Szösszenet a rendhagyó ÖTYÉ-ről.

Sári, Marika, Eszter üljél le a székecskédbe, tárd nagyra szemed, és nyisd ki jól a füled, mert olyat hallasz tőlem, amit korábban sohasem. Felolvasom Nektek a hozzátok írt szösszenetem.Nem számoltam, de úgy hiszem hét éve is van már annak, hogy Karácsonykor rendhagyó ÖTYÉ-t szervezünk, és beiglik majszolása közben, Esztiék fája alatt átadjuk az ajándékainkat.Arra is tisztán emlékszem, hogy  nem az idei advent volt az első, ahol felvetettem engedjük el a tárgyi ajándékok kényszert, de sorra minden évben lelettem szavazva, így végre tudatosult bennem, ez most már örökre részre lesz a Karácsonyi ÖTYÉ –nek.Idén jó pár levélváltásunk, üzenetünk szólt erről a hagyományról, így mit tehettem volna mást, követtem a többséget és advent második felében betértem jó pár üzletbe. Konkrétan egy vasárnapom szólt arról, hogy rájöjjek, ti mi a francnak örülnétek.
Így utólag nem bánnom, hogy spéci ÖTYÉben volt részem Veletek, ráadásul úgy, hogy egyikőtök sem volt jelen. Rájöttem például arra, hogy mi mindennap viberezünk egymással. Néha rövidet, néha sokat, de egyben sem volt benne- ki mit szeretne kapni ajándékba. Azt is megállapítottam a boltokat járva, hogy magamnak viszont a fél világot megtudnám most venni, mert minden mi kezembe került, hogy talán jó lesz Sárinak, Marika hátha örül majd Neki, na erre Eszter tuti vágyik, az végül is nem volt más, mint amit magamnak szántam.
Igy esett az esett, hogy eldöntöttem 2016 Karácsonyi ajándéka, nem arról lesz híres, hogy olyat kaptok amire Ti vágytok, hanem hogy olyan ajándék lesz, amiben én vagyok benne.
Szemügyre vettem hát 2016-t, hogy lássam nekem mi volt fontos idén. Egy híján 50 azon könyvek száma, mik idén a kezembe és  általam elolvasásra kerültek, így az első ajándék ötletem, mindenkinek egy könyv lett.
Állj!
Mi előtt e csomagot Eszter feltéped, adok egy gyors útmutatást neked: Sokat töprengtem, még is milyen könyvvel lepjelek meg, majd rájöttem nem kaphatsz mást, csak is vicces regényt, írást, mert Te vagy az a barátom, aki idén a legtöbbször megnevetetett és akivel olyan páratlan és ritka humorérzékünk van, hogy a bonbonos poénon csak mi kacagunk nagyokat.Sárikám, látom a szemem sarkából, hogy tűkön ülve várod, hogy meglesd, hozzád milyen könyvet rendeltem. Mielőtt a nagy nehezen becsomagolt, papírt óvatosan felnyitod, elárulom, hogy ez a könyv nekem jött. Nem vicc, ahogy térültem- fordultam táskámmal levertem a polcról, ez az egy könyv esett a földre,  és ezt isteni jelnek vettem. Felvettem beleolvastam és végig rád gondoltam. Egyértelmű volt hát a könyv sorsa. De nem csak azért kapod, mert szántszándékkal nekem ütközött, hanem mert olyan erős szimbolikus jelentést hordoz magában. Azt hiszem kevés ember él a földön, akivel ennyire hasonlítunk természetben és még is ennyire máshogy gondolkodunk az élet sok területén. Hogy a blogod számomra legkedvesebb mondatát idézzem: Nehezen tudjuk az ajtó előtt letenni a vérmésékletünket. De talán pont ezek a szenvedélyes viták, véleménykülönböztetések, adják meg a mi évtizedes barátságunk savát borsát, és fejlődik benne jellemünk és önismeretünk. Marika. Jaj hát veled nehéz dolgom van e téren, mert akár ki mondod akár nem, ma megteszem én helyetted, 2016-ban nem a könyvek álltak prioritási listád élén, ami pedig mégis kezedbe került sokkal inkább kapcsolódott munkához, Kispadlizsánhoz jógához úgy hiszem. Idén a szórakozásnak most sokkal inkább más formáját választottad és gyakran mentünk közösen moziba. Igazi nagy klasszikusokat néztünk meg együtt, popcornt is sokat ettünk, de bizony bizony így elmaradt, hogy blogokat olvasgass. Ráadásul ha mindez nem lenne elég, a sors 3 csapást mért rád idén, hiszen 3 blogíró vesz most körül Téged. Kézenfekvő volt hát, hogy a Te könyved egy egyedi módon megszerkeztett Blogtörténelem legyen, azaz 2016 újratöltve.Nos a legnagyobb ajándékokat ezennel szétosztottam, nem volt bennük túl nagy fantázia muszáj voltam hát egy kis írással feltúrboznom.De még mielőtt azt hinnétek, visszatérhettek a beiglihez, körbe adom Nektek ezt.Ez az egy ajándék szól csak rólatok, és arról, hogy 2016-ban ki hogyan valósította meg önmagát és hobbiját. Tekintsétek részemről ezt most befektetésnek, és remélem Marika a szülinapi tortámat majd Te készíted el, Eszti fotozza majd a pillanatokat, a gyerekek pedig a Shumlee tervezésben virítanak.
Nem, nincs vége az ajándékok sorának.Marika ezt most veled kezdem, hogy igazságos legyek. Már a Kispadli nyitása óta gondolkodom ezen, de még szerencse, hogy megvártam a Karácsonyi ötledömping hiányomat, így bevethetem. Elakarsz menni jövőre Spanyolországba, tesókádhoz Skóciába, ha repülőjeggyel rögtön nem is szolgálhatok, itt ez a kis persely, gyűjtsd ebbe az én ebédeim árát és biztos vagyok benne, hogy nyárra összegyűlik belőle két főre repülőjegy. A januári első főételem ára, és egy kis meglepetés már a perselyben figyel.Sárikám, Esztim a Kispadlizsán a Ti ajándékaitokba is beférkőzött, hisz fontos számomra, hogy finomat, egészségeset jó helyen egyetek, így megajándékozlak Titeket egy Kis Padlizsános kuponnal, és még én  majd a munkahelyemen emaileket írok, meetinget tartok, azaz keményen dolgozom Ti nyugodtan térjetek be, gyereklegeltetés után a Törzshelyünkre.
Az utolsó ajándék lapul puttyonyomban, csakhogy a kézzel készített kategóriát is kipipáljam. oh nem kell kétségbe esni, ennyi idősen már tudom mire nem képes a kezem, nem faragtam, nem hímeztem, ollót messzire elkerültem. Nem is annyira a termék, mint inkább a csomagolása lesz érték Nektek. Egy jó barát nem felejti el korotokat és, hogy 30 felett már ránk fér pár házi kotyvalék, hogy bőrunk puha legyen, hajunk fényes, és az ÖTYÉN ne maradjon el a kéz maszírozás sohasem.
Ennyi fért bele Karácsonyi regémbe, ne szokjatok hozzá ehhez, mert jövőre elhagyom a sallangokat, tárgyi dolgokat és ajándékom csak egy Nektek írt Szösszenet lesz.
Boldog Karácsonyt Tyúkok!

