Szösszenet az Irigységről, az Álomról, a Meghatottságról és a Csodálatról

" Kedves Nézőink, kapcsolják be biztonsági öveiket, mert a 32. Magyar Forma 1-es nagydíj, hamarosan elrajtol..."
Vasárnap délután van. A TV előtt ülünk apával, miközben anya palacsintát süt (ebéd utáni megkésett desszert) és várjuk, hogy kigyulladjon a zöld lámpa. Feszült csend, minden szem a képernyőn: egy piros, két piros, három piros, négy piros, öt piros felbőgnek a motorok és kiugranak állásukból az autók és pilótáik. Két óra, 70 kör és egy igazi pihentető vasárnap délutáni alvás következik. Az a csodálatos ebben a Forma 1-s alvásban, hogy az ember szervezete az elalvást és a felébredést is tökéletesen időzíti. Rajt, szunya, majd fokozatos ébredés a véghajrára. A köztes részt úgy is összefoglalják. 
Azon morfondíroztam ma, mikor csak nem jött az álom a szememre, hogy hogyan is lett belőlem, olyan fanatikus sport néző ember, mint amilyen az elmúlt hónapokban,  hetekben és ezen a hétvégén  voltam/ vagyok.
Azért is foglalkoztat a kérdés, mert szembe nézve a valósággal megállapítom, hogy mi nem vagyunk túl sportos család. A bátyám ugyan játszott a DVSC ifi csapatában és mindenki nagyon tehetségesnek tartotta, végül más utat választott. Én, néptáncoltam 4 évig és teniszeztem 2 évig, de tulajdonképpen ez csak leírva néz ki ilyen jól, hisz még csak az átlagos szintet se hoztam egyikből se. Anyukám szerintem soha életében nem sportolt rendszeresen. Ő a biciklizésre és a sétára esküszik. A futás szerinte csak unoka után egészséges, minden más esetben károsítja a szervezetet.
Apukám pedig csak limitáltan űz sport tevékenységet: hetente jár tekézni és hetente jár sakkozni, de a vízi sport nála kimerül a medencében whiskyzéssel.
Úgyhogy bevallom, ebben bizony nem jeleskedünk, ezért is furcsa, hogy a tévében és élőben szeretjük nézni a sportokat.
Anya például különös szenvedéllyel viseltetik  a hegymászásért. Szerintem nem nagyon van olyan  hegymászókról készül ( különösen Himalája) dokumentum film a tévében, amit ne nézne meg, vagy ne látott már. A jégtánc hosszú órákra leköt minket. Ha már anyát elemzem sportok terén muszáj levésnem, hogy az ő szurkolása meglehetősen szokatlan. Minden esetben a szerinte gyengébbnek drukkol még akkor is ha az erősebb mondjuk magyar színekben pompázik. Nagyon ritkán tesz ez alól kivételt, például vízilabda.
Apa minden evő sportok terén. Pókertől - úszásig, focitól - sakkig, szumótól- ökölvívásig mindent szívesen megnéz a TV-ben.
A bátyám pedig megtanított arra, hogy vannak sportok, amik csak élőben az igaziak: például foci.
Én magam minden sportot kicsit unalmasnak tartok a TV-ben, de minden sport közvetítésnek van olyan része, amiért szó szerint rajongok és emiatt képes vagyok végig nézni, de a legjobban azt szeretem az egészben, mikor a család minden tagja együtt szurkol, latolgatjuk az esélyeket, kommentáljuk a látottakat, örülünk, bosszankodunk vagy szívjuk egymás vérét ha épp ellentétes oldalon állunk.
Az utóbbi években a sport közvetítéséket mindig átlengi nekem az irigység, a vágyódás, a meghatottság vagy csak simán  a csodálat érzése.
Ezen a héten délután hattól bérelt helyem volt a nagy képernyőnk előtt és izgultam, valahányszor magyar sportoló csobbant a vízbe.
Hosszú Katinkát például évek óta figyelem és követem. Lehet Őt utálni vagy szeretni, isteníteni vagy kritizálni. Rajongani érte vagy nem szimpatizálni a személyiségével, de én szeretem az olyan sportolókat, akikért nem kell aggódnom. Tudom, ha bemegy a vízbe, akkor teljesít és csodálom a kitartását. Az úszás amúgy is a kedvenc sportjaim egyike, talán azért is mert, ez az egyetlen sport amiben eredményt tudtam elérni:
1. Magamtól tanultam meg úszni 5 évesen!
