Szösszenet a leckéztetésről

Tudtam, hogy előbb vagy utóbb mentőövet dob majd felém a sors, és szívem mélyén éreztem, hogy ez egy „megleckéztetés” formájában tűnik fel, de nem számítottam rá, hogy ekkora horderejű lesz.

Sokszor kezdtem már így mondatot, de jobb ezekre időközönként ráerősíteni, hogy ne vádoljon senki azzal, zsákbamacskát árulok. Szóval, aki ismer, az tudja, aki követi a szösszeneteket, az olvasta már, a családom és barátaim pedig próbálják elfogadni személyiségem eme torzulását, sőt igyekeznek alkalmazkodni rögeszmés, extrém mértékben kényszeres szokásomhoz, ami az évek előrehaladtával egyre rosszabb és rosszabb lesz. Én pedig tényleg őszintén szendvedek tőle. Épp ezért már önanalízist is csináltam, pontosan tudom, honnan gyökerezik.

A szüleim rendkívül nagy társasági életet élnek, ez gyerekkoromban azt jelentette, hogy nagyon sokszor mentünk el több családdal, munkahelyi barátokkal, szomszédokkal kirándulni. A 90-es évek és a 2000-es évek a végeláthatatlan hosszú hétvégi kirándulások, közös bandázások évtizedei voltak. Ezekben az időkben született a híres (hírhedt) dal a hejcei plébánusról, ekkor próbáltam ki először a cigit a szüleim szeme előtt, ekkor hittük azt mi gyerekek, hogy az opál, füstös sárga kő pont ugyanolyan értékes, mint a gyémánt és egész nap ástuk érte a domboldalt. Az éjszakába nyúló kártya partik - és az állandó mondat, valahányszor mi nyertünk apával: „Kovácsék újabb kecskerágót vesznek a kertbe!” - , a hejcei bál és a tombola-bunda is örökké belém ivódott. Egy szó, mint száz, megannyi felejthetetlen és örömteli emlékem van a hutai, hejcei és rostallói kirándulásokról, de jelenlegi problémám gyökere is ide vezethető vissza. Történt ugyanis, hogy 8 család 30 fővel Rostalló egyik faházában vert tanyát egy hétvégére. Nem volt semmi gond egészen addig, míg el nem jött az éjszaka. Lefeküdtünk ütött-kopott nyikorgó ágyainkba, betakaróztunk toldozott-foldozott, dohos takaróinkkal. A mai napig kísért az érzés, mert biztosan tudtam, hogy mászik-másznak rajtam valami(k), rettenetes éjszaka volt és másnap meg is erősítették a szobában alvó 30 másik főből jópáran, hogy éjjel kanosszajárást csaptak az egerek és többen találkoztak beazonosíthatatlan – nem emberi – élőlénnyel az ágyban. Ez a kirándulás, az ágy, az éjszakai emlék a gyökérproblémája az egész szorongásomnak. Nem segített persze Doktor House sem, aki több kilométer hosszú férget talált egy fájdalmat nem érző lány gyomrában. Sajnos sok epizódban a betegség oka valamilyen élőlény volt, így szorongásom folyton-folyvást nőtt.
Ma már ott tartok, hogy nem ülök le Debrecen egyik belvárosi padjára sem, mert látom, hogy mindenféle jöttment, ápolatlan nép pihen rajta, és nem szeretnék semmit sem elkapni. Ez az oka annak, hogy utálok sátorozni. Soha, de soha nem takarózom be szállodai szobákban, még akkor sem, ha látom, hogy tiszta, vagy ha odakint mínusz 20 fok tombol. Amitől pedig a családom van teljesen kiborulva, hogy még az 5+1 csillagos luxus szállodában is négyzetcentiről négyzetcentire átvizsgálom az ágyat, nincs-e benne ágyi poloska. Kegyetlen gyilkos vagyok, ha bármilyen csúszó-mászó a közelembe jön.
Mindezek ismeretében remélem, mindenki el tudja képzelni, milyen idegállapotba kerültem 2 hete, mikor edzés után anya felhívott és a következő párbeszéd zajlott:

-       Kiskatám, azonnal gyere haza, vészhelyzet van!

-       Jesszus, mi történt?

-       Apádnak kell segíteni felemelni az ágyat, mert a szeme miatt nem emelhet, én meg nem merek oda menni!

-       Hova? Miért kell ágyat mozdítani? Miért nem mersz odamenni?