Szösszenet a céges Karácsonyi Bulikról

Nos, van ez a karácsonyi party néven elhíresült céges rendezvény, minden év decemberében. Jelentem büszkén és kicsit meghatódva, hogy idén jubiláltam, ami a céges karácsonyi partykat illeti. Az a tény, hogy december van, valamint a 10. évfordulója annak, hogy multis ünnepi bulin veszek és vettem részt arra sarkall, hogy dióhéjban összegezzem, eddigi tapasztalataimat.
Rögtön pár tanáccsal szeretném kezdeni, amit eddig felhalmozott tudásomra alapozok és önzetlenül osztom meg a fiatalabb generációval és/vagy a multik világában még nem jártas olvasóval.
Első és talán legfontosabb szabály:
Ha úgy érzed, hogy  jó a párkapcsolatod, akkor NE ENGEDD EL  a párodat céges karácsonyi buliba.  Lehet otthon emiatt pár napig duzzogás lesz, de hidd el, kapcsolatot mentesz ezzel. Ha rossz a párkapcsolatod és részt vesz valamelyik fél a rendezvényen, borítékolható a januári szakítás, szükség esetén válás (karácsonykor túl kegyetlen lenne).
Ne legyél naív nő, nincs olyan férfi, legyen bármily szerelmes is, aki nem csábul el a sok kiöltözött, puccba vágott nő láttán, még ha csak gondolatban is.
Ha férfi vagy, vedd kézpénznek azt, hogy a párod fűrdőzni fog a férfi tekintetekben és bókokban és  jobb esetben minden számot mással táncol majd, rossz esetben az összes számot egy emberrel.
Felejtsd el az ingyen rövid italt. Bor és sör, ezek viszont korlátlan mennyiségében , így a hatás ugyanaz lesz, mintha rövidet innál.
Nem fogsz jóllakni a vacsorával, és nem tudsz elég gyors lenni, ahhoz, hogy maradjon neked desszert.
Fogsz a kör közepén állni és táncolni. – a leghülyébb szokás.
Nem lehet egy ünnepi beszéd, elég rövid, de remek idő arra, hogy felmérd a terepet.
Mindig kimarad valaki a jubilálók névsorából, ezen ne akadj fenn.
A DJ soha nem túlórázik, hiába mész oda hajnalban még számot kérni.
Biztos, hogy látni fogsz legalább egy csókolózó párt, igyekezz beazonosítani legalább az egyik felet.
Ha keresel valakit, egyből a dohányzóba menj ki, a hidegbe, kabát nélkül, tuti ott lesz.
Lelkileg készítsd fel magad, a bulin készült fotók hetekkel későbbi megtekintésére.
Most, hogy már ott a 12 pont mindenki tarsolyában, nosztalgiázok egy kicsit, az elmúlt 10 évem Karácsonyi bulijairól.
Mindegyik buli élénken él bennem, pedig csak 2 van a 10-ből, ami igazán fergeteges volt és amire a mai napig úgy tekintek, mint életem egyik nagy bulija.
A legnagyobb buli, természetesen az első cégemnél, az első karácsonyi buli volt. Az egész cég, 250 fővel a Tisza tóhoz vándorolt, délután csapatépítő programok voltak majd hajnalig buli és szerintem az éjszakát a dolgozóknak csak csekély százaléka töltötte eredetileg neki lefoglalt szobájában. Az átlag életkorunk, 24-28 év volt és még most 10 év után is kerülnek elő olyan képek, történetek, amikre nem emlékszünk, vagy szerettük volna, ha az évekkel tovaszáll. Fura humora a sorsnak, hogy most a 10. céges partymon sok olyan kollégával ünnepelek, immáron egy új helyen, aki ott volt ezen a bizonyos ottalvós kari partyn sok éve.
Az első cégemnél 2 adventet töltöttem, majd 2009-ben a új helyre kerültem és egy teljesen új fajta Karácsonyi partyba csöppentem. Próbaidőm 2. hetében jártam, mikor a Szépművészeti Múzeumban rendezett estélyre megérkeztem, és pár óra múlva már a színpadon álltam és szintén újonc kollégámmal modellnek csaptunk fel, és mutattuk be azt a hátizsákot, amit a cég Karácsonyi Ajándékként minden munkavállalónak adott. Immáron 7 éve és idén a Machu Pichun is a hátamon figyelt. Ma már úgy gondolom, ez egy fajta beavatási szertartás volt, egy biztos a próbaidő 3. hetében már a legtöbben tudták a nevem.
Itt is volt jó pár hangos buli, de a kedvencem és egyben a 2. helyezett a 2011-es év rendezvénye lett. Imádtam a szűk, sötét zegzugos helyet, hogy mindenki együtt énekelt, hogy a tánctéren bunyóztál, hogy legyen egy talpalatnyi helyed és közben pedig önfeledten mulattál a többiekkel.
Mostani cégemet nagyon szeretem, de az elmúlt években (pedig két helyszínen is teszteltem) még nem sikerült elérnie, hogy dobogóssá kiálltsam valamelyik év estéjét, de azt hiszem ez nem is annyira a cégem hibája, mint inkább a korom előrehaladta.
Még 10 éve én voltam a babaarcú fiatal lány, aki mindegy volt mit vesz fel, hisz süt róla az ifjúság mámorító bája, mára át kellett hogy adjam a most 20-éves kollégáknak ezt a megtisztelő szerepet. A bortól elálmosodom, a ruhatáramban pedig eljött az idő, hogy előkerüljenek a pár évvel ezelőtti Karácsonyi Partyra megvett ruhadarabok. 10 év, 11 ruha, amit soha sehova máshova nem vettem fel, csak arra az egy estére. Itt az ideje, hogy jobb legyen a kihasználtságuk.
Fodrász, smink? Teljesen felesleges, egyrészt mert úgysem olyan lesz, mint, amilyet akartál, másrészt a tánctól úgy is begöndörödik, a festék lefolyik de erre persze már csak akkor jön rá az ember, amikor december végén vagy január elején végig nézi a várva várt képeket.
A legvégére hagytam a legfontosabbat, amitől végül is igazán jó lesz egy Karácsonyi buli. 10 év kellett, hogy ezt hangosan kimondjam, sőt mi több írásba is adjam, a jó céges buli egyetlen Titka: legyen ott az az egy valaki, aki tetszik Neked, aki miatt várod az estét, akivel az est során zajló macska-egér harc izgalmassá teszi a bulit. Mivel én pár éve megfogadtam, házi nyúlra nem lövünk, így a karácsonyi partyk is vesztettek fényükből, és erejükből, de ne írjuk le előre sorsukat, hisz reméljük 2017-ben is lesz karácsonyi buli és ki tudja lehet feloldom a fogadalmam....

Szösszenet az ajándékozásról

Terápiás céllal kezdek neki ennek az írásnak, hátha sikerül az írott szavak segítségével helyre tennem magamban a Karácsonyhoz kapcsolódó érzéseimet. Először is le kell szögeznem: szeretem a Karácsonyt, legalább is azt hiszem.

Talán még is pontosabb lenne, ha úgy fogalmaznék, hogy nagyon szeretem a Karácsonnyal járó körítést, de magával a Karácsonyi ajándékozással súlyos gondjaim akadnak. Nem akarok, nagyon elcsépelt vagy klisés lenni, de évek óta nyomja lelkemet az érzés, hogy tulajdonképpen nekem vannak fenntartásaim ezzel az ajándék mizériával.
Mostanra pedig kifejezetten dühít, sőt mi több napról napra frusztráltabbá válok miatta. Nem segít az sem, hogy a baráti körömben, túlnyomó többségében kisgyerekesek vannak, akiknek ez az ünnep a gyerekek miatt egészen más értelmet nyer és ezért a Karácsonyi mámor az egész decemberüket végig kiséri,míg bennem csak mélyül az érzés, hogy erre is egyre érzéketlenebbé válok és hamarosan eljutok a teljes kiüresedésig. Pedig tudom, hogy ez nincs így.
Az elmúlt napokban próbáltam felidézni, mit kaptam tavaly Karácsonyra. Egyetlen egy ajándék se jutott eszembe. Illetve, egy eszembe jutott, mert 365 napja azon alszom J(párna). Próbáltam vissza emlékezni, melyik Karácsonyi ajándéknak örültem a legjobban, amikor úgy igazán nagyon, nagyon boldog voltam tőle. De nem ment, nem emlékszem egyetlen egyre sem, pedig biztos volt ilyen.Ezzel szemben, még ma is könnybe lábad a szemem, ha eszembe jut, hogyan díszítette agyvérzése előtt nagymamám a fát a másik Alzheimer beteg nagymamámmal énekelve közösen, miközben kint, nagy pelyhekben esett a hó, anya pedig a konyhában sürgött- forgott.
Élesen él bennem, hogyan mentünk el 27 évvel ezelőtt nagypapámmal fenyőgallyakat szedni, hogy Karácsonyi fa híján az legyen az ünnepi dísz a szobában.
Minden egyes Karácsony reggeli piacozás érzése ereimben lüktet .
Egész évben várom azt a 1,5 órát, hogy apával a Karácsonyfa fényei mellett, megnézzük sokadjára a Bunyó Karácsonyig klasszikus Bud Spencer filmet, amin persze mindketten bealszunk, ki - ki, a maga tévénézős fotelében.
Fülembe cseng Kató nagymama felszólítása: Meghívnám a társaságot egy Karácsonyi uzsonnára, - amellyel kezdetét veszi a December 24-i délutáni kalács evés.
Imádom, ahogy álmos szemekkel üljük körbe a reggeliző asztalt Karácsony első és második napján. Szeretem, ahogy a bátyám humora belengi a Karácsonyi reggeliket, ahol Lazac- pirítós és tea , porcelánban van terítéken.
Még annak a hangulatát is szeretem, mikor esténként ki-ki elvonul olvasni, aludni, hisz nem kell mindig, mindent, görcsösen együtt csinálni.
Az összes fánkat, fel tudom idézni és tudok emléket kötni a díszeinkhez.
Fájó szívvel gondolok arra, hogy elmaradt az utóbbi években a baráti Betlehemezés, amit én annyira nagyon szerettem.
Ragaszkodom, már bizonyos tradíciókhoz és szokásokhoz, úgy, mint mézeskalács sütés a kollégákkal. Karácsonyi ÖTYE- délután. Családi forralt borozás a vásárban.
Viszont nem megy a barátkozás ezzel a Karácsonyi ajándékozás résszel. Erőltetnek érzem, kényszernek, felesleges pénz költésnek. Próbáltam megfejteni a miértet, magamban keresem az okot természetesen, hisz meglehet onnan ered, hogy tulajdonképpen én nem szeretek ajándékot kapni. Ezt is pontosítanom kell! Tárgyi ajándékot nem szeretek kapni. Illetve még csak ez sem jó szó, nem szeretek olyat kapni, ami bennem nem fogalmazódik meg vágyként. Ehhez viszont nagyon kell engem ismerni, hogy tudják mi is az amire vágyom.