2. Két évvel ezelőtt átúsztam a Balatont!  - ami, nekem akkora élmény volt, mint úszóinknak a mostani VB. Még úgy is, hogy a parton nem 12 ezren szurkoltak nekem " csak" ketten, Borika ( 2 évesen) és az anyukája, aki a legjobb barátnőim egyike Eszter. Az egyetlen olyan barátom, akivel sportról, sportközvetítésekről igazán hosszan és mélyen tudok beszélgetni.Az úszás tehát az egyetlen sport, amit űzni és nézni is nagyon szeretek.
Ami még vonz a sportokhoz és sportolóinkhoz, mindegy milyen sportágban: meghatódni Velük, miattuk a magyar Himnuszon.
Itt azonban be kell vallanom három dolgot:
1. Minden sportközvetítésben a legjobb rész nekem a: Himnuszok.
2. A magyar Himnusz csodaszép zeneileg, de valahányszor felcsendül az olasz Himnusz mindig elfog a vágy: Oh, bárcsak ez lenne a mi nemzet lelkesítő dalunk.
3. Én bevezetném, hogy 173 évente Új Himnuszt válasszunk! Milyen véletlen, hogy idén pont 173 éve, hogy megzenésítették ezt a szomorú magyar imát.
Ez utóbbi két ponton szoktam gondolkodni, hogy vajon hányan gondolják még úgy rajtam kívül, hogy a Himnuszunk nagyon diplomatikusan megfogalmazva, annyira nem lelkesítő. Őszintén szólva, belőlem a maradék remény és küzdeni akarás is elszáll valahányszor meg hallom. (Lehet a Szilveszter ezért se szeretem?)
Visszakanyarodva a zenei kultúrából a sportokhoz. A bátyám baráti körében azzal vívtam ki magamnak tiszteletet és megbecsülést, hogy egy beszélgetés során kiderült, tudom ki repülő bajusz és Morgenstein, ezzel bizonyítva, hogy ha tél, akkor forralt bor és síugrás.
A focihoz kapcsolódó élményeimről már írtam több szösszenetben, de most megemlítek egy fura párhuzamot. Egy barátom nem rég Prágában járt rock koncerten. Napokkal a koncert után is euforikus állapotban mesélt arról, milyen nagyszerű érzés, amikor húszezer embert hajt valami közös cél. Ahogy leírta az élményeit, rájöttem ez teljesen olyan lehetett, mint amikor a magyar válogatott futball mérkőzésen voltunk a bátyámmal és harmincezer ember egyszerre ugrott és kiáltott fel, vagy zendített rá: Hajrá Magyarok. Habár ma már ritkábban látogatok ki focit nézni, még most is a zsigereimben érzem, a meccsek hangulatát, szotyi és sörgőzős mámorát.
Pár hete Münchenben, azzal érdemeltem ki angol főnököm angol főnökének egész estés figyelmét, hogy kiderült teljesen odáig vagyok a Forma 1-ért.  Amikor leültünk az étteremben az asztalhoz ez a jóvágású brit férfi megkérdezte, hogyan szerettem meg és miért szeretem a guruló cirkuszt. A főfogásig tartott a monológom. Elmeséltem neki, hogy mindent, amit a forma 1-ről tudok az apukámtól tanultam. Ő matematikus és amúgy hosszú évekig felső vezetőként dolgozott és egyszerűen magával ragadott az ahogyan a számokat, a csapatmunkát és a sikert ezen a technikai sporton keresztül bemutatta/ bemutatja nekem. Nem a Forma 1 rongyrázását szeretem, nem azt szeretem, hogy milliárdokat érő üzlet, bár ez is ad neki egy érzést. A technika forradalma, ami itt a leglátványosabb, a szabályrendszere, a legapróbb részletekig kidolgozott folyamatai tetszenek, meg persze a sebesség és a motor hangja.
Innentől kezdve, egy egész estén át egymás szavába vágva beszéltünk róla. Jó érzéssel töltött el, hogy van rajtam kívül még valaki, akit lenyűgöz, hogy mennyi számot, kanyart tartanak fejben a versenyzők, mennyit és hogyan edzik magukat, mert bizony engem a F1-ben ezek izgatnak a leginkább.
Aztán megkérdezte Tőlem, ha nem HRs-lennék, mi szeretnék lenni:
Mire én:
Olyan Pulitzer díjas best seller szerző, aki Forma 1-s istállóban mérnök, olyan kecses mozgással mint a jégtáncosok, olyan szép és csinos, mint a tornász lányok és olyan sikerben fürödve, mint a sztárfocisták.
Ezzel a mondatommal talán értelmet nyert az irigység, amiről fent írtam.
Persze tisztában vagyok vele, hogy a fentiek egyike se valósulhat meg, de azért néha, mikor sportközvetítést nézek megfogalmazódik bennem az egyik vágyam és álmom:
Bárcsak egyszer olyan sikeres lehetnék abban, amit csinálok vagy ami a hobbim, hogy felkérjenek, a F1 Magyar Nagydíjon, vagy egy Világbajnokságon , hogy adjam át a győztesnek járó aranyérmet/ serleget.