-       Mert ott van egy egér!

-       Milyen egér?

-       Amelyik az ágyadban volt!

-       Mi van????

-       Reggel bementem a szobádba, felemeltem a paplanod és ott aludt egy egér.

Itt - azt hiszem - volt egy röpke szívinfarktusom. Az én otthoni ágyamban. A takaróm alatt egy mezei egér. Meghaltam.

-       Anya, ugye nem gondolod komolyan, hogy én be merek menni a lakásba, tudván, hogy ott van egy egér?

Sem anyának, sem nekem nem gond felemelni az ágyat, ha nincs az a rizikó, hogy kiszalad onnan egy egér. Ez viszont most nem egy lehetőség volt, hanem tény. Így mit tehettünk volna, jó hangosan elkiáltottuk magunkat:

-       Szomszéd gyere, egérhelyzet van!

Arra mentem haza, hogy lakrészem nappalijában anya maga köré fogta a szőnyeget, elzárva magát az egér esetleges támadásától. Apa és a szomszédaink álltak a szoba közepén és tanácskoztak, merre lehet a kis szaros.

Öröm az ürömben, hogy a szüleim 100%-osan biztosak voltak abban, hogy ebben a szobában van (vagy volt) és a ház többi helyisége egérmentes.
Kívülről nézve roppant mulatságos volt a helyzet, és ha nem lettem volna pánikban, valószínű jót nevetek a tizenöt négyzetméteres szobámban uralkodó káoszon. Apám félig a földön fekve, hogy mindenhova belásson, a szomszédaink (2 méter magasak és jól megtermett emberek) erőgyakorlatoznak az ággyal és a szekrénnyel, és mindannyian keresnek egy 4 centiméter hosszúságú kisegeret. Eközben mi anyával a szoba sarkában, magunk előtt a szőnyegfallal, kezünkben egy-egy partvissal osztjuk az észt, hogy mit nem mozdítottak még el, hova nézzenek még be. Kiszedték a szekrényt, szétszedték az ágyat, de egér sehol. Végül mit tettek ezek a derék férfiak? Amit minden férfi tesz ilyen esetben. Azzal az átlátszó dumával próbáltak nyugtatni minket, hogy valószínű az egér kiszaladt az ajtón, ami a teraszra nyílik.

-       Láttad kimenni, apa?

-       Nem, de ez egy pinduri, rettentő fürge mezei egér volt, bármikor kiszaladhatott.

-       Anya te láttad kiszaladni?

-       Én, Kiskatám, biztos vagyok benne, hogy még itt van!

A férfiak sok-sok óra hiábavaló keresés után közölték, hogy ezer százalékosan biztos, nincs egér a lakásban és mindenki nyugodjon le. A szomszéd szerint, ha ne adj’ isten mégis bent lenne, akkor se aggódjak, mostanra ennyi háborgatástól biztos infarktust kapott.

Anyával teljes egyetérésben, hogy az egér még a szobában van, abban maradtunk, hogy kész, ennyi volt, lett volna esélye elmenekülni, de nem tette, jöhet az egér csapda reggel, addig pedig a szobát, mint Csernobilt, hermetikusan lezárjuk. Se ki, se be.
A teraszon (ahol pihentem a fizikai és lelki fáradalmakat), látva falfehér képemet, mindenki próbált nyugtatni.

-       Ne aggódj Kiskata, ez nagyon pici egér volt, valószínű még kölyök.

Ezzel persze csak rontottak a helyzeten, mert a kölyök szó hallatán én már láttam a teljes egér családot, több generációra visszavezetve és sok-sok újszülött egérkével a házunk összes sarkában.
Anya azzal próbált vigasztalni, hogy szerinte előző nap szaladt be, mikor nyitva hagytuk az ajtót. Ez a mondat is olaj volt a tűzre, hisz ekkor tudatosult, hogy én egy teljes éjszakát egy helyiségben töltöttem vele.

Apám, a hős kategorikusan kijelentette: - A szobád tiszta, nincs benne egér. Aludhatsz a hálószobádban.
Én pedig, bátor felnőtt nőként, lakrészemet messzire elkerülve, életemben először a nagy nappaliban aludtam, a kihúzható óriási kanapén a frissen mosott és húzott ágyneműben, amit előtte természetesen milliószor átnéztem. Az idegeim csak nem csillapodtak, ezért még éjjel sütöttem a szomszédoknak a segítségükért és némi számítás végett a holnapi napi bevetésért, házi croissant-t.