Na és el is érkeztünk a frusztrációm gyökereihez. Mivel nekem ilyen érzéseim vannak az ajándékozással kapcsolatban, ezért magam is olyat szeretnék adni, amire a másik vágyik.
Ma 5 órán át jártam egymagam a várost, hogy annak a kevés embernek, aki igazán fontos nekem, és akiknél nem aratott sikert a TÁRGYI AJÁNDÉKMENTES KARÁCSONYI ötletem, megfelelő kincsre leljek. Boltból ki, boltba be,róttam a kilométereket és nem tettem semmi mást, csak 5 órán át rájuk gondoltam, és rájöttem rossz barát, sógornő, testvér vagyok, mert nem figyeltem rájuk évközben eléggé, ahhoz, hogy tudjam most milyen ajándékra vágynak.
A szüleim álláspontja szerint az ajándékozás lényege, nem az ajándék, hanem,hogy addig is,míg kitalálod,a másik emberre gondolsz. Nos,drága barátaim és családom, jelentem én napok óta csak Rátok gondolok. Veletek fekszem, veletek kelek, és még így is,fenn áll a veszélye, hogy Karácsonyra csak ezt a mondatot kapjátok Tőlem:

Ne haragudj, hogy nem figyeltem rád eléggé és nem tudom mire vágysz a szíved legmélyén.
A frusztrációm másik oka, ha tudom mire vágyik a másik, vagy mivel szerezhetnék neki örömet, de nincs rá megfelelő mennyiségű anyagi keretem, ha ez a helyzet áll fenn, akkor majd ez a mondat lesz tőlem ott a fa alatt Neked.
Ha gazdag leszek, veszek Neked Humidor szekrényt. Ha gazdag leszek, viszek több tonna földet a kertetekbe és tujákat, bokrokat cserjéket, új lámpa figyel majd minden helységben, vagy veszek szuper fényképezőgépeket. Ha gazdag leszek, szerzek neked repülőjegyet sőt még szállást is foglalok, hogy elmehess egy hónapra Indiába és ott jógázhass. Ha gazdag leszek berendezek majd neked egy helyiséget, telis - tele szalagokkal, szebbnél szebb ruhaanyagokkal, tervező pulttal és jobbnál jobb varrógépekkel. Ha gazdag leszek, mindennap küldök hozzád egy angol úriembert, akivel napközben angolul beszélgethetsz, hogy gyakorold, ami már írásban jól megy. Ha gazdag leszek, lányos nyaralásra viszlek, ahol csak a szórakozás fáraszt majd el.
Én azonban nem gazdagságra vágyom, hanem időre, amit mindenki puttonyába betehetek, hogy ne kelljen heteket várni arra, hogy együtt lehessünk sokat.
Ha azonban megszáll valami láthatatlan erő, amivel bármit kérhetek, nem időt kaptok tőlem, hanem Egészséget.
Lassan megérett bennem és már az ajkamon pöffeszkedik a zárómondatom: Szeretem a Karácsony hagyományait, ünnepi pillanatait, megható mozzanatait, de nekem ehhez nincs szükségem ajándékokra.

Szösszenet az átverselt estéről

Nem tudhatom, másnak ez az est mit jelentett, de nekem valami szavakba nagyon nehezen leírható érzést.

10. munkaórám után indultam el a Kölcsey Központba. Fáradt voltam, üres volt az agyam,  fáztam az utcán, ami nálam ritka jelenség – pedig még téli kabát is volt rajtam, ami szintén ritka -, nem volt semmilyen elvárásom, nem készültem rá lélekben előre. Meglehet, pont ezért hatott rám ilyen elemi erővel.
2 hete is van már, hogy Mesi barátnőm felvetette, nincs-e kedvem elmenni vele egy Radnóti estre. Mivel szomjazom kultúra után, és Mesivel is rég találkoztam, örömmel és azonnal írtam neki Igent vissza.

Teltházas teremben, kezdte meg a műsort Mácsai Pál és társai, hogy aztán 2 órára elvigyen magával a múltba. Egyszer csak arra eszméltem fel, hogy szerelmes vagyok – nincs konkrét személy – csak maga az érzés, amit az elszavalt versek keltettek bennem. A következő percekben értetlenül bámultam magam elé, hogy lehet az ember ilyen korcs, és gonosz. Majd undorodtam a kortól, melyben Ő élt vagy inkább mindvégig lassan haldoklott. Mázsás súlyként terült szét mellkasomon a légszomj, ahogy Fannival szenvedek a láda felett, melybe megcsonkított testét beledobálták, hogy aztán a virrasztó éjji felleg nagy szárnyával befedje.

Irodalom szakos voltam középiskolában, mindig is szerettem a verseket, de soha nem érintett még meg ennyire mélyen a költészet. A verseket, melyet egy nagyszerű színész szavalt el, még több érzéssel, szenvedéssel, élettel töltött meg a bele- bele szőtt idézetek Gyarmati Fanni naplójából.

Egész éjjel nem tudtam aludni, forgolódtam, gondolkodtam. Elővettem az okos telefonomat és igyekeztem minél több információt megtudni Radnóti Miklósról és Gyarmati Fanniról, és annyi verset újra olvasni, amit monitor előtt megfáradt szemem, még elbírt.

Kattogtak a fogaskerekek, átsuhantak ritka és megmagyarázhatatlan érzések, és anélkül, hogy túl spiráznám vagy épp klisékbe csapnék át, ennek a két embernek az életén át megérintett a történelem, az emberi természet, a jó és a rossz küzdelme.
Nem bántam, hogy ráment egy éjszakám, néha kellennek az ilyen melankólikus, lelassult elmélázó percek.

Olyan mássá tette a napomat, ez az este, hogy muszáj volt ezt most idevésnem.

Nem volt vidám, önfeledt,  sőt súlyos kinyilatkoztatások voltak, egyszerű szép szavakba bújtatva,mégis úgy érzem több lett tőle a napom, a hetem.

Az esti kutakodásban erre is rábukkantam, zárja soraimat Radnóti Verse, melyet egy olyan színész mond el, aki szintén tragikus körülmények között hunyt el, és aki Radnótihoz hasonlóan, nagy kedvencem.

Radnóti Miklós - Hetedik Ecloga

Szösszenet a G-ről

Ígéretet tettem ennek a kollégámnak, hogy egyszer fog róla szólni szösszenetem. Arcát, nevét eltitkolom, fedje jótékony homály, azt az embert, ki mentőövet dobott nekem.

Igyekszem úgy élni, dolgozni, viselkedni, hogy ne nagyon kelljen semmiért szégyenkeznem. Van azonban egy hibám, ami megkeseríti az egyik legkedvesebb hobbimat, az írást és nap mint, nap szégyenkezem miatta.

Kicsi korom óta kísér és kísért, a tény, hogy nem tudok helyesen írni. Akarok-e javítani ezen? Hát persze.Tudok? Nem!

Általános iskolás koromban, az első betűtől az utolsóig meg kellett tanulnom a helyesírás szabályai könyvet, hogy ne bukjam meg nyelvtanból. Elméletben nincs nálam jobb, ezt bizton állíthatom. A nyelvtani szabályokat, kenem –vágom, tudom mi az, hogy névmás, főnévi igenév, szószerkezet és többszörösen összetett mondat de fogalmam sincs, hova tegyem a vesszőt egy ilyenben.
Ehhez adott útmutató a fent említett kolléga, aki szerintem az egyetlen hímnemű, aki olvassa blogbejegyzéseimet.
A szabály, kicsit nyers és vulgáris, talán pont ezek miatt, könnyen érthető.