Hoztam pár képet, olyan sportokról, amiket szeretek és hébe-hóba űzöm őket.

Mélytengeri/Felszíni búvárkodás:

Rendhagyó box

Hm de régen ültem motoron...

 Lovaglás -ezt egy ideje nem nagyon gyakorlom

Az örök szerelem: Íjászat

Szösszenet 25 négyzetméterről

Izgul a család. Hétfő este van, hatalmas vihar, szakadó eső villámlás. Természetesen nem a vihar miatt izgulunk ebből jó pár évtizede sőt van, aki már  fél-évszázada kinőtt. A garázsunkért aggódunk.
Érdekes, hogy azt írom garázs, mert a szó hagyományos értelmében ez nem is garázs. Illetve, garázs két kocsi beállóval, hatalmas kétszárnyú ajtóval de létezése 22 éve alatt egyszer sem állt benne autó, garázsként tehát soha nem funkcionált. Miért aggódunk akkor még is miatta, ha nem állnak benne még vihar idején sem autóink? Rendben, elmesélem de ha ezek után nem barátkozol velem tudni fogom, hogy szűk látókörű és maradi gondolkodású vagy :).
Az igazi férfi ismérve:
Ír egy könyvet
Csinál egy fiú gyereket
és felépít egy házat
Jó apám 1994-re teljesített az első két pontot, így 1994-ben elkezdtünk építkezni és 1995 Július 1-én apám férfi lett,  hisz aznap beköltöztünk saját házunkba. Az otthonunk, akkor még nem érte el mostani pompáját, így nem volt kikövezett út a garázshoz, talán ez lehet az oka annak, hogy a garázsunk elsődleges funkciója a lomtár volt.
A szerelő aknát, amit beleterveztünk (a kocsik alá), évekig használtuk éléskamrának - kiválóan működött, krumpli, hagyma, alma tárolására. A talajvíz emelkedésével azonban funkciója értelmét vesztette és betemettük.
A garázs volt unokatestvérem tanuló terepe is. Első felindulásában úgy érezte a vas az életfogytig tartó szerelem és csinált is nekünk egy ritka logikátlan padlásfeljárót, azóta is utáljuk hisz elfoglalja a garázs felét, de mentségére legyen mondva soha- senki nem esett le róla, eddig! A szüleim legközelebb, akkor váltak az unokatestvérem mecénásává, amikor úgy döntött festő lesz. Ekkor kapta a garázsunk a szép fehér falszínt. 5 évente ajánlott foglalkozást váltani, ezzel unokatesóm is egyetértett és burkolónak csapott fel, így történt, hogy a garázsunkat lecsempéztük. Rokonom foglalkozás kalandozásaiban az a legszebb, hogy mi voltunk az első és utolsó megrendelői is adott mesterségének, de ma már úgy fest révbe ért, távol a mi garázsunktól.
A helytől, ami 22 éve gyűjti lakásunk már nem kellő,- kicsit félve írom le - leselejtezett darabjait. Meg van mindennek a maga ideje és sorsa, de jaj annak, amelyikre azt mondjuk: vigyük ki a garázsba, ez egyet jelent a dobjuk ki mondattal. Először csak egy két ócska, szék, komód, pár ocsmány ajándékba kapott váza került ki, ma már ennél sokkal többet rejt.
A mi garázsunk a házunk lelke.
Először is jó ha tudjátok, hogy a garázsunk egyben a könyvtárunk is. Marx és Engels műveitől, Churchil életrajzáig minden nemű és témájú írott anyag megtalálható. Ott figyel a polcon az, az Új magyar lexikon, amellyel a szüleim kitámasztották egykor volt hitvesi ágyukat, amikor annak kitört a lába, de szinten ott lapul valahol a nagy könyvek között megbújva apukám verses kötete is. Ha véletlenül bent ragadnál a garázsunkban, nem kell izgulni akad számodra bőven szórakoztató irodalom úgy 100- 150 darab régi klasszikusokkal. Ha már a művészeteknél járunk, most van itt az ideje, hogy elmondjam jelenleg Seres, Burai, ismeretlen tájfestő, valamint László Ákos műveiből kaphatsz tárlat vezetést hisz a garázsunk falát csak ilyen páratlan tehetségek díszítik, a fenti művészeknek megnyugtatásként közlöm, családfőnk képe és a bátyám és az én portré képünk is ott figyel, mert azt hiszem minden családban általánosan bevett szokás, hogy a gyerekek kiskori képei a garázsban lógnak a falon.
Aki eddig kéthetente a tesco melleti parkolóba járt régiségvásárra, szólok, nálunk mindennap ha betévedsz a garázsba találsz jobbnál jobb régiségeket, nagyapám pecabot gyűjteményét, nagymamáim régi bőröndjeit, csecse-becse tárgyakat.
Bizton állíthatom a Mercedes forma 1-s istállójában nincs annyi lágy és szuper lágy vagy esőmenő gumiabroncs, mint a mi garázsunk 25 négyzetméterén.
A 3 biciklink közvetlenül a művészi képek mellett lógnak a falon.
3 szekrényen vannak szerszámos ládák, tele szerszámokkal még se találtunk imbuszkulcs készletet akkor, amikor úgy döntöttünk, hogy itt az ideje konditermet kialakítani a még fel nem használt 3 négyzetméteren. Ez a legújabb és általan legjobban szeretett funkciója a garázsunknak. Amikor  múlthéten a barátaim eljöttek, hogy az ellipszis trénert összeszereljék nekem, Marika két röhögőgörcs között megígérgette velem, hogy írok majd a garázsunkról és a szüleimről szösszenetet. Az utóbbit még formálgatom, de a garázsunkat szerintem elég jól bemutattam. Mielőtt azonban választ adok a fenti kérdésre, miért is aggódunk mi most. Elmondom a legnagyobb csattanót.
A mi garázsunk konyhaként is funkcionál, mert hiába van a házunkban gyönyörű szép konyha, indukciós tűzhellyel, szuper konyhai gépekkel és edényekkel, mi bizony a garázsban a bátyám 20 éves íróasztalán felállított rezsón főzzük a vasárnapi ebédet, a kukoricát nyáron, hogy édesanyámat ne zavarják a szagok.
Most azért izgulunk körmünket lerágva, hogy mi lesz velünk holnap ha a nagy eső miatt a garázsunk beázik az éjjel, hogyan olvas majd apa a karosszékben Mérőt, miközben anya a levest főzi és méri ki, én pedig azt mérem hány kalóriát égettem az ellipszis gépen és mindezt ami imádott garázsunkban?