Szomszéd "lekenyerező"

Hajnalban, ahogy nyitott a kertészet, már ott is volt apa, hogy beszerezze a csapdát. Hazaérve védőfelszerelésbe bújtunk és elképesztő bátorsággal elhelyeztük a csapdát. Biztonság kedvéért a házunk minden pontjába tettünk párat.
Én elhagytam a katasztrófa sújtotta területet, hogy megpróbáljak edzéssel és barátnői csitt-csettel túlleni szorongásomon. Délután 2-kor érkezett az sms - anya üzenete a csapdába ejtett egér képe mellé:

Így higgyen a nő a férfiaknak, akik teljes meggyőződéssel állították: Nincs egér a szobában. Állat likvidálva! Csak anyádban bízhatsz!J

Két dolgot éreztem: Végtelen szomorúságot, hogy ez a pici élőlény elpusztult és zsigeri utálatot, hogy ez az undorító szörny az ágyamban volt.

A házunkban van két franciaágy, két kihúzható kanapé, a teraszon egy kényelmes kanapé és képes volt megtalálni az én ágyamat, hát mi ez, ha nem leckéztetés?
Hogy hol tartok most a gyógyulásban a sokkoló terápiás módszer után?
Rituálészerűen ellenőrzöm át az ágyamat mindennap, körülbelül tízszer rázom ki a takarót, megszállottan zárom az ajtót mindenki után, aki véletlenül úgy hagyja, és minden reggel és este benézek a bútorok mögé, szóval azt hiszem, jó úton járok a teljes gyógyulás felé.

Szösszenet a nagy almáról

Nem gondoltam, hogy pont erről a városról lesz a legnehezebb írnom. Az első tervem az volt, hogy ez egy naplószerű szösszenet lesz, el is kezdtem üzeneteket küldeni képzeletbeli Napló barátomnak. Aztán rájöttem, hogy én nem vagyok egy napló író típus, sose voltam az. Mindig nagy elánnal elkezdtem és úgy jártam, mint most: hónapok teltek el leírt szó nélkül. Nyáron azon gondolkoztam, hogy egy-egy felismert filmhelyszínt ragadok ki, arról fogok írni és azon keresztül mutatom be a várost, de akkor egy csomó minden kimaradna, ami nekem fontos és szeretnék róla mesélni. A harmadik ötletem az volt, hogy interjút készítek a szüleimmel, Ők milyennek látták, nekik mi tetszett benne, vagy mi nem, de ebből a verzióból én hiányoznék. A héten jött egy újabb ötlet, amit a szomszédaink ihlettek, akik épp ide utaznak és infókat kértek tőlünk, nekem pedig eszembe jutott, hogy írok egy hagyományos útirajzot. Aztán rájöttem: Hagyományos? Útirajz?  Pont arról a városról, ami azóta is minden héten eszembe jut! Hogy döntöttem végül? Sehogy, egyszerűen csak leültem a gép elé és nekikezdtem. Hagyom, hogy káoszosan, talán az összes fenti ötletet megvalósítva, a fel- és letűnő érzések ide vésődjenek, pont úgy, ahogy bevésték magukat az emlékezetembe.

Kedves Naplóm!

Vasárnap délután van és nagyon izgulok. Ma végre találkozunk. Eddig csak távolról figyeltem, milyen lehet. Igaz vajon minden, amit hallottam és gondolok róla? Milyen lesz először látni? Mi van, ha csalódok benne? Lehet jobb lenne, ha nem is találkoznánk, ha megmaradna olyan romantikusan, idillinek és rendkívülinek, mint amilyennek most elképzelem. Izgulok és félek. Találkozás egy nagy szerelemmel.

Kedves Naplóm!

Itt vagyok. Lüktet a vér az ereimben és úgy érzem nem vagyok képes az érzékszerveimmel befogadni. Nem tudom, merre nézzek. Félek, ha jobbra nézek, lemaradok valamiről a bal oldalon, és fordítva. Nem ilyenre számítottam, mégis tetszik. Nekem egyedül. Anya félelmetesnek találja, apát nyomasztja. Azonnal átlátom a sugárútjait, visz a lábam előre a fényárban úszó Times Square-ig. Itt vagyok, VÉGRE!