Az a szleng szabály a vesszők elhelyezésére, hogy oda teszed, ahová a "geci" toldalékszót raknák a prosztók :)
"elmentem a boltba geci vettem 3 sört hallod geci olyan drága volt"

A fenti szabály alapján kezdtem el napokkal ezelőtt, tudatosan figyelni az írott szövegeimet. Szerintem a fenti tanítás óta, ezerszer mondtam ki magamban a geci szót, leellenőrizve valóban jó helyre tettem a vesszőt. A gond csak az, hogy én magamban tudom úgy hangsúlyozni a mondatot, hogy tulajdonképpen bárhova betudom tuszkolni ezt a G-t.

Ennek ellenére, most ezen elv mentén újra végig olvasom a leírtakat, ahol kell javítom, és döntsétek el Ti, mennyire sikerül, egy értelmes szabályt, amit józan ésszel felfogok, gyakorlatban megvalósítanom.
Várom a visszajelzéseket, hogy tudjam veszett fejsze vagyok, vagy még helyesírásilag menthető.
Ha nem sikerül a gyakorlatba átültetnem, akkor is köszönöm a megmosolyogtató szabályt, és a vesszőhibákban -IS- hemzsegő blog olvasását, Kolléga J

Szösszenet az öregkori allűrökről

Ma akkorát nevettem este mikor hazaértem. Gondolkozom már percek óta, van-e jogom, a nagyközönség elé tárni ezt a történet, ami ma hosszú percekre megnevetetett. Végül megbeszéltem magammal, hogy igen, csak vigyázok majd arra, hogy ezt hogyan teszem.
Számolni se tudom már, azon szösszenetek számát, melynek főszereplői a szüleim. De igaz, ami igaz, mindig remek témát szolgáltatnak egy újabb blogbejegyzéshez. Ma közösen sziporkáztak.
Regéltem már Anya piacozásáról, Apa főzőtudományáról, megosztottam mindenkivel milyen, ha nyaralni megyünk, de nem véstem még le, hogy telnek nálunk a szürke hétköznapok és hogyan éljük meg így hárman, egy fedél alatt, az öregedéssel járó, néha aggasztó máskor, inkább szórakoztató pillanatokat.
Az, hogy nálunk a kert végében is lehet hallani a TV-t teljesen természetes és megszokott dolog, annak ellenére, hogy a TV-t 2 ajtó és 30 méter választja el a kert végétől.
Mindig azt gondoltam, hogy megerőszakolt poén az, amikor komédiákba beleteszik, hogyan értik félre egymás szavait a férj és feleség, hisz annyira abszurd félrehallásokkal tömik tele a színdarabokat. Rá kellett jönnöm, hogy ezek bizony létező napimorzsák, egy olyan házaspár életében, akik közösen lépték át a 60-t és hallásuk bizony-bizony ki-ki hagy. A legkedvesebb az egészben még is az, hogy titkon mindketten megsúgják nekem:
Jaj, Kiskatám, anyád már nagyon nem hall. Jaj Kicsikatám, Apád hallása napról napra rosszabb.
Ami korábban csak rossz szokásuk volt, vagy hébe-hóba előbukkanó hóbort, mára már rögeszmés cselekedetté vált.
Mi például, hónapok óta a garázsban főzünk, mert anyát zavarja az ételszaga. Hiába, a hiper- szuper gépekkel, sütővel, indukciós tűzhellyel felszerelt tágas konyha, rezsón fő a vasárnapi húsleves, rezsón serceg az olaj a rántott szeletek alatt. Ha még is arra vetemednénk, hogy a konyhában sütünk egy rántottát, akkor a lakásban fellelhető mind a 11 ablak és 2 ajtó tárva nyitva, még télvíz idején is, hogy szellőzőn a kajaszag, amit a 2 tojásból felvert, hagymát messziről elkerülő rántotta okoz.
A fentiek tükrében, igazán bátor tett apától, ha olyan lépésre szánja el magát, hogy fokhagymás pirítóst eszik, és jaj, biz ezt igen sokszor megteszi. De ha nem a fokhagyma lengi át apa auráját, akkor ott a szivar szag.
Apa a szivart úgy szívja, mint más a cigarettát, nem is lenne ez baj, ha a füstje nem a frissen mosott ruhára szállna. Kértük-e már, hogy figyeljen erre? Esetleg csukja be az ablakokat, hogy ne telepedjen szivarszag az egész házra. Ó, ha annyi pénzem lenne, ahányszor erre emlékeztettem, bőrfoteles szivarszobás házat építhetnénk neki már belőle.
Lassan a 2. oldalt kezdem meg és még csak a szagokkal kapcsolatos változásokat említettem.
Talán, egyszer csokorba fűzöm majd, az összes ilyen szokásukat, de most ráterek arra, amiért végül is tollat ragadtam, hogy elmeséljem miért nevettem ma hatalmasat.
Apa szeme, egy ideje állandó orvosi és gyógyszeres kezelést igényel. Nem vicces, hisz szegénynek ezzel sok gondja van és lelkileg is nehéz megélni, ha más szemmel látod már a világot. Akad, azonban olyan, amikor jót derülök azon, hogy mutatok neki egy képet Szintiről – az unokáról -, amin éppen egyedül az ágyon ül és  apa megjegyzi – Anyának, jól áll ez a szőkésebb haj.
Szóval, apa szeme gyógyszeres kezelést igényel. Ezért a gyógyszerért ment el Anya ma a patikába.  A lépcsőn megbotlott és hogy fejét és testét védje az eséstől, végül a falnak esett. Aminek következtében súlyosan beverte bal szemét, ami most kék, zöld, sárga, foltos duzzadt és véraláfutása van. Ha ez nem lenne elég, eltörte még a jobb kezén a gyűrűs ujját is.
Mit tesz ilyenkor, egy ember? Elmegy orvoshoz, baleseti sebészetre. Mit tesz Anya?
A szemét bekrémezi, mindegy mivel – hiszen az segít. A törött ujját pedig a következő módon rögzíti: fülpiszkáló, mint rögzítő sín, dupla papírzsebkendő, celluxxal körbetekerve. Órákkal később, még kifinomultabb módszert talál ki, kollégiumban szocializálódott felmenőm. Körömreszelő váltja fel a rögzítősínként használt fülpiszkálót.
Ezt követően,pedig, hogy a project végre bevégeztetett legyen, a gyógyszertárban vett szemcseppel, apa szemébe cseppent.
Gidácska, mit mondott a patikus- ez szájon át alkalmazandó szemcsepp?
Nem Bélám, de miért kérdezed?
Mert a szemembe nem ment semmi, de a számba igen,  és törölgeti bőszen, az arcán lefolyó szemcseppet.
Anya pedig, ahogy ilyenkor szokott göndören felkacag!
Én pedig, miközben mindezt végig nézem, abban reménykedem, hogy ugyan ilyen humorral veszem, majd az összes öregkori allűrömet.

 