Múltidéző - Angliai szösszenetek 2

Hi Everybody!

Igen, igen megint egy angliai szösszenet.
Rájöttem valamire: Én otthon ugye bár ritkán takarítok, de akkor nagyon alaposan. Itt viszont mindennap, úgyhogy ma nyugodtan tudtam felszínesen pakolgatni, szekrénybe süllyeszteni a ruhákat.
A napjaim továbbra is változatlanul egyformák. Minden reggel jókedvűn ébredek és tele vagyok energiával. Élet mottóm a " Ki nem szarja le" érzés lett és ettől valahogy remek  a hangulatom, mert nem szeret a gyerek - leszarom, még mindig jobb mintha a kutya nem szeret, a gyerek legalább nem harap a seggembe. Nem alapos a takarításom, mutassák meg hogy kell, addig meg: ki nem szarja le és a többi és a többi.
Egyébként élvezem a napokat Felnonéknál, elég mozgalmas életet élnek: házépítés, vendégek szóval nem unatkozom.
Az Anyuka (Tina) roppant figyelmes és nem utolsó sorban türelmes, képes háromszor is elmondani valamit, ha látja rajtam a teljes tanácstalanságot. A gyerekek meg vagy megszoknak vagy megszöknek.
A múlt héten történt egy mókás eset.
Mivel a lányoknak egyforma a ruha méretük (függetlenül az 5 év korkülönbségtől) gyakran összekeverem őket és bekerül egy-egy darab rossz fiókba. A minap Lilian hazatérve a suliból ruha után koslatott a szekrényében, meglátva nővére holmijait az ő saját privát cuccai között nagy méreggel, dúlva- fúlva kihajította őket. Én, végignézve, hogy teszi tönkre fáradtságos napi munkám, akaratlanul is kiszaladt a számon magyarul: Anyád! Lilian megtorpant rám meresztette hatalmas kék szemeit és feltette a kérdést: Ez mit jelent?
Tudván hogy elképesztően jó hallása van és felfogja ismerni a Fuck You és Anyád közti hangsúlybeli hasonlóságot kicsit izgultam, de azért megpróbáltam a lehetetlent: csak azt, hogy nem tudtam, hogy ez Jane ruhája és képzeljétek elhitte, hogy egy szó angolul egy barokk körmondatot jelent.
Rájöttem tehát, hogy magyar káromkodással csendet lehet kicsikarni.
Amúgy ha már tiszta ruhák, a mosásuk katasztrofális. Körülbelül 30-40 perc, ami még az öblítésre is kevés, ezért a ruhák ugyanolyan mocskosak, mint mosás előtt. Már érik a gondolat, hogy felvetem Tinának, ha csak azért mosunk, hogy jó illatúak legyenek, tegyük őket vállfákra és akasszuk ki a levegőre, legalább nem kell vasalnom.
Kezdem a búcsúzkodást sokan vagytok, az időm pedig kevés..
Anya:
Látom őrületes tempóban fejlődik technikai tudásos, sok gyakorlás és menni fog 10 újjal is. Remélem nem kezdet még el főzni a kaját, ráérsz holnaptól.
Apa:
Tegnap az apuka a vacsoránál azért szidta le Janet, mert tele szájjal beszélt, meg is sajnáltam kicsit, de aztán rájöttem igaza volt a családfőnek, hisz ilyen korán meg kell kezdeni a nevelést, mert olyan elkanászosodott felnőtt lesz, mint egy általam nagyra becsült közeli rokonom :).
Szilárd:
Írjál már!!!!!
Petra:
A vicc baromi jó volt. A könyvtáros néni nem csípi a burám, mert hol a Szilárd hol a Te leveleiden hahotázok nagyokat, kivívva a könyvtáros néni rosszalló tekintetét. Légyszi, néha járj be órákra különben honnan lesz jegyzetem?
Sárika:
az angol pasik miatt nem érdemes kijönni, a kaja miatt se, de legalább angolul csacsognak evés közben.
....
Eszter:
Szombaton  reggel a szokott helyen: London Waterloo: 9:00, ne késs!

