztam, hogy ugyanaz a ruha és cipő még soha nem volt rajtam ennyi órán át, így amikor extrém nagy bőröndömet magamhoz vettem, csillapíthatatlan vágyat éreztem, az illatos, vasalt ruháim után, de erre még jó 2 órát várni kellett.

Az utazások során az egyik kedvenc részem, amikor a reptértől a szállásig eljutunk. Hiszem és tapasztalom, hogy ezek az utak mindig az ország valós állapotát tükrözik. Épp ezért mindig a busz ablakára szegezem tekintetem és szívom magamba a tájat, embereket, érzéseket. De nem Shangaiban. Olyan szinten merültem ki az utazás során, hogy a buszra felülve, nem tudtam nyitva tartani a szememet. A transzfer ideje alatt, végig viaskodtam magammal. Szerettem volna látni a várost, a fényeket, a lepukkant és felturbózott épületeket, de nem bírtam ébren maradni. Így az első benyomások másnap reggel érkeztek, de nem Shangairól, hanem a csapatunk - fogalmazzunk úgy- egyik igen "kemény dió" tagjáról, aki hosszú percekig szidott Minket. Jó, talán egy kicsit rá is szolgáltunk, mert 20 percet késtünk és 30 fő várt ránk, de Budha templomában végül lecsillapodtak a kedélyek és jöhetett Shanghai felfedezése.

Nem erősségem a táj leírása, mi több a regényekben is nagyvonalúan átlapozom ezeket a részeket, most még is kísérletet teszek arra, hogy pár sorban bemutassam a várost, ahol kétszer annyian élnek, mint szülő hazámban összesen.

A nappali Shanghai szürke, a felhőkarcolókban a kommunizmus szele süvít. A régi korok házai keverednek az új égi meszelőkkel. Budha templomát- amit mellesleg több amerikai elnök is megtekintett - toronyházak veszik körbe. Az utca tele piros lampionokkal, kínai írásokkal, és az általános szegénységgel. Nem nyomasztó szegénység ez, sokkal inkább egy alacsonyabb életszínvonal képei és persze mindenhol emberek, emberek, emberek. Ahogy sétálok a köveken, lépésről-lépésre váltakoznak bennem az érzések. Az utca elején úgy érzem, mintha New Yorkban lennék, a következő lépéssel újra Kína és a kelet misztikus szimbólumai jelennek meg, az azt követő méteren a kommunista- szocialista gyári városok semmilyen hangulata hat rám. Soha nem voltam még ehhez fogható településen. Tetszik és nem tetszik. Izgalmas és unalmas. Szürke és színes. Koszos és tiszta.

Az ebédünk után a Yu -kertbe látogatunk. Az oda vezető utat, terek, szélesebb és keskenyebb utak tarkítják, melyet már az igazi ázsiai milliő leng be. Felülről, olyan mint a morzsára összegyűlt hangyaboly. Mindenhol: emberek, emberek, emberek.

A kertet, egy fiú készítette az apjának, hogy az majd nyugdíjas éveiben kertészkedhessen benne. 20 évébe telt mire elkészült,így apja helyett Ő ült, teázott és gyönyörködött női alakokat mintázó szobraiban. Itt és most szeretném leszögezni és egyben írásba is adni jó apámnak, hogy tisztelem, végtelenül szeretem, de tőlem ilyen kertet nyugdíjas éveire, ne reméljen.

A társas utazás nélkülözhetetlen aspektusa rögtön az első napon bekövetkezett. Idős, 80 év felé közeledő Pali bácsink, aki egyedül jött az útra, elveszett. Délután kettőkor a Pagoda sarkánál láttuk Őt utoljára. 80 évesen, egyedül elveszve lenni egy 24 milliós kínai nagyvárosban nyelvtudás nélkül, túl sok jóval nem kecsegtet.

Csoport kontra Pali bácsi, nélküle folytattuk utunk, hogy Ninjang bevásárló utcáján végig suhanjunk. Persze itt is mindenhol: emberek, emberek, emberek. Shanghai központi terének is, találóan a neve: Emberek. Engem az egész a Central Parkra emlékeztetett, sok zölddel, égig érő épületekkel, modern boltokkal, kínain fűszerezve. Imádtam.

Vettünk utcai árustól, gyümölcsöket, végre 12 év után újra ettem Mangoleent, ez az ázsiai gyümölcsök királynője, volt a kosarunkban még, mini és óriás mangó, sárkány gyümölcs, és kínai fánk.

A nap leereszkedőben volt már ekkor és a szürke város egy pillanat alatt bújt bele a legfényesebb legvibrálóbb ruhájába. Erről a Shanghairól az akció filmek jelenetei jutnak, eszembe. Tom Cruise mászik a toronyház üvegén, vagy Hollywood aktuális akcióhőse immár 2040 futurisztikus Shanghaiban világot ment.