Szösszenet a 13. csodáról

Ma gyerek nézőbe voltam hivatalos. Barátaim és családom körében ugyan is új divat hódít, potyogtatják a gyerekeket egymás után. Ha a hozzám legközelebb álló 6 fős barátnői csapatomat végignézem, plusz a legszűkebb családom, nem volt olyan év, az elmúlt hét esztendőben amikor, valaki ne szoptatott volna, vagy éppen ne áldott állapotban legyen. 12 mosolygyár született. Ma pedig eljött a nagy nap, hogy elsők között megnézhetem a szerencsés 13. csodát.
Sok mindenben ők 13-an teljesen megegyeznek: igénylik, hogy sokat foglalkozzanak velük, szépen, lassan növekednek. Próbára teszik szüleik idegrendszerét és fizikai állapotát. Cserébe azonban, örömöt és jó érzést hoznak. Büszkésséggel töltik fel az Őket körülvevőket. Ez a 13. gyerek, azonban kicsit más, mint a többiek. Nincs két keze, nincs lába, lelke nincs emberi testbe zárva. Ez a gyerek, igazság szerint egy étterem, melyet Marika és Béla Kis Padlizsánnak keresztelt.
Izgulok nagyon, mert soha nem írtam még étterem bemutatót, ráadásul az érzelmeim túltengnek bennem, így még nehezebben fűzöm mondattá a szavakat. Latolgatom a fejemben, milyen formába öntsem rögtönzött éttermi kaulózomat, majd végül úgy döntöttem, legjobb lesz, ha mesében mondom el.
„Hol volt, hol nem volt. Túl az üveghegyen, Euróba szívében, egy csöppnyi ország keleti részében élt egy szerelmes pár. Régóta voltak már társai egymásnak, megéltek sok szép emléket és nehéz perceket. Útjuk során, sok mindent kipróbáltak, bátran kísérleteztek ételekkel. Volt hogy, csak húst ettek, máskor elhagyták a tejtermékeket. Emlékszem olyanra is amikor, inkább nem is ettek, vagy naphosszat a konyhában töltöttek, hogy másnap ebédet készítsenek.
Történt aztán nem is olyan régen pontosan 6 éve, hogy ez a pár rátért a Vegán étkezésre. Nem kell megijedni, nem bújt ördög a lelkükbe, egyszerűen csak abban hisznek, hogy ez nagyon egészséges. Barátaik, mint ahogy most Te is nem hittek először nekik.
Nem hiányzik a hús? - kérdezte mindenki döbbenten.
Szerelmes párunk egymásban megbízva és a külvilágot a konyhából kizárva, nem adta fel hitét, ellenkezőleg szépen lassan, másokra nem ráerőltetve becsempészte a barátaik életébe, a zöldség, fűszerek, köretek pompázatos egyvelegeit. Jól emlékszem még ma is arra a kirándulásra, mikor Hután miközben főtt a húsimádóknak bográcsban a pörkölt, addig krumpli, répa, cékla kiskockákra vágva, finoman fűszerezve sült a sütőben. Megterített asztalunkon végül a sült zöldségek keltek el legelőször háttérben pedig búsan várta a pörkölt, hogy másodikként és vesztesként végül többségében húsevő baráti körünk őt is szemügyre vegye.
Ezt követően Marikának és Bélának - hogy végre nevén is szólítsam párunkat - kirándulásokkor állandó helye lett a konyhában hogy, állati eredettől mentes tápanyagokból fergeteges ebédet, vacsorát készítsen. Ma már barátaik nyíltan kérik fel őket kirándulások előszervezésekkor:
Hoztok úgy ételt, hogy abból ehessünk mi is Veletek?
Amikor a dagadóból készült töltött káposztán felnőtt barátaik is ráéreztek a Vegán étkezés sokoldalúságára, Béla és Marika, bátor álmodozásba kezdett.
Multinacionális cégben töltötték mindketten az elmúlt 10-15 évet, és ahogy oly sokan a mi generációnkban, időről időre eltöprengtek azon, valóban ez az, amit szeretek és amiért dolgozni érdemes? A válasz hamar megérkezett, amit aztán a döntés követett, azóta barátaik és családjuk keze keresztben és mindenki azért szurkol hogy, a megálmodott és lassan megvalósított Kis Padlizsán az a hely legyen, ahol mindketten boldogan élnek, főznek, és ellátják a népet ízletes egészséggel. Cseppet sem megbánva a lépést, hogy ott hagyták a biztos anyagi forrást jelentő multi cégeket.
A  mesének ez csupán a bevezetője, a népmesékhez hasonlóan sok-sok próbatétel vár még Marikára és Bélára, akadnak azonban segítők is bőven. Jó barátok, akik tesztelik az ételeket, fotózzák a remekműveket és több- kevesebb sikerrel elmesélik az Ő történetüket.
Ez utóbbi feladatot szívesen magamra vállalom, hisz ez a 13. csoda, hozzám is közel került az elmúlt egy esztendőben. Regényíró székem, már sárgára le lett festve, állandó bérelt helyem lesz a Kis Padlizsán étteremben. Ha éppen nem írói vénámat próbálom kiaknázni, akkor multi cégemnél várom a friss Vegán étkeket és mindennap, mikor jókat eszem hálát adok Marikának és Bélának, hogy kreatív, íz gazdag ételeikkel a hétköznapom hőseivé válnak.
Fontosnak érzem, hogy megemlítsem, többet jelent nekem ez az étterem, egy mesénél, finom ételeknél, egészségnél, sőt talán még a barátoknál is.
A Kis Padlizsán számomra a remény szimbóluma, hogy minden álmunk valóra válhat.
Térj hát be ide, kóstold meg az ételeket, harapj egy nagyot a Vegán Burgerbe, öblítsd le kukorica levessel, ne restellj kérni duplaszeletet a Marika védjegyévé vált almás pitéből. Utazz Bélával Indiába, próbáld ki az egy és megismételhetetlen pad-thait, hogy aztán a chilis babbal mindezt megkoronázd és talán, egyik nap a Kis Padlizsán sárga székén, én is ott ebédelek melletted miközben írom a regényemet, ami kitudja hányadik várva várt csoda-gyerek lesz.


Kis Padlizsán Bistro:
http://www.kispadlizsan.hu/
Debrecen, Pesti utca 7

 

Szösszenet az ősszösszenetről

Középiskolás voltam, amikor először felütötte a fejét ez a téma, Eszti barátnőmnek köszönhetően. Akkor feltett kérdésére a mai napig keressük a választ. Eszter ugyanis azon morfondírozott, hogyha bizonyos emberekre ráaggatjuk azt a szót, hogy bunkó, akkor léteznie kellett egy embernek, aki először kapta meg ezt a jelző, vagyis, kell, hogy legyen egy ősbunkó.

Erre a gondolatmenetre fűzöm most fel a következő szösszenetem. Ha van egy blogom, mely tele van megírt szösszenetekkel, akkor léteznie kell egy írásnak, ami először volt ebbe a kategóriába sorolható. Kell, hogy legyen tehát egy ősszösszenet.

Van is. Maga a szó, hogy szösszenet az angliai éveim alatt született meg, de a kataszösszenetei műfajban az első írásom sokkal korábbi évekhez nyúlik vissza. Most hétvégén nagy takarítás és selejtezés közben, úgy jártam mint általában ennél a cselekedetemnél mindig, elmerültem a több száz papír alapú levelemben, fényképekben, naplóban. Milyen jól tettem, hisz egyszer csak a nagymamától kapott macis naplóm, vonalas lapjai közt elrejtve megtaláltam az ősszösszenetet.

Úgy, ahogy akkor, iskoláskoromban megírtam, bemásolom most ide. Stilisztikailag hagy maga után némi kívetnivalót, szófordulataiban még kezdetleges,tele szóismétlésekkel, de önéletrajzi könyvemben a korai-kovacs szakasz méltó nyitó ősszösszenete lesz.

Szóljon hát hangosan az írott szó 1998-ból, abból az időből, mikor még családifészkünk minden fiókája otthon lakott.

A Kovács család egy estéje

Itt ülök a szobámban, és azon gondolkodom mit csináljak. Úgy döntöttem leírom a Kovács család egy estéjét. Mivel ma 6-7 óra körül lehet, ráadásul csütörtök a következő történik ha mindenki itthon van.

Anya most kért kávét a két „szolgalelkű” fiú kapva az alkalmon, hogy benyalhat anyának már ugrik is – és még, hogy mi nők vagyunk alsóbbrendűek-. Apa megcsinálja anyának a kávét közben pedig a sajátját is odakészíti – mivel ezt csak ő tudja-. Miközben főnek a kávék apa áll a konyhában ahová kis idő múlva anya is megérkezik. Rögtön el is kezdenek beszélgetni, mivel olyan nyitottak a világ felé nem tudom most mi kerülhetett szóba talán a művészet. Hamarosan kijön a szobájából Szilárd először figyelmesen hallgatja a „felnőttek” eszmefuttatását, majd amikor már végképp nem bír magával – hisz annyira szeretne beszélni – elkezdi mondani, hogy azok az aberrált szurkolók már megint mit csináltak. Itt most hosszú percekig Szilárd monológját halljuk, amit egy telefon csörgés félbe szakít. Apát keresi valaki, aki állást akar kéni. Ez idő tájt anya kávéja lefőtt s anya a hagyományokhoz hűen kimegy a teraszra és egy szál cigi mellett elkortyolgatja a már kihűlt kávét.

Apa, aki közben finoman tudtára adta a kellemetlen alaknak, hogy nincs hely náluk, leteszi a kagylót és követi anyát a teraszra. Anya kiváncsian kérdezi:

Ki volt az?

Mire apa szája megindul, először válaszol a kérdésre, majd megragadva az alkalmat elkezd a munkájáról mesélni. Bent megint csörög a telefon. Szilárd nem kapodja el, megvárja még a telefonáló az őrület határára kerül, majd felveszzi és nyájasan beleszól:

Kovács lakás tessék!

Miután Szilárd jól elbeszélgetett a telefonálóval, kiszól anyának, hogy telefon. Anya bejön és a szokásos kérdés:

Ki az?