P.
Kata

UK, Esher, 2004 szeptember

Lilan szobája, a képeket ő készített, ezzel is húzva a lefekvés idejét. :)

Múltidéző - Angliai Szösszenetek 1

Jó pár hete vagy lehet inkább jó pár hónapja, ígéretet tettem ebben az írásban arra, hogy ország-világ elé tárom a szösszenetek első szárny csapásait. A leveleket a barátaimnak és a családnak küldtem 2004 és 2005-s évben, mikor székhelyemet az Egyesült Királyságba tettem át. 13 évet megyünk most vissza az időbe, ha szeretnétek látni egy bébisintér mindennapjait, megismerni engem 21 évesen és kíváncsiak vagytok a "korai kovács" még kissé kiforratlan írói szakaszára, akkor tartsatok velem a múltidézésben.

Angliai Szösszenet 1

Sziasztok!

Írok egy mindenkinek szóló levelet, aztán majd mindenkinek küldök külön is, ha lesz időm.

Vágjunk bele! A hely ahol lakom, Esher körülbelül 20 percre van Londontól így elég hamar bent vagyok a fővárosban. Esher egy Hajdúböszörmény nagyságú település. A ház, ahol töltöm a következő 1 évemet a város egy elzárt még is központi részén található. Azon a birtokon lakom, ahol egykoron a Beatles legendás George Harrison-ja élte napjait. 

A ház körül hatalmas golf pálya, egy hatalmas parkkal övezet magániskola és egy nagy erdő van. Imádom, mikor Rhettel (fekete labrador kutya) teszünk egy jó hosszú (kb egy órás) sétát az erdőben. Egyrészt mozgok, más részt nem kell semmivel sem foglalkoznom. Amúgy bírom ezt kis dögöt (kutya), szerintem mostanra Ő is megszeretett mert esténként befekszik az ölembe.

 

A mostani ház nem túl nagy- már csak a fele van meg, de februárban elköltözünk és az már egy hatalmas palota lesz, ugyanezen a birtokon. A családfő (Charles) megmutatta ma a tervrajzot, hú vannak méretek. Az apuka aranyos de ingeit, mint helyi látványosság már le is fotóztam. A kedvenc együttesem: bili kék, bugyi rózsaszín, citromsárga függőleges csíkozással, amihez ha felveszi a vízszintes csíkozású szivárvány színeiben pompázó nyakkendőjét szem nem marad szárazon és nagyot dobban minden női szív. Némi ízlésficamtól eltekintve kedves fickó. Imádja a lányait, a feleségével harmonikus a kapcsolata építész (ha jól értettem), a gyerekkorát a szülei foglalkozása miatt Afrikában töltötte.
Az anyuka is nagyon kedves megköszöni a munkámat és persze mindig minden nagyon: Lovely - Great és mindig nagyon Happyk vagyunk. Még hezitálok elhiggyem- e ezt, amúgy meg mindegy is, amíg beszélnek angolul, adnak enni és pénzt, ki nem szarja le mi igaz és mi felszínes. 
Ha már kaja: KATASZTRÓFA. A legjobb étkezésem eddig Eszterrel volt a McDonald's-ban, ezek után gondolom elbírjátok képzelni milyen a koszt. Pedig! Tina (anyuka) szeret főzni, de még is csak a UK-ban vagyunk. Ettől függetlenül ne hogy azt higgyétek, hogy fogyok. Nehéz úgy, hogy jobb híján egész nap csokikat zabálok.
A gyerekek: Bár a nagy lánnyal kevesebbet vagyok Ő még is szimpatikusabb. Kedves, segítőkész, együtt csinálunk matek házit. Hitetlenkedve tapasztaltam, hogy 12 éves kora ellenére nem tud megoldani egy egy ismeretlenes egyenlet rendszert, elmagyaráztam neki. Magyaráztam? Nyelvtudás híján csak bökdöstem a füzetre írt többlépcsős megoldási folyamatot bízva abban, hogy majd csak megérti a gyerek. Nagyon szereti a CD-met.
A kisebbik kislány szerintem elég akaratos, nem igazán tudom hova tenni. Hol puszil, ölel, mosolyog rám, odabújik hozzám, hol meg le se szar. Nála érzem sokszor, hogy: én itt dolgozom és azért vagyok, hogy Őt kiszolgáljam. Ettől függetlenül nincs vele nagy baj, bár nekem egy fogmosási időm annyi, mint ennek a kislánynak a heti adagja.
Jövő héten megyek nyelviskolába tesztet írni, kíváncsi vagyok az eredményre. A nyelv aggaszt egy kicsit, illetve k..ra semmit nem értek csak ha szájba rágósan elmagyarázzák, elképzelni se tudom, hogy lesz ebből tárgyalóképes - anyanyelvi tudás.
Mennem kell, lejárt a könyvtári internet időm, amint tudok jelentkezem egy újabb angliai szösszenettel, vigyázzatok magatokra és ne izguljatok, mert mindent összegezve jól érzem itt magam.
K.
UK, 2004 ősz

Szösszenet a mi ellentmondásos kapcsolatunkról...