Philadelphia felől közelítettük meg és tényleg olyan szorító érzés volt a gyomromban, mint mikor az ember randira megy. Természetesen a 18 sáv ellenére is hatalmas dugó volt, de életemben először nem bántam, mert azt éreztem, minden perc és másodperc fontos, amit látok a városból. Néztem az embereket azt utcán, csodáltam az épületeket és órákba telt, hogy pulzusomat normális mederbe tereljem. New Yorkban voltam, abban a városban ami a bakancslistám első helyén volt évek, évtizedek óta és amihez megmagyarázhatatlan okok miatt mindig is vonzódtam.

Érkezésünk és szállodánk birtokba vétele után elindultunk a tőlünk 5 percre lévő Times Square-re. Nem tudtam magamba fogadni az első 1 órát. Minden sokkolóan sok volt. A munkából éppen kiszabadult emberek elözönlötték az utcát, az épületek folyamatosan azt az érzetet keltették, hogy ránk fognak dőlni. Míg bennem ez  hihetetlen szabadságérzetet váltott ki, addig a szüleimet rettentően frusztrálta. Ők az első New York-i éjszakán úgy tértek nyugovóra, hogy nem tetszik nekik a nagy alma. Ezt az érzést persze minden egyes nap egyre jobban és erőteljesebben átírta. Ma, mikor megkérdeztem őket, mi tetszett nekik Amerikából a legjobban, mindketten New Yorkot említették meg elsőként.

Time Square

Első séta New Yorkban

Csak finoman beszúrom ide, hogy ne áruljak zsákbamacskát:

Mivel az “ittmindentlehet” városról van szó, elengedem magam és közhelyeket fogok puffogtatni, hatalmas nagy teátrális érzésekkel vegyítve, csordultig lesz az írásom klisékkel és bosszantó elfogultsággal, mert New Yorkról vagy így tudok írni vagy sehogy.

Jöjjön az első nagy érzelem. Sok helyre utaztunk már együtt, de a New Yorkban töltött 4 nap a legszebb családi emlékeim közé tartozik. 11 hónap távlatából még inkább, büszke vagyok a szüleimre, mert New York minden egyes utcakövén bizonyították azt, amit  a legjobban szeretek bennük:

• nyitottak és tájékozottak
•  fáradhatatlanul frissek és fiatalosak
• sziporkázóan jófejek
• nagyvilágiak és hihetetlenül bátrak és vagányak

A hétfőt egy jó, de inkább mondjuk azt, hogy amerikai kávéval indítottuk a szállodával szemközti kávézóban. Naplómba ezt véstem:

Kedves Naplóm!

Itt és most szeretném megköszönni Jackie Kennedynek, hogy nem hagyta lerombolni a Grand Central központi pályaudvar épületét. Rögtön keresem a falon a csillagképeket és eszembe is jutnak a kivitezelő szavai, mikor megvádolták, miért fordítva vannak a minták a falon. Isten perspektívájából van - mondta szellemesen. Mellettem magasodik a Chrysler épület, anya kedvence. Született New York-i, Ők is ezt tartják New York szimbólumának. Az én kedvencem a Rockefeller épület, egyrészt mert izgalmas a Rockefeller dinasztiának a története, másrészt ez az épület ad otthont Jimmy Fallon Tonight Show-jának, a Jóbarátok kamerái is itt forogtak, de a kedvencem az épület előtti jégpálya. Látom magam előtt a decemberi kivilágított fényben korcsolyázó embereket.  New Yorkban mindenki megy, mindenki kávézik és mindenki az úton eszik.

Rockefeller Épület

A Grand Central épületre jól emlékeztem egy Colin Farrell filmből és természetesen, mint minden New York-i nevezetességet, ezt is átszőtte nekem az érzés: ” Téged már láttalak ebben a filmben, hát ilyen érzés itt lenni.” Ez a hely a mi történetünkben arról lesz nevezetes, hogy itt ettünk először hamisítatlan New York-i fánkot. Igazi gejl, egy morzsájában sem tudtam felidézni az általam ismert baracklekváros fánk finomságát. Az első nap szolid ismerkedés volt Manhattannel. Trump tornyok, 5. Sugárút, Empire State Building - aminek a megmászását köd miatt elnapoltuk. Steak vacsora és egy újabb este a Times Square-en.

Empire State Building

Átlagos kirakat

Kedden már csak rövid naplóbejegyzést írtam, az első programunk után.

Kedves Naplóm!