Szilárd alig hallhatóan válaszol. Mire anya újra felteszi a kérdést:

Ki az?

Szilárd egyre idegesebben vágja rá:

Juli.

Anya a név hallatán gyorsan felkapja a kagylót és köszönti a telefonálót:

Heló Tesókám!

Ez a vég. Innentől kezdve órákat beszélnek, hol a Tanácsadóról, hol mamáról, hol Juli fájó fogáról. Ez idő alatt, apa, aki már lelkiszemei előtt látja az est további részét – gondolok itt a hosszas telefonbeszélgetésre- bekapcsolja a TV-t vagy háromszor körbenézi az adókat hosszabb időt tölt a Spektrum előtt majd amikor rájon, hogy ezt a „Megmagyarázhatatlant” már látta átkapcsol kedvenc csatornájára az RTL klubra. Mikor Szilárd ezt meglátja újabb monológot mond, kifejti véleményét az RTL-ről és a mexikói sorozatokról. Apa legtöbbször megpróbál értelmesen reagálni Szilárd kritikáira, de előfordul, hogy rá hagyja, mondjon amit akar.

Eljött a nagy pillanat anya leteszi a kagylót és elindul a konyhába, abonettet valami felvágotatt és paprikát enni – a paprikát sose hagyja ki, hisz tudja, hogy idegesít, amikor ropogtatja-. Apa a TV előtt ülve meghallja anya tevékenykedését és ő is kimegy a konyhába hátha csurran- cseppen neki is valami. De mikor látja, hogy ezek az ételek nála nem nyerők megkérdii anyát:

Gidácska nem eszünk egy kis szalonnát?

Anyának felcsillan a szeme.

Hagymával? – kérdezi most már belelkesedve Anci.

Igen! mondja apa és már hozzá is lát a hagyma megtisztitásához, anya pedig  kenyér szeleteléséhez, mikor is kiderül nincs szalonna. Kisebb szünet után jön anyának a mentő ötlete:

Akkor mit szólnál egy kis kolbászos rántottához pirítóssal?

Apa meg se várja a mondat végét már vágja is a kolbászt, közben anya beszól Szilárdhoz.

Kérsz kolbászos rántottát pirítóssal?

Nem. – jön a kurta választ

Elkészült a finom vacsi – amiről csak beszélni szoktunk – a szakácsok elkezdenek enni, amikor kijön a szobájából Szilárd és meggondolja magát, mégis csak kér. Így Anci anyaiöszetentől vezérelve átadja neki a sajátját és visszatér az abonetthez. Most már tehát mind a hárman esznek és apa még beszél is közben amitől én rossul vagyok, de megpróbálom túlélni.

Kész hál’Istennek megették az egészet. Apa még hoszsú percekig áradozik a finom ételről majd leül a TV elé, ahova kis idő múlva megérezik anya és Szilárd is. Rövid időn belül kikapcsolják a bezsélgetést zavaró televíziót.

Ekkor csengetnek. Alajos az, így Szilárd elhagyja a meghitt beszélgetést. Anya szája a füléig ér mikor meglátja Alit, Apa is örül a fiatal vendégnek. Beszélgetnek pár szót, aztán a fiúk elvonulnak saját kis világukba. Időközben anya újra a teraszon van és cigizik. Apa pedig ismét bekapcsolja a TV-t és áhitattal nézi az RTL-t. Később a TV előtt űlök száma kettőre gyarapszik, hisz anya is csatlakozik apához.

Beszélgetéssel és tévéznézéssel telik kábé egy- két óra. Aljos távozni készül, köszön de ez már csak Szilárd hallja, ugyanis apa az ágyban anya pedig a TV előtt – ahol most az HBO van terítéken- elaludt. Így miután Szilárd Alajost útjára engedte ő is úgy dönt nyugovóra tér. Alszik hát az egész család, és itt van számomra egy rejtély. Hogy kerül anya a franciaágyba, ha éjszaka a TV előtt alszik el. Na mindegy. A lényeg: Jó éjszakát Kovács Család.

Kiskata, 1998 Január 15

Szösszenet a könyv hátuljára

Ha megkérdezik tőlem, melyik az a hely, ami az otthonom után a legjobban feltölt, kikapcsol, elvarázsol, megnyugtat és szórakoztat, akkor a válaszom az lenne a könyvesbolt. Imádom a könyves boltok hangulatát. Budapesti magányos éveim alatt, sokszor választottam azt programomnak, hogy beültem a két nagy könyvesboltunk egyikébe, kezembe vettem egy könyvet, leültem a kedvenc eldugott sarkomba és elolvastam. 3-4 olyan könyv is van a puttonyomban, amelyiket nem megvettem, hanem a boltban olvastam el.  Ebben persze, nagy segítségemre van az a képességem, hogy nagyon gyorsan olvasok. Ha tetszik, könnyed és szórakoztató irodalomról van szó, akkor képes vagyok  7- 8 óra alatt elolvasni 300-500 oldalt. Ezért szeretem például a hosszú repülő utakat is.

Mostanában a szokottnál is többet járok a könyvesboltokba, különböző technikákkal választom vagy veszem szemügyre az írott anyagot. Megnézem a borítókat, eltűnődöm miért éppen ahhoz nyúltam, amelyik a kezemben van. Elolvasom a hátsó összefoglalót. Egy filmben hallottam és nagyon megtetszett, hogy a főszereplő spontán módon felnyitotta a könyvet valahol és elolvasta azt a két oldat, hogy mit akart véletlenszerűen üzenni neki a könyv. Nálam az első 3 oldalon eldől minden, ha azon nem jutok túl, nem olvasom el a regényt, novellát. Akad olyan is, amikor kifejezetten író szerint választok. Sok kedvencem van, sok visszatérő barátom van már a polcokon, de azt hiszem a nagy kedvenc, akinek az írásai mindig magával ragadnak, aki pont azt a stílust, humort képviseli, ami nekem nagyon tetszik, és amiért ő igazi példakép nekem az: Kepes András.

Ő állandó szereplő a Kovács Klán kulturális életében. Szerintem azon kevés tizenévesek közé tartoztam, aki minden Desszert adást látott, aki ott ült  a képernyő előtt, amikor az Apropó ment. A Világfalu sorozatot azóta, már többször megnéztem. Személye, élete, tudása, tájékozottsága, könnyed profizmusa és szerény magabiztossága kivételessé teszi. Ma pedig az is megadatott, hogy személyesen találkozhattam vele.

Új könyvének bemutatója szolgáltatta a találkozó ürügyét. 4. Sor közepén ültem, és hallgattam. 2 óra repült el vele, bejártuk Szíriát, Marokkót, Indiát, Perut, Argentínát. Voltunk esküvőn, fürödtünk a Copacabanan, lovagoltunk és durr defektet kaptunk, Intézetben sétálgattunk, majd vallások között lavíroztunk, miközben zongorázott az érzelmeimen, hol  nagyokat kacagtam,  hol könnyes szememet törölgettem, a következő pillanatban, pedig már vágyakoztam, mind arra, ami benne meg van, amit átélt és a képességére hogy mindezt áttudja adni másoknak.

Az egész estére a koronát végül nem Ő, hanem a szüleim tették fel, hisz minden, amit kedvenc írom a maga világképének tart, az kaptam meg én a saját szüleimtől.

Anya és Apa azzal, hogy évente más és más országba utaztunk/ utazunk, hogy felfedezünk új kultúrákat, nem csak remek két hetet, vagy heteket, a tengerparti koktélozás önfeledt érzését adták/ adják meg nekünk, de az utazásaink során olyan értékrendet és szemléletváltást is képesek voltak megteremteni számunkra, mellyel el tudjuk fogadni és meg tudjuk érteni a kultúrák sokszínűségét és egyezését.

Kepes András azért is áll közel a szívemhez, mert filmre vitte, mert, beszélgetős TV műsorba sűrítette és mert, könyvbe írta, azokat az elveket, eszméket, amelyeket én nap, mint nap magamba szívok azáltal, hogy azok a szüleim, akik.

Az új könyvének első 3 oldalát elolvastam és lassan a könyv végére is érek, pedig csak pár órája került a kezembe.