A születésnapom és én borzasztó ellentmondásos kapcsolatban vagyunk. Szégyen nem szégyen, de engem minden évben megvisel, hogy öregszem. Próbálom ezt olyan köntösbe bújtatni, hogy olyan életszeretet van bennem, hogy elszomorít, hogy mindig egyre kevesebb lesz belőle, de ez egy őszinte blog, nem szédítem az olvasóimat ilyen álszent dologgal még ha van is igazság tartalma, a helyzet az, hogy a hiúságom, a ráncaim, az őszülő hajam a legnagyobb probléma. Egyfelől tehát, nem örülök annyira az évfordulónak, másfelől viszont gyermeki izgalommal várom. A sok három - négy -öt év körüli kisgyerek, aki körülvesz és csillogó szemmel lelkesen számolják hányat alszanak még születésnapjukig rádöbbentettek, hogy jómagam is hasonlóan érzek, csak 34 évesen ezt már ciki lenne mindennap strigulázni. A másik nagy ellentmondás bennem, hogy nem várom el senkitől, hogy megköszöntsön, soha nem sértődöm meg ha ez elmarad, viszont rettentő jól esik, ha valakinek eszébe jutok, sőt mi több vannak olyan emberek, akiknek a köszöntésére már babonásan figyelek, és csalódott vagyok, ha nem érkezik meg.
Ma reggel a bátyám és én, mikor kölcsönös fázis késésben felköszöntöttük egymást realizáltuk, hogy nem csak külső vonásokban de bizonyos jellem és viselkedési szokásokban is hasonlítunk.
Mindketten hendikepesek vagyunk mások születésnapjának megjegyzésében és megemlékezésében. Az egymásét csak azért tudjuk, mert a szüleink voltak olyan jó fejek, hogy úgy hoztak össze minket, hogy  5 óra és 5 év választ el bennünket. Én Július 4 -én, Ő július 5.-én látta meg a napvilágot. Szóval egymást, azért hellyel - közzel betudjuk lőni, de van, hogy hatodikára vagy harmadikára csúszik át a köszöntés.
Nem akarom rontani egyébként sem rózsás helyzetünket,  de muszáj papírra vésnem az egyik kedvenc történetem, bizonyítékul a fentiekre. Jó pár évtizede történt, még azokban az években, mikor mindketten otthon laktunk. Bátyám a hűtőbe benézve, egy tortára lett figyelmes.
Kata, kié ez a torta? - kiáltotta nekem
Milyen torta? - jött a válasz tőlem
Gyerekek, az az én tortám - szólalt meg, a születésnapját aznap ünneplő Anyukánk.
Ebből is jól látszik, hogy a mi szeretetünk nincs korrelációs kapcsolatban a születés napi köszöntéseinkkel.
Abban is nagy egyetértés van köztünk, hogy mivel mi tisztában vagyunk hiányosságainkkal e téren, soha nem sértődünk meg és nem várjuk el a köszöntést senkitől sem. Viszont, őszinte csodálattal és tisztelettel tekintünk azokra az ismerőseinkre, barátainkra, rokonainkra, akik minket évtizedes mulasztásaink ellenére is minden évben rendületlenül felköszöntenek. Nem várjuk el, de rettentő jólesnek nekünk a köszöntések és igen, nem titkoljuk ilyenkor kicsit elszégyelljük magunkat.
Én egy kicsit jobb vagyok amúgy a helyzet kezelésében, mert a születésnapom után még pár napig (amíg tart a lelkiismeretfurdalás) rendületlenül köszöntöm a facebookon az ismerősöket, de jaj, szegény decemberiek...
Nem születésnaphoz tartozik de arra is rájöttünk ma, mikor felköszöntöttük egymást, hogy mi rettentően utálunk telefonálni. A telefon csörgés nekünk már egyet jelent a munkával, döntéssel, probléma megoldással, kéréssel és minden híváson érkezzen bárkitől ezek az érzések nyomot hagynak. Épp emiatt a telefonjainkat is borzasztó slendriánul kezeljük, a visszahívási és üzenetválaszolási kultúránk nem szépítem: Katasztrofális, de talán nem túlzok ha azt mondom: nekünk ilyen kultúránk nincs is. Most jövök csak rá, hogy lehet emiatt, de az egyetlen ember, akinek a hívásait mindig minden körülmények között felveszem (ha meghallom), az a testvérem. Ilyen témák kíséretében kívántunk egymásnak sokat és boldogat, ajándékról már évek óta nem értekezünk, hál Istennek azt elrendezik a szeretteink.
Kicsit elszakadva a testvéremtől, de ráhangolódva az ajándékokra meg kell, hogy említsem az idei termésem. Talán a karácsonyi bejegyzésemben  már írtam arról, hogy nem szeretek ajándékot kapni. Feszült leszek attól, hogy nem tudom eléggé kimutatni, hogy mennyire tetszik, meghat és örülök neki. Rögtön itt is van a másik ellentmondás, nem szeretek ajándékot kapni, miközben meg annyira szeretem az összes ajándékomat, amivel születésnapomkor meglepnek. Évekre visszamenőleg feltudom sorolni mindet (szemben a karácsonyival, amit már szilveszterkor is nehezen idézek fel). Nem tudom, hogy miért van, de a születésem évfordulóján csupa olyan dologgal kedveskednek nekem, ami számomra nagyon sokat jelent.
A HR csapatomtól idén egy olyan kis könyvet kaptam, amivel hosszú hónapok óta szemezgetek, a kísérő szöveg mellé az volt, hogy írjak bele sok szösszenetet. Kaptam mellé tollat sokat, mert azokat rendszerint mindig elhagyom, vagy másoktól véletlenül lenyúlom. Megleptek fotóalbummal, benne sok sok közös képpel, hogy akkor is velem legyenek ha épp a világ másik felén pihenek. Nincs szülinap könyv nélkül, az is bekerült puttonyomba, ahol helyet kapott még egy csodás Kis Padlizsán által készült fagyi torta. Ennyi már önmagában elég lenne, hogy azt mondhassam szép termésem volt a 34.-en, de másnap az asztalomon, virág csokor, színház jegy fogadott egy remek barátomtól, majd a legmókásabb - legviccesebb ajándékom szintén egy jó barátomtól, mely azóta ha hinni lehet a főnökömnek, akkor a munkahelyem legnagyobb emberének virtuális postaládájában önálló életre kelt és  dicsőséges nemzetközi karriert fut be, reméljük ezzel hozzásegítve engem  a nagy találkozáshoz.
Érkezett meglepetés az én postaládámba is, újabb csodás képek Esztertől, amit eddig titkolt, de most egyet megmutatok Nektek. A Kis Padlizsán szebbnél szebb torták dömpingével ünnepelte 34. életévem. Pénteken koncertre megyek, mert Andi kolléganőmtől megtanultam, az embernek nem születésnapja hanem hete van.
Fürdőzök még pár napot a születésnapi mámorban, hogy aztán hétfőtől ráhangolódjak arra, hogy jövőre újabb sokkoló számot "ünnepelhetek". Azt hiszem kimondhatom ez az öregedés dolog nehezen megy nekem...