A táj szépsége a menyasszonyokat is megihlette és minden utca sarkon egy piros ruhás ara várta, hogy lefotózzák őket a nagy napon. Miért piros a menyasszonyi ruha színe? Mert a piros a legjobb szín: a boldogság, gazdagság, harmónia jelképe. Meg kell, hogy mondjam fel is lélegeztem, így ha majd egyszer oda jutok, hogy oltár elé visz a nagy szerelmem, nem kell majd fehér ártatlan szüzeknek való ruhában megtévesztenem a násznépet, ideológiai alapot kaptam a piros ruhára.

A szállodába visszatérve, elköltöttük vacsoránkat, mely ízre, állagra és kinézetre, pont olyan mint itthon a kínaiban. Nem érzem a sokkoló különbséget, amivel Európában mindig fenyegetnek. Szállodám 13.- emeletén a szobámban aztán mély álomba szenderültem, hogy másnap pihenten láthassam, a Kína Velencéje néven elhíresült csatorna rendszerre épült utcákat. 

A várost, különös szag lengi körül. A kis utak forgatagában egymást érik az üzletek, selyem sálak, fából készült tárgyak, vagy éppen utcai ételárusok kínálják jó szívvel portékájukat. Amikor a tömeg sodrásával új utcára érek, még nem sejtem, hogy szagló szerveim hamarosan végveszélybe kerülnek. Jobbra - balra, elől hátul, amerre csak nézek minden árus a nem túl higiénikus bódéjában ételt árul. Csülök, kacsa, csirke, nyersen, főzve és megsütve, bambusz levélbe tekert rizs, hússal bő olajban, tésztával hirtelen megpirítva, olyan szag ölelésében várja az éhes szájakat, ami a bőröd alá issza magát és nem tudsz rá mást mondani, csak azt, hogy bűz! Bűz, ami felforgatja a gyomrodat. Nem lehet tudni, honnan jött, csoportunk tagjainak álláspontja is megoszlott e téren, volt aki a tofut hibáztatta a szagért, még más a húst, én azt gondolom a fáradt olaj, az abban sercegő bőr, a megpirult húsok és persze a tofu fojtogató egyvelege. Soha, de soha nem éreztem még ilyet és ott akkor úgy  döntöttem, hogy hátralévő életemre végleg leszokom az evésről, hisz ezzel a bűzzel az oromban nem lennék képes semmit se a számba tenni.

 Friss levegő után kutatva végül, a csatorna melletti padra telepedtünk, hogy érzékszerveinket megmentsük. A padon jó pár percre megpihenve az találtuk ki időtöltésnek, hogy pontozzuk szépség alapján az arra járó embereket. Anyával mi persze leginkább a férfiakra szakosodtunk a kínai nők kategorizálását apára bíztuk. Jó 40 percet töltöttünk el azzal, hogy figyeltük a kínai arcokat és rájöttünk, nem is hasonlítanak egymásra. Immáron megújult szaglószervekkel folytattuk utunk, rózsa teáztunk, majd néztük a helyi lakosokat, ahogy vasárnap szép ruhába öltöznek és házaik előtt fényképkezednek, oh és még el nem felejtem itt is mindenhol: emberek, emberek,emberek.

Délutáni szabad programunkon vásárolni mentünk és ez legalább akkor élménynek bizonyult, mint a történelmi nevezetességek.

Nekem azt tanítottak a szüleim, bárhol járok a világban, mindig menjek el a helyi piacra. Mi, amúgy is nagy piacra járó család vagyunk :). A piacot sajnos nem találtuk meg de a helyi szupermarketbe eljutottunk és ezeket találtuk: csomagolt egy darab vákuumos csirkeláb, fekete bőrű és csontú csirke. Vákuumos kacsanyelv és hasonló bizarr dolgok keresztezték utunk, de célunkat, hogy másnapra szendvicsre valót találjunk nem sikerült abszolválnunk. Feltankoltunk viszont, kínai chipseket, sört, rizspálinkát, coca colát és ilyen megpakolt háti táskákkal érkeztünk meg a vasútállomásra, mely méretében akkora, mint a Ferihegy, a nyugati és keleti pályaudvar együttesen. Persze itt is mindenhol: emberek, emberek, emberek. A harmadik naphoz érve, már elértem azt a szintet, hogy nincs lelkiismeretfurdalásosom ha neki megyek valakinek. Épp ellenkezőleg, felvettem az Ő ritmusokat és közlekedési moráljukat, se istent, se embert, se férfit se nőt, se gyereket se időset nem kímélve török utat magamnak, hogy csoportunk (a megkerült Pali Bácsival kiegészülve) időben felszálljon végre a sebes vonatra, hogy 10 óra múlva a Jangcéhoz érve hajóra váltsuk járművünket és 4 napot szurdokon áthajózva megérkezzünk Hsziánba...