Most a Central Parkban, az Imagine mozaiknál John Lennon dalait hallgatjuk. Szegény pára eléggé megjárta. 1980. december 8-án egy rajongó reggel még autogramot kért tőle, délután a Dakota ház előtt (amit nemrég megnéztünk) lelőtte. A Central Park az első csalódásom. Nekem túl steril, de ettől még jó sétálgatni benne, bár kicsit frusztrálnak a futók, de erre kitaláltam a legjobb módszert: igazi New York-i hot-dog elfogyasztása a parkban.

Fura visszaolvasni most ezt, kicsit bánom is, hogy nem folytattam a napló írást. A parkba még többször visszatértünk, mert nincs jobb, mint enni egy hot-dogot a Central Pakrban, ott, ahol a „Reszkessetek betörők!” félelmetes galambjelenete zajlik. Ennél már csak egy fantasztikusabb dolog van, enni egy hot-dogot Jim lepattant több évtizedes kocsijánál a Wall Street sarkán és leülni több tucat jól öltözött ember közé, akik épp kiszaladtak a részvények ingadozása közepette feltölteni az energiakészleteket.

Tegye fel a kezét, aki a Wall Street-et egy iszonyú hosszú utcának képzeli/ képzelte tele öltönyös pasasokkal, kosztümös bigékkel és égimeszelő épületekkel! Én jelentkezem, ezért is álltam döbbenten, mikor rájöttem, ez a fél méter (New York-i mértékegységben) ahol állok, a Wall Street.

A Wall Street bikái :)

Egészen a Wall Street-ig arról beszélgettünk, mennyire tökéletes emlékhelyet készítettek a két ikertoronynak. (Amit még a Wall Street előtt megnéztünk.) Monumentális fekete márvány mélység, körben nevekkel, rózsákkal. Pontosan emlékszem, mit csináltam 2001. szeptember 11-én, mikor berepültek a gépek, visszaemlékeztem az utcai képekre, a dokumentumfilmekre és az első gondolatom az volt: Hogy nem dőlt össze a többi ház? Karnyújtásnyira vannak egymástól! A második gondolatom az volt, amit a szüleim már az első nap megjegyeztek: Ha Manhattanben bármilyen katasztrófa bekövetkezik, akkor nincs hova menekülnöd. Nincs tered vízszintesen, csak felfelé.

WTC - helye

A Wall Street után Harlem felé vettük az irányt. Megnéztük a közösségi házat, ahonnan elindult első koncertjeivel Whitney Houston és Aretha Franklin. Anya persze azóta is hiányolja, hogy ide nem éjszaka jöttünk, amikor igazán a sűrűjébe keveredtünk volna Harlemnek. Én bevallom, nem bánom, hogy Harlem helyett aznap a Broadway-ra volt jegyünk.

Harlem

Apa, aki a New York-i út előtt 7 nappal komoly szemműtéten esett át – és nem mellesleg zsigeri szinten utálja a musicalt – végtelenül boldog volt, hogy egy sötét színház hátsó sorából (amúgy kiváló hely) megnézhette a Chicagót, utólagos beszámolóira alapozva végül is átjött neki az érzés, és nagyra értékelte az előadás alatt vásárolt mogyorót. Én persze megigézve ültem a székemen, hogy az Oscar-díjas színész az egyik kedvenc filmemből (Jerry Maguire) most nem a lóvét virítja, hanem nekem énekel, mint Billy Flynn. A négy gyilkos nő történetével zártuk a napot, hogy másnap rekordot döntsünk a megtett kilométerekkel.

30 kilométert gyalogoltunk, mindent láttunk, amit kellett! A legjobb New York-i napunk volt. Brooklyn Híd, séta az East River mellett, ebédre egy kis saláta, New York-i metro, felfedeztük a Magyar cukrászdát, ahol az alábbi sütiket le is teszteltük: Rigó Jancsi, krémes, dobostorta - több évszázados süti receptek istenien, régi korokat idézve elkészítve. A könyvtár, benne az eredeti Micimackóval és a többi Pagony lakóval, ami mindhármónkra óriási hatást tett. Ki hitte volna? Empire State Building és az esti fények. Szabadjon megjegyeznem, érdemes  előtte nagy dolgot végezni, mert ha a sorban jön rád az inger, akkor az bizony izzasztó menet lesz.

Majd az egész napot megfejelni egy tökéletes amerikai hamburgerrel a bárban, ahol természetesen kivetítőn amerikai foci megy.