                                                                  Kis Padlizsán - Vegán Nyers csokitorta

                                                                Kis Padlizsán: Vegán Fagyi Torta

Kata Eszter Photography képe, Marika és Én

Szösszenet a 34.-re

Ma reggel úgy keltem fel, hogy írni akartam mindenképpen egy szösszenetet. Számtalan téma kavarog a fejemben, amiből aztán szép kerek történet kerekedhet, de úgy döntöttem egyenlőre mindet félre teszem és írok pár sort róla, és neki mert a héten több mindent is ünnepelt: két Tininindzsa jelmezt, barátnői sikereit, születésének napját és a hamarosan ünnepeljük barátságunk 34. évfordulóját. Azt hiszem ennyi év után kijár egy rendhagyó szösszenet arról, hogyan telt az elmúlt 3 évtized.
Először is egy beismeréssel kezdem, amit talán tud vagy kicsit sejt, nekem ő, Seres Sára mindig egy őszinte tükör saját magamnak. Sokszor szembesít azzal, mit nem csinálok jól, máskor próbára teszi megmondó énemet és igazságérzetemet, láttam benne versenytársat az elmúlt évek alatt, példaképet kitartásban, bajtársat mikor ugyanabban a gödörben voltunk, hűséges barátot, akinek üzenetet küldök ha járom a világot, sokszor nevetünk nagyokat és sorolhatnám még, de talán a legigazabb az, az állításom lesz, hogy a hosszú évek óta tartó barátságunk sok mindent tanított nekem. Az évek nagy tanítómesterek, olyan kérdésekben, hogy értsük meg jobban a másikat, fogadjuk el azt, hogy máshogy működünk, miközben nagyon sok mindenben rettentően hasonlítunk. Bizton állíthatom, hogy Sáritól kaptam életem legkeményebb mondatait, de a dicséretei is épp olyan őszinték és igazak és mindkét pólusnak nagyon nagy hatása van rám. 
 S bár napjainkban teljesen más élethelyzetben vagyunk, ő 3 gyerek, családi ház, vállalkozás, társ, szemben az én multis szingli életemmel, ez nem volt mindig így, sőt életünk meglehetősen hasonlóan indult.
Mindketten második gyerekek vagyunk. Szüleink szomszédok voltak a Lehel utcán, akkor, amikor az Újkert az aranykorát élte a csodás és megismételhetetlen 80-as években. Családjaink a mai napig összejárnak, igaz felmenőink már kissé öregurasan csak délután kávézgatnak. Pedig ha valaki, akkor Sári és én illetve az összes többi gyerek, akinek volt szerencséje abban a lépcsőházban felcseperednie igazán jól tudjuk milyen az, amikor apáink és anyáink a 14. emeleten minden szombat este buliznak és vadul dorbézolnak, miközben mi 10 év alattiak, egy szinttel lentebb életünk első horror filmjét rettegjük végig, idősebb testvéreink mellett. Hoppá rögtön itt egy meghatározó élmény: Sárival néztem először horror filmet Drakula vérebe a kutyát Zoltánnak hívták, mint jó pár évvel később az egyik szerelmemet, akivel szemben Sári Drakulaként védelmezett és levélben ecsetelte a pasasnak, mit tesz ha megbánt engem vagy többet sírni lát miatta. Ezen amúgy a mai napig meghatódom, most hogy így leírtam bevallom nem tudom Sárika tudja-e, hogy én tudom: Mit tett értem azon a nyáron. Ej,  ne ugorjunk ennyire előre, hisz még nem is meséltem, hogyan másztunk hegyet minden évben Hután szarvasbőgéskor a szokásos bulizós kirándulásos lehel utcai bandával.
Huta nekem azóta is az önfeledt barátos hétvégéket jelenti, amikor 20-30-an, négy - öt család felkerekedett, hogy a Zempléni hegyeket közös erővel bevegye, majd kicsit pityókásan ételkritikusként eldöntse, az én apukám, vagy Sári apukája főzi a jobb marha pörköltöt, vagy slambucot. A hutai kis házban lettünk mi gyerekek elszállásolva, 9 négyzetméteren, nyolc gyerek, két ágyban és földön szivacsokon bekuckózva, ahol esténként Sári mindig elénekelte nekünk: az Ó milyen szép az éjjel dalt ezzel álomba ringatva mindannyiunkat - Oh, mennyire hiányoznak ezek az évek!