Szösszenet a mázlistáról

Van egy igen frappáns két szavas mondásunk: „ szarba születtél„ azon morfondíroztam ma, hogy találkoztam-e már ilyen emberrel, rájöttem találkoztam sőt, ami azt illeti igen jól ismerem. Így a soron következő szösszenetemben úgy döntöttem bemutatom Nektek.
Az illető hölgy – legalább is szeretné ezt hinni magáról – 33. élet évét idén töltötte be. Egy kivételes szülőpáros második gyermekeként. Ebből lehet következtetni arra, hogy olyan mázlista hogy van egy testvére is, mitöbb egy bátyja. A bátyjának van egy imádnivaló családja.  Az említett hölgynek, a család mellett megadatott igazbarátokból  féltucat, kapcsolt részeikkel pont egy tucat.
Járt a világ sok színes pontján, szerelmes is volt már, szerették is már, majd ha eljön az idő a nagy ő is kopogtat. Addig pedig nincsen gondja, se főzésre, se házi munkára. Otthonnak hív több helyet, egyet Budapesten egyet Debrecenben. Szabadidejét nem köti gúsba egyenlőre semmi sem, vannak céljai és az álmai is nagyra törőek. A fentiek mellett van még egy dolog amiért úgy érzem ő szarba született. Egyike azon keveseknek,aki úgy tekint munkájára mint alkotásra, munkahelye pedig az alkotás fellegvára
A cég aminél dolgozik, természetesen nem tökéletes. Multi annak minden jellegzetességével. Néha stresszel, leginkább azon hogy az angol tudása nem elégséges, másnap azért mert túl hevesen érvelt, egy vitás helyzetben. Időről időre megkérdőjelezi magát elég objektív és igazságos volt-e. Van, hogy elragadja a gondolat: van értelme annak, amit csinálok minden nap? Majd jön egy jó hangulatú tréning/ meeting és a visszajelző lapok, vagy az asztalán hagyott üzenetek, csoki kupacok. Elismerő írott szavak, vagy szóban elhangzó dicséretek és ettől úgy érzi érdemes bejönni a túllégkondicionált iroda helységbe. Akadnak persze rossz napok, mikor semmi nem úgy sül el, ahogyan azt ő előre tökéletesen megtervezte, ezekért kárpótlásul előfordul olyan, hogy akiért vagy amiért erősen küzd végül is átmegy a falakon vagy ahogy a szakzsargon hívja a multis öpprúvokon.
A terület melyre 10 évvel ezelőtt véletlenül rátévedt mára már a szenvedélye lett, és mivel szereti azt amit csinál innentől nem is munkaként tekint rá.
Egy olyan multinál HR-s, aminek mottója ez:

„Használjuk a kommunikáció erejét, hogy jobb világot teremtsünk”

Ennél a cégnél ez nem pusztán üres frázis, elcsépelt szavak, ott van mögötte a tartalom és a tett, mely a mai napon újabb töltetet nyert. Végleg bizonyosodott, hogy szerencsés ember, hiszen munka és kenyéradója, komolyan hisz a társadalmi felelősség vállalásban. Időt, pénzt és energiát áldoz arra, hogy egésznapos programot szervezzen rászoruló gyerekeknek. Nem csak a gesztus kerítette ma főszereplőnket szentimentális hangulatba de még erősebben tudatosult benne, hogy értékes kollégákkal van körülvéve. Akik önkéntes tevékenységként képesek órákon át lufit fújni, otthon több száz palacsintát, pogácsát, kókusz golyót megsütni, gólyalábon szaladgálni utána jó hangulatú néptánc órát tartani, gyerekek tucatjainak bájos pofiját kifesteni, és persze mindezt előre megszervezni. Nem várnak cserébe semmi mást, csakhogy az egybe gyűlt 50 gyereknek és nevelő szüleiknek legyen egy önfeledt szerda délutánja. Ott állt hát a rögtönzött néptánc órán, lépett kettőt jobbra, kettőt balra, tapsolt, ugrált, fején a lufiból fújt sapkában oldalán két kis vásott kölyökkel és rájött bizony bizony: szerencsés ember.

Ha ez még mindig nem lenne elég, ott a tény is, hogy van két kezem, két lábam, egy fejem, látok, hallok és élvezem az életem.

Peruban jártam...

       A föld 16,92%-t láttam. Ez négy földrészen (Amerika, Ázsia, Afrika, Európa) 34 országot jelent. Láttam kisgyerekeket Afrikában angolul tanulni; vettem gyümölcsöt a thai úszópiacon; utaztam metrón Rio de Janeiróban; tangóztam egy argentin földesúrral a pampákon. Néztem Kenya vörös földjén, hogy vadászik hajnalban az oroszlán. Láttam piramist több földrészen, énekeltem anyukámmal Jamaicában egy kocsmában, shoppingoltam a Kajmán szigeteken, koktélkészítő versenyt nyertem apával Mexikóban, Guinness sört kortyoltam Máltán a bátyámmal. A legtöbb Európai ország fővárosát már láttam élőben, de úgy hiszem mindegyik repterén várakoztam már órákat. Mindezt nem azért véstem le, hogy kérkedjek, hanem, hogy még nagyobb súlya legyen a következő mondatnak. Be kell, hogy valljam, az összes utazásom közül a Peruban töltött két hét gyakorolta rám a legnagyobb hatást. Nem csak Peru ezer arca, az emberek mentalitása, de a helyi gyökerekkel rendelkező idegenvezetőnk Javier szavai is mélyen megérintettek.

Javier 4. napja fogja a kezünket és enged bepillantást a perui emberek világába és értékrendszerébe. Iszom idegenvezetőnk szavait, talán azért is mert, tanult magyar szóhasználata élénk figyelmet igényel és ámulok bő szókincsén, választékos megfogalmazásain, és nem utolsó sorban csodás gondolatain.

 Ma sokat mesélt az inkákról. Kihangsúlyozta, legerősebb elvük a kölcsönösség, a segítség nyújtás volt. Nem igaz az, amit sok úti könyv állít, hogy az Inka vezérek azért vittek ajándékokat a hódító spanyoloknak, mert Istennek hittét őket. Az ő működésük alapja az adok-kapok elv volt.

 Ha már Isteneket említettem, nagyon megragadott legutóbbi eszmefuttatása vallásról és lélekről. Javier szavait idézve; míg Európában a keresztény hit szerint lelke csak embernek lehet, addig a Buddhizmus tana szerint, embernek és állatnak is lelke van. Éppen ezért vigyáznak arra, nehogy eltapossanak akár egy gilisztát is. Peruban úgy tartják, embernek, állatnak és természetnek is van lelke, de talán egy másik szó, az energia fejezi ezt ki sokkal mélyebben. Ahogy írom e sorokat a döcögő buszon, az Andok km-ről km-re váltakozó tája kísér és Javier szavai mélyebb töltetet kapnak. Érzem, hogyan érint meg a természetben és az emberben rejlő energia.

A buszon most amúgy csendes pihenő van. 16-an utazunk együtt, igazán remek társaság. Baráti, már-már családias hangulatban telnek a napok, amit át és átsző a spontán humor és odafigyelés. Tekintettel vagyunk az éppen hegyi beteg, vagy gyomorrontásos társainkra.

 Az inka templom romjainál Javier újabb megkapó információt ad át nekünk. Arról mesél, hogy az indiánok szerint nincs teremtő Isten, hisz minden körforgásként működik, pont úgy, mint a mezőgazdaságban. Itt lépünk rá először az Inka ösvényre. Számomra ez szimbolikus jelentéssel bír. Ráléptem az útra, és ezzel végleg beleszerettem Peruba, a szellemiségébe. Európai mentalitásom veszni látszik az altiplánók végtelenjében.

Eltelt a két hét. A sok- sok élmény, látnivaló és esemény miatt nem maradt időm azonnal megírni mindent, de most, a 12 órás út után az amszterdami reptéren várakozva folytatom a fenti sorokat.

Kicsi korom óta hozzá szoktam az utazáshoz. Talán pont emiatt, mindig nagyon át tudom élni az utazások pillanatait, így a sok érzés miatt a vége felé már vágyakozom a saját otthonom után. DE NEM MOST! Most megvisel az elválás. Először fordult elő velem, hogy a limai reptérre érkezve torkomban felsejlett a sírás görcsös szorítása. Tudom, hogy visszafogok rázódni és újra beszippant majd a munka és a napi rutin, és nem lesz ennyire erős az érzés, de most pont ez az, amit nem szeretnék. Úgy fest Peruban hagytam a lelkem.
 Nem szeretném elnagyolni a perui útirajzomat, mégis úgy döntöttem válogatok az élmények között. Tegnap Javier megkérdezte, melyik nap tetszett a legjobban a Machu Picchun kívül. Hosszan kellett törnöm a fejem, mert minden napban volt valami maradandó. Ez lehetett a táj szépsége, Javier történetei, az útitársakkal folytatott beszélgetések, vagy csak a tudat, hogy hol vagyunk éppen. Végül nagy nehezen meghoztam döntésemet. Mi másra is eshetett a választásom, mint édesapám Indián beavatásának napja.