A kedvenc fotóm - Brooklyn híd

A magyar sütemények New York-i lelőhelyén

Micimackó és barátai

Az utolsó napon megnéztük a kihagyhatatlant, a kötelezőt, a Szabadság-szobrot. Egy szerepjátéknak köszönhetően ízelítőt kaptunk, milyen ha faggatnak minket, visszaküldenek a hajóra, vagy üres zsebbel beengednek az országba.

Itt tudtam meg Pulitzer teljes történetét és a sárga újságírás kialakulásának részleteit. Napjaink legjelentősebb újságírói díjának névadója felismerte, hogy a bevándorlók angol tudása limitált, így egyszerű nyelven, nagyon egyszerű híreket és cikkeket közölt, kiváló üzleti érzékkel a legnagyobb újsággá tette a New York World-öt és egy remek adományozási akcióval segítette a Szabadság-szobor sorsát is.

A legemlékezetesebb számomra mégsem a szobor volt, ami amúgy gigantikus, hanem az a kutatómunka, amire rászántuk magunkat, hogy anyukám kivándorolt nagybácsikájáról megtaláljuk a bevándorlási hivatalban feljegyzett részleteket. Melyik hajóval, mikor és hova érkezett. Elképesztően izgalmas volt és utána kicsit szívszorító is elolvasni minden apró részletet elhunyt rokonunkról.

Már csak egy dolog volt, ami New Yorkban ránk várt, megnézni a Kennedy repteret és búcsút inteni a keleti partnak, hogy Amerikát átszelve megcsodáljuk a nyugatit is.

4 nap New Yorkban sok mindenre elég, de még sok minden van a listánkon, amit nem tettünk még meg:

•          nem voltunk Bronxban,
•         sem éjjel Harlemben,
•          nem fedeztük fel eléggé Brooklynt,
•          nem voltunk Staten Island-en,
•         nem szurkoltunk semmilyen sporteseményen,
•          nem voltunk élő late night show-ban,
•   a Vasalóházba egyszer szeretnék bemenni és megnézni milyen a szoba a legkeskenyebb részen
•         nem rendeltem piát a pultnál állva és flörtölve a mellettem ülő pasival,
•         San Francisco-ban arra is rájöttem, hogy elfelejtettem New York-i sajttortát enni;

ezért nem fenyegetésnek szánom, de jó ha tudod, New York, még találkozunk!

Vasaló ház

Amiket nem tudtam hogyan beleszőni a gondolatmenetembe, de muszáj felsorolnom:

•      A Central Parkban nem lehet dohányozni, elég kemény dollárokat fizetsz, ha mégis megteszed.
•           Minden szivar dominikaiként van eladva, még a Cohiba is.
•           Az útjavítás 1 óra alatt befejeződik, spéci eljárással, amit végig is néztünk.
•          New York koszos este és hajnalban, mindenhol szemét.
•          A metro büdös és mocskos.
•          New Yorkban nem tudsz eltévedni.
•          Minden ablakba belátsz este.
•          Október elején jártunk ott és már mindenhol karácsonyi díszek voltak.
•     Ha Trump otthon van, lezárják az utca bizonyos részeit – otthon volt, de nem volt érkezésünk beugrani hozzá.
•      Minden utcasarkon van egy pereces.

Nagy dilemma volt nekem ez a szösszenet. Akartam, hogy legyen egy írott emlékem New Yorkról, de nehéz írni róla. Minden helyhez, ahol jártunk, megannyi érzés párosul, mást jelent nekem John Lennon zenéjét hallgatni a Central Parkban és egészen mást a szüleimnek, akiknek Ő a fiatalságuk ikonikus alakja.

Valószínű máshogy éljük meg anyával a Chrysler épületet, mert egyből a Szex és New York intrója ugrik be és egészen máshogy látja és gondol rá apa, aki nem látott egyetlen egy részt sem.

Ma, mikor az írásom kapcsán New Yorkról beszélgettünk mindenki elmondta, mi volt számára a legnagyobb élmény és miért. Egyetlenegy dolog volt, amiben mindhárman egyetértettünk, hogy volt, amelyikünk egyből, más pár nap elteltével, de otthon érezte magát New York négyzetrácsain. Én pedig szentül hiszem, hogy New York titka pont abban rejlik, hogy mindenki érzelmeire hatással tud lenni.