A színjátszással is kacérkodtunk mindketten, ő a Hairben szerepelt én a Micimackóban, ez mintegy jól is tükrözi melyikünknek jutott több tehetség-e téren :). Az általános és középiskolás éveinkre ha visszagondolok, eszembe jutnak az ott alvós lányos esték, amikor éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Jobb szerettem ha nálunk bandázunk, mert Sereséknél szigorú ébresztő szabályok voltak, amit az "én addig alszom szombaton amíg lehet" szervezetem, nehezen szokott meg, arról nem beszélve, hogy Danci cica is minden éjjel rám hozta frászt valahányszor elmentem pisilni és az emeletes ágyat még meg se említettem, persze Sárinak a galéria jutott. Amúgy úgy fair ha megemlítem, hogy minden ott alváskor kaptam friss- forró kakaót, amit Sári apukája nagy gonddal és odafigyeléssel készített.
Sárinak köszönhetem Eszter barátnőmet is, és az első nagy berúgásom pillanatait már így hárman őrizzük.
Ezeknek az éveknek az emlékeit több cipős doboznyi levél rejti, valahányszor elhatározom, hogy nagytakarítást csinálok az otthonomba, mindig órákba vagy napokba telik, mert elmerülök ezeknek a leveleknek az olvasásában és felidézem írott szavaink által az összes akkori történést. Szeretem, hogy akkor még nem volt se mobil se net, se viber, se sms és kézzel írt levelek a bizonyítékaim arra, hogy milyen ha igaz barátod van.
Elérkeztünk az egyetemhez és a nagy szerelmekhez, csalódásokhoz, lánykéréshez, összetört szívekhez, átsírt éjszakákhoz, vigasztaláshoz, biztatáshoz, a konstans baráti támogatáshoz, amik nélkül a fentiek nem igen mentek volna szerintem egyikőnknek sem. De nem volt hiábavaló a fent és lent mert ez mind kellett a nagy bejelentéshez: Kiskata képzeld babát várok.
Sose felejtem el a pillanatot: a budaörsi Tescóban voltam, épp toltam a bevásárló kocsimat, amikor jött a  hívás és Sári örömittas hangja, hogy elmesélje maholnap anya lesz. Mivel a négyes fogatunkban Ő volt az első várandós kismama így a szülését is forró dróton kísértük végig - és itt már örültem neki, hogy van mobil, net, viber és sms, mert Sári szerintem az egyetlen olyan "borult" elme :), aki miután a magzatvize elfolyt még úgy dönt, hogy kocsiba ül és Budapestről elautózik Debrecenbe.
Azóta tripláztak, így most már 2 fiú és egy kislány fitt, maratonista, vállalkozó (minden formában) anyukája.
Közös bennünk az is, hogy blogolgatunk és héba hóba említést teszünk egy-egy bejegyzésben a másikra:
Az én egyik legkedvesebb bejegyzésem Sári tollából, most éppen ez, amiben a karácsonyi Ötyét írja le, de ez szinte évről évre változik. Irigylem Őt sok minden miatt, hogy ŐSTEHETSÉGE van gyerek jelmezek alkotásában, a kreativitást, melyet az ujjai és a varrógépe valóságossá tesz. Irigylem törékeny csinos alakját, de minden nemes penész érzést felülírja a büszkeség, hogy barátomnak nevezhetem.
Nap estig tudnám írni még e memoárt, hogy milyen jó ez a barátság, de viber üzenetem érkezett, válasz a kérdésemre minek örülne:
Sári :
Szülinapra csak azt szeretném ha valamikor a héten együtt ebédelnénk, lehet piknik is :)
A blog bejegyzésem befejezem, hogy a válaszomat neki begépelhessem:
Nem biztos, hogy olyan szuper lesz a piknik, mint amit Ti szerveztetek nekem a 30. születésnapomra, de mit szólnál ha bevezetnénk a következő minimum 34 évre, hogy a születésnapjaink környékén piknikezünk egyet...

Boldog Születésnapot, Sári!

Döbbenet, hogy 34 év alatt csak 2 olyan fotó készült, amin közösen ketten szerepelünk :) meg van Kató Eszter Photography új megbízatása.