Javier felmenőinek, illetve gyerekkori ismeretségeinek köszönhetően qechuai barátaihoz látogattunk. A buszon jót mosolyogtunk rajta, mikor figyelmeztetett minket, ma tengerimalacsült lesz terítéken. Amikor megérkeztünk vendégváró indián barátainkhoz, már tudtuk igazat beszélt, sőt mi több, e fejedelmi kosztot magunk kell, hogy elkészítsük. Két csoportra oszlott csapatunk. A nők kis körökben babot pucoltak, még a férfiak a földből kemencét csináltak és krumplit sütöttek azzal a technikával, ahogy ezt a qechuai ősök is tették a földeken. Van valami megfoghatatlan báj abban, ahogy a közös munka alatt a kezek babot tisztítanak, az ajkak pedig mindenféléről csacsognak. A nők bőszen osztották meg konyhai élményeiket, miközben ellesték az indián gasztronómia titkos fogásait. Míg a gyengébbik nem az apró részletekért felelt, addig a társaság erősebbik fele sörözgetve indián mesterük szavát követve a őrködött a tűz felett.

Most éreztem át igazán Javier azon tanítását, melynek lényege, hogy a quechuai nyelvben nincs szó arra, hogy szegény. Egy szavuk van,- ami ha megveszek se jut most eszembe – de azt is arra az emberre mondják, aki társas kapcsolataiban szegény, azaz magányos. A szegénység fogalma sem azt takarja, mint nálunk Európában. Meglehet félkész házakban élnek, de idegenvezetőnk szavait alapul véve a peruiak mindig találnak okot az ünneplésre. Míg mi, európaiak a perui otthonokat látva sajnálni kezdjük őket, mert anyagilag úgy gondoljuk szegényebbek, addig ők bánatos szívvel nyugtázzák milyen szegény, magányos szívűek vagyunk mi itt, a világ másik felén. A főzés során, én pont azt éltem át, mennyivel jobb együtt sürögni-forogni. Lehet, hogy a kommunában élés mégsem annyira elvetélt ötlet.

Visszakanyarodva a délelőtthöz, joggal merül fel a kérdés mindenkiben, hogy lett egy „átlagos” ebédből végül beavatási ünnep? Édesapám oly serényen hordta a krumplit és őrizte a tüzet, hogy Javier megjegyezte; egy indián lélek veszett el benne. Ez után szó szót követett,míg végül én, a lánya indián nevet választhattam jó apámnak. Javierrel összedugtuk fejünket és végül Vidám Kaktusznak kereszteltük az öregem. Kuszi Kallja névvel, középre ültették felmenőmet, és kezdetét vette a szertartás. Keresztszülei jó 40 évvel fiatalabbak, fogadott indián apja is egy későbbi generáció sarja. Ez utóbbi megtisztelő szerepet maga Javier vállalta magára és áldását osztogatta apa hajának vágására összegyűlt indián testvéreknek. Ajándékok hada került apa ölébe, csattantak a vakuk, és harsány kacagások kisérték az ünnepet. A végére egy kis magyar hagyományt is becsempészett Robi titkos pálinkás üvege. Szájról szájra járt a kulacs, hogy mindenki megtippelje melyik gyümölcs az ital alapja.

Szervezni se lehetett volna ügyesebben, hisz a beavatás ünnepe egy napra esett a Corpus Christivel. Cusco utcáin elvegyülve a néppel kisértük útjukra a „Szenteket”. Corpus Christi -Cuscóban. Azt hiszem nem véletlenül lett ez a nap az egyik kedvencem.

Nem írhatok úgy Peruról oldalakat, hogy nem említem meg a helyet, mely rávett arra, hogy egyszer még Peruba visszatérjek.

Machu Picchut hagyta Javier és én is utoljára. Előtte este egy sámán szertartása tisztított meg minket. Csomagunkat, melybe elhelyeztünk kincseket, melyeknek forrása a természet illetve mindannyiunk kívánsága a Pacha Mama fedte be és gondoskodik róla azóta is szüntelen, hogy erejét a jövőre kifejtse.





Hajnali 4-kor keltünk, hogy az őserdő kapuján átvonatozva elérjük az Öreg Hegyet. A plafonon is ablakos vonatunk lehetővé tette, hogy lássuk az „Apukat” – hegyes, havas csúcsok -, oldalra nézve a zöld buja hegyek mellett szaladó,  még gyerekcipőben járó Amazonas – itt még Urubamba- folyó tette vadregényessé a tájat. Megérkezve az állomásra, buszra szálltunk és egészen az égig emelkedtünk, hogy a kapun belépve meglássuk a Világ csodáját. Machu Picchu is nagyon izgalmas, de a hegyek és a környezet valami hallatlanul csodálatos, szavakkal nem is kicsinyítem le azt, ami ott fogadott minket.

Más miatt is belopta magát ez a hely a szívembe. Gondolatban már edzettem magam, de június 4.-én végül élőben is próbára tettem testem- lelkem és két kipróbált csikómon - lábam- felmásztam a Napkapuhoz, hogy a magaslatról is megcsodáljam a helyet, melyet 1300 óta rejtély és titok övez. Egyedül gyalogoltam fel, meg-meg pihenve az inka ösvényen és ekkor már tudtam, bakancs listámra újabb pont került fel, mert még egyszer visszatérek és a Machu Picchut az inka ösvény felől közelítem meg. 

Ez 40 kilométeres túra lesz az Andokban, idegenvezetőm pedig ki más lehetne, mint a peruiak tiszteletbeli nagykövete: Javier.

Elidőztem egy kicsit a hegytetőn, majd leereszkedtemtestben és lélekben a földre, hogy másnap Cuscóból újra felszállva Limába repüljek.

Vasárnapot írtunk már ekkor, de mint az utunk során semmi sem, így ez sem volt átlagosnak mondható, hisz Peru népe éppen elnököt választott. Javier a két hét alatt sokat mesélt nekünk a Peruban zajló régi és aktuális politikai eseményekről. Szavaival akarva- akaratlanul is ráállított minket arra az oldalra, melyre végül a perui nép többsége is szavazott. Így ünnepi hangulatban jártuk másnap Lima utcait és búcsúztunk el a reptéren ölelkezve, megfogadva mind a 17-en, hogy látjuk egymást még az életben, mert Peru most már örökre összeköt minket.

Amszterdam – Budapest járaton ülök, még mindig nehéz a szívem. Nem segített most az írás sem. Sok- sok mindent nem írtam le, meghagytam az emlékezetemnek. Bízom azért benne, hogy így is át tudtam adni azt, ami Peruban megérintett. Nincs erre se szó, se fogalom, átérezni tudod, mikor személyesen megtapasztalod, a képeket nézegeted, vagy e sorokat olvasod.

Íme a vers, melyet apa alias Vidám Kaktusz / Kuszi Kallja írt Javiernek.

Vers Javiernek

Köszönetet mondunk neked Apu,

mert ez a két hét Nélküled nem lett volna más, mint hamu.

Elszállt volna az altiplanó felett, 

de másképp alakult az élet Veled. 

Megtanultunk alapvető dolgokat, 

tudjuk mi az, hogy inka,

a társaság ettől kezdve nem dinka.

Bár a levegő hiányzott néha, 

nem volt egyikőnk sem léha. 

Megmásztunk minden hegyet, 

lementünk a Szent földre, 

átkeltünk a Szent folyón, 

és néha hányva,

de mit se bánva,

buliztunk a szentekkel, 

ahogy ezt a perui népnek kell.

Bár Béla nem figyelt soha, 

nincs ok a búra, 

mert Vidám Kaktuszként született újra. 

Bár Qechuai nyelven még csak nem is dadogunk, 

de tudunk főzni, 

tengerimalacot sütni, 

és koka levelet rágni is tanulunk. 

Azt kérded mi volt számunkra a remény, 

hogy megmásszuk Machu Picchu hegyét?

A dél csillaga után,

az égből a láma szeme, 

a földön Javier kalapja vezette utunk,

így tudtuk, hogy a Machu Picchura feljutunk. 

Végül egy Petőfi idézettel zárunk: 

Mit nekem te zordon Andok havas csúcsainak vadregényes tája. 

Tán csodállak és megszerettelek képzetem hegy-völgyedet bejárta. 

De lenn az altiplanó tengersík vidékén ott vagyok honn, ott az én világom.

Börtönéből szabadul Kondor keselyű lelkem, ha az altiplanók végtelenjét látom.

Lima , Amszterdam, Debrecen, 2016